Hazug igazságok

Scott túlórákat vállalt a kikötőben, hogy több pénzt kapjon. Fogalmam sem volt, honnan szerezte az erőt, hogy még többet dolgozzon, de gondolom hajtotta a szer utáni vágy és másra nemigen tudott gondolni. Az összes pénze kifolyt a kezei közül, mindent kábítószerre költött, közben pedig alig volt otthon. Ha mégis hazajött, kábszeres állapotban ordíttatta a punkzenét a lejátszóból. A hétvégék voltak a legrosszabbak. A banda tagjai általában a Pretty Wallba mentek. Én nem tartottam Scottal, nem láttam értelmét végignézni, ahogy leissza és belövi magát, aztán önkívületben fetreng a színpad előtt, kitudja milyen együttesek dalaira. Ez számomra megalázó lett volna. Ültem tehát a négy fal között a macskával és igyekeztem elterelni a gondolataimat félresiklott életemről. Nem értettem, hova tűnt belőlem a kitartás és az hogy, ha kell mindenre készen ugrok és kirángatom a férjemet ebből az állapotból. Nem akartam már semmit sem. De tényleg semmit. Nem voltak pótcselekvéseim, nem nyúltam az alkoholhoz és nem éreztem depressziósnak magam. Egyszerűen üres voltam. Szörnyen, pokolian üres...
Hiába jöttek fel a lányok és próbáltak jobb kedvre deríteni, az sem hatott rám. Megtettek mindent, de hiába.
- Na Ana, teljesen besavanyodsz! - simított végig a vállamon kedvesen Abbie.
- Gyere le a klubba, olyan ritkán jövünk haza, ilyenkor mind együtt kéne hogy bulizzunk, nem? - nevetett gondtalanul Bonnie.
Volt is nekem kedvem bulizni! A lányok talán sejthették mi az ábra Scottal, de mintha nem jutott volna el a tudatukig. Vagy csak túl természetesnek vették, hogy egy punk zenész heroinnal lövi magát...Nem tudom...
Szóval mindig leráztam a barátnőimet azzal, hogy nincs kedvem menni sehova sem. Így hát lassan elmaradoztak és már csak a levelek jöttek tőlük, de a Pretty Wallba többet nem hívtak.
A napok pedig teltek. És úgy fordultak a dolgok egyre sötétebbre. A drog rossz tulajdonsága, hogy megváltoztatja az ember személyiségét, agresszívvá teszi a használóját. Legalábbis én ezt tapasztaltam. Ez lett Scottal is. Volt, hogy teljesen bedurvult és olyankor tört-zúzott, máskor meg teljes apátiába esett. Néha féltem hogy kárt tesz magában, vagy esetleg bennem, de a szilveszteri pofon után sosem ütött meg ismét. 
Váratlanul azonban a sötétség végén felcsillant a fény, mert Nicky Prescott vissza tért Eastbourneba. Kiderült, hogy meglátogatta a kisfiát és amíg volt férje az új feleségével elutazott, ő vigyázott rá. Újra eljött hát és tele volt pozitív energiával. Doug, Heath, Robbie, Scott, no meg én csak néztünk, amint vanília sárga kiskosztümjében és vadonatúj frizurájával bepördült a garázsba.

- Te hol is voltál pontosan? - kérdezte Scott.
- Ez most teljesen mindegy. - legyintett Nicky.
- És mi lett Denchel? - kíváncsiskodott Robbie.
- Az sem számít! Tele vagyok tervekkel! - újságolta Nicky.
- Helyes...elvégre te lennél a menedzser, vagy mi...- morgott Doug.
- Így van és mindent rendbe fogok hozni. Elsőként keresek stúdiót, intézek új fellépéseket és tárgyalok majd pár rádió igazgatójával is. Az Örömrombolók újra az élvonalba kerül! - hadarta el Nicky.
A fiúk összenéztek és hitetlen mosoly bújkált az arcukon. Ám Scott váratlanul felállt.
- Elnézést, de nekem most el kell mennem...
- Hova? Mi olyan sürgős? - döbbent meg Nicky.
Halk zúgolódás támadt a többiek részéről.
- Maradj a seggeden Neel! A bandáról van szó, aminek te is a tagja vagy! - kiabálta Doug. 

Én sem értettem mi folyik itt, nem tudtam hogy Scott készül valahova. Nekem legalábbis nem említette.
- Dolgom van. Holnap majd jövök! - ezzel Scott kiment a garázsból.
Nicky dühösen csóválta a fejét.
- De...nem sétálgathat csak úgy ki meg be! Ez egy munkamegbeszélés !
- Mi van vele, irtó furcsa...- értetlenkedett Heath.
- Te tudsz valamit Ana? - kérdezte Nicky.
De értelmes válasszal nem tudtam én sem szolgálni.
- Sajnálom...- csak ennyit mondtam és Scott után mentem.
A garázs előtt állt és cigarettázott.
- Mi bajod van Scott? Hova a francba mész? Nicky rém pipa rád és teljesen jogosan...- dühöngtem. 

De Scott nem felelt, hanem elindult az úton.
- Anyámhoz. - mondta végül.
Gyorsan utána mentem.
- Marionhoz? De minek?
- Jössz te is? - kérdezte válasz helyett Scott.
- Hát mehetek éppen, de...- vontam vállat.
- Akkor menjünk. - vágott közbe Scott és többet egy árva szót sem szólt.
Marion kedvesen fogadott, adott enni és folyton locsogott valamiről. Mi meg csak hallgattunk Scottal a konyhaasztalnál ülve. Túl sok mondani valónk nem volt Marion számára, mióta elköltöztünk tőle, eléggé kettéágazott az életünk.

Aztán Scott a szobába félre hívta az anyját.
- Anya, nincs egy kis pénzed kölcsönbe? - kérdezte.
- Na mi az, csak nem megszorultatok anyagilag? - csodálkozott Marion.
- De. Most rossz időszakot élünk, tudod Dench börtönben, Nicky is eltűnt, most került elő...- magyarázta Scott.
- Rossz időszak mi? Volt neked egyáltalán jó időszakod fiam? - gúnyolódott Marion és kelletlen a pénztárcájába nyúlt. Egy kevés pénzt vett ki és Scottnak adta.
- Ennyi van perpillanat...
- Köszönöm. Amint tudom, megadom. - ígérte Scott és zsebre vágta a pénzt.
- És mikor, ha érdeklődhetek erről? Nekem sem a legyek hordják össze... - Marionon látszott hogy nagyon nincs ínyére a kölcsön és azt szívesebben viselte volna, ha Scott támogatja őt anyagilag.
- Nemsokára. Most már minden a régi lesz. Nicky kezébe veszi a banda sorsát. Hamarosan ismét lesz pénz. - felelte Scott.
- Hála égnek, mert már épp itt az ideje. Eleget pakoltad a dobozokat a többi trógerrel a kikötőben. Térj vissza a zenéléshez, az való neked. - helyeselt Marion.

Scott is bólogatott és fura tekintettel nézett maga elé. A kis párbeszédjüknek én is fültanúja voltam és nagyon nem értettem, mire kell Scottnak a pénz, hiszen az én keresetemből szűkösen ugyan, de megélünk. Az volt a sejtésem, hogy ezzel a pénzel is az a terve hogy drogra szórja el. 

Haza érve elő is vettem Scottot.
- Elárulnád, mire kértél pénzt anyádtól?