Nem érdekel mit magyarázol !

Alig hittem a fülemnek.
- Hogy kit? Jacob McNamet? Ugye ez csak vicc? De miért? - reagáltam dühösen.
- El akar tőled búcsúzni, hétfőn ő is vissza megy az egyetemre. Addig erősködött, míg elárultuk hogy hol leszel. - vonogatta vállát Bonnie.
- Ti hülyék vagytok lányok? Rám szabadítjátok azt az idiótát? Mi ütött belétek?! Mi lesz ha Scott meglátja? Mondhattátok volna neki, hogy nem tudjátok hol vagyok, elutaztam, eltűntem a föld felszínéről, egyszerűen hihetetlenek vagytok. - mérgelődtem.
- Ne legyél már ilyen, csak elköszön és kész. - mondta Abbie.
- És hol van a kis barátnője Penny? Vagy talán őt is elhozza? - gúnyolódtam. 

Abbie a fejét csóválta.
- Penny a nagyszüleinél tölti a hétvégét, de amúgy is lassan múlt idő a csaj, nincsenek már olyan jóban. - pletykálta.
- Állítólag Penny nem akar Jacobbal lefeküdni. - vágott közbe Bonnie. 

- Mondjuk ezt meg is tudom érteni...De mikor jön már az a seggfej? Fázom ! - vágtam közbe szemforgatva.
- Ott jön! - mutatott az utca sarokra Bonnie. 

Ideges lettem, ahogy megláttam Jacobot sietősen felénk közeledni. Reméltem,  hogy nem marad sokáig mert nem lett volna túl jó, ha még akkor is itt van, ha az Örömrombolók megérkeznek.
- Sziasztok lányok! - köszönt, amint oda ért hozzánk.
- Á Jacob! Nézd már Ana, itt van Jacob. Hát nem kicsi a világ?! - vihogott idegesítően Abbie, mintha nem tudtam volna Jacob érkezéséről.
- Hello. - intettem kedvetlenül.
- Régen láttalak Ana. Biztos tudod, hétfőn vissza utazom a kollégiumba. Látni akartalak még egyszer. - nézett rám Jacob kínosan mosolyogva. Érzékelte, hogy nem fogadtam túl szívélyesen.
- Aha. - biccentettem.

- Na most már bemehetünk. - mondta Bonnie. 

Mind elindultunk a klub irányába. 
Bent hatalmas tömeg, füst és zsivaly volt, egy kezdő banda zenélt épp. Találtunk egy üresen álló asztalt és leültünk.
Jacob mindenkinek hozott italt.

- Szóval hétfőn vissza mész a suliba...- mondtam pár percnyi idegesítő hallgatás után.
- Igen. Újra kezdődik a tanulás. És te mihez kezdesz? - érdeklődött Jacob, miközben jobbra-balra tekintgetett és látszólag nagyon nem tetszett neki a hely.
- Dolgozni szeretnék, már nézegetem az álláshirdetéseket. A munka mellett pedig jó lenne tanulni is valamit. - válaszoltam kelletlenül.
- Nem gondoltad meg magad? Még nem késő! Felvettek egy jó egyetemre, kár lenne kihagyni. A barátod is megértené...
- A férjem...- vágtam közbe komoly képpel. 
Jacob elvörösödött.
- A férjed...igen. Ha igazán szeret az a fiú, biztos egyetért abban, hogy te is tovább tanulj.
- Figyelj Jacob, azért ez nem ilyen egyszerű. Nem hagyhatok itt csapot-papot. Már nem. És különben sem érdekel már annyira az egyetem. - vontam vállat.
- Szerintem csak hazudsz magadnak, igenis érdekel! - jelentette ki határozottan Jacob. Abbie és Bonnie érdeklődve nézték az eseményeket italaik mellől és én is nagy szemeket meresztettem Jacob ellent mondást nem tűrő hangnemén.
- Nem érdekel. Már nem! Már van saját életem, amit én élek és nem amibe mások erőltetnek bele. És ha nem tűnt volna fel, van egy férjem Scott, akit nagyon szeretek. Később lesznek gyerekeim, és egy szép kertes házunk...Én már nem az a kis csaj vagyok akit nyár elején fűztél. Felnőtt lettem. 
Jacob elkeseredetten rázta a fejét.
- Csak te hiszed hogy felnőtt vagy és hogy jól cselekszel. A szerelem elvakít és nem látod milyen rossz úton jársz. Vedd észre hogy ennél az életmódnál több jár neked! 
A düh most már kitört belőlem, eddig igyekeztem visszafogni magam, de már nem ment. Nem értettem, milyen jogon mondja meg nekem mit és hogyan tegyek, mégis ki a franc kérte meg rá hogy hegyi beszédet tartson itt nekem?!
- Na elég! Elég a prédikálásból! Látod, pont ezért nem bírlak téged Jacob, megint jössz és kioktatsz hogy szerinted hogy kéne csinálnom a rohadt életemet. Tisztára mint mikor még otthon laktam. Nem fogod fel, hogy a dolgok megváltoztak?! De tudod mit, teszek a véleményedre. Most jobb ha elmész! - pattantam fel az asztaltól.
Jacob szintén felállt.
- Úgy látom én nem tudok hatni rád, úgyhogy szerintem is az lesz a legokosabb, ha elmegyek. 
- Kikísérlek. - mondtam még és elindultam a Pretty Wall kijárata felé.

Borongós múlt és a lányok nagyon buta ötlete

Lassan elmúlt a nyár. Véget értek a melegebb napok. Az Örömrombolók sok koncertet adott, próbáltak és a lemez felvétel is nagyban zajlott. Mindig volt még min javítani, így a fiúk szinte egész nap Dench stúdiójában dolgoztak, hogy összeálljon a tizenkét dalból álló zenei anyag. 

A nyár utolsó napjaiban már mindenki a saját dolgával volt elfoglalva. Nicky váratlanul elutazott, hogy a fiával tölthessen pár napot, Abbie és Bonnie pedig készültek az iskolára. Belül én is éreztem, hogy tényleg vége a nyárnak, egyre kevesebb volt a napsütés, hidegebbek és csípősebbek voltak a reggelek. Sokat unatkoztam Scottéknál, Marion sem volt mindig ott és így nem volt kihez szólnom. Ilyenkor, ha akadt némi apróm, haza telefonáltam. Végre sikerült beszélnem Kennyvel és Jessyvel is. Apám szerencsére ritkán volt otthon, persze szerettem volna vele is beszélni de nem tudtam, ő mit mondana nekem. Féltem, nem akartam rosszat, bántót hallani. Azt, hogy én egy kis kurva vagyok, aki pár napos ismeretség után összeáll egy senkiházi punkkal. Aki félredobta az egyetemet, az egyetlen egy lehetőséget, hogy érvényesüljön. Jól tudom ezt mondta volna és közben folytak volna a könnyeim.
De neki is...Mert tudtam, hogy apám szeret és én is őt. A történtek ellenére...
Ha nem volt pénzem telefonálásra, lemezeket hallgattam és családi fotó albumokat nézegettem. Persze titokban, nem tudtam mit szólt volna Scott és Marion, hogy engedély nélkül belenézek a korábbi életükbe. Sokat meséltek nekem az albumokban látott fotók. Marion például egész szép nő volt, Gary és Scott pedig eléggé hasonlítottak egymásra. John Neel, az apa megviselt volt, egy munkásember. Láttam a szemében valami szomorút, ami ugyanolyan volt, mint az a fény amit Scott szemében véltem felfedezni. Igen, Scott szeme egy nyitott könyv volt. És a fény benne hol tompább, hol ragyogóbb. Csillogott ha boldog volt, mert ugyan nem mindig mutatta, de boldog volt egy sikeres fellépés után, a jó akkordoknál és ha a karjában tartott. Sajnos akkor is ez a fény gyúlt a szemeiben, ha kábítószerezett.
De ha szomorú volt, eltompultak, szinte kialudtak a fények, olyan üres, elhagyatott lett a tekintete.
Érdekes, a legtöbb képen egy szomorú, vissza húzódó kisgyerek volt látható. Ilyen volt az életben is, csak azokkal viselkedett nyíltabban akiket ismert és akik valamit jelentettek számára. 
Szerettem volna még többet megtudni Scottról, a szekrényében, asztalán azonban semmi hasznosat nem találtam. Volt ott sok újság cikk nagy punk zenekarokról, egy üveg teli biztos tűkkel és együttesek felvarrójával, csuklószorítók, fekete ruhák, de ezek nem mondtak róla bővebben semmit.
Aztán az ágy alatt egy régi kartonpapírdobozra bukkantam. A dobozban pedig újságpapírba jól becsomagolva megtaláltam Scott gyerekkori naplóját nyolc évvel korábbról. A naplóban volt egy kép az apjáról. A lapokon pedig zavaros, néha értelmezhetetlen sorok. De amit megértettem, abból sütött a szeretetvágy és a megbocsátás utáni óhaj. Scott meg akart halni, magát hibáztatta apja haláláért, holott nyilvánvalóan semmi köze nem volt hozzá. John Neel sokat ivott és ez okozta vesztét, de Scott ezt nem fogadta el. Teljesen megdöbbentem az olvasottakon. Hátborzongatóan sötét volt, nyomasztó és félelemkeltő. Scott lelkében hatalmas viharok dúlhattak és Marion ezt észre sem vette. Mert nem akarta, vagy mert nem is érdekelte. Nagyon kiakadtam és pár lap elolvasása után kábultan csuktam be a naplót. És megfogadtam, soha többet nem kutatok Scott holmija között.

Eljött az utolsó hétvége a nyári szünetből. Abbie és Bonnie búcsúbulit szerveztek, melynek helyszíne természetesen a Pretty Wall volt. Dench azonban közbeszólt, mert az Örömrombolókat szombaton is próbára fogta. Így a fiúk későbbre ígérkeztek. A lányokkal negyed kilencre beszéltük meg a találkát a Pretty Wall előtt. Kis késéssel meg is érkeztek, jól betankolva.
- Sziasztok, csak hogy itt vagytok, már szétfagytam. - fogadtam őket kicsit dideregve és egyik lábamról a másikra álldogálva. Hirtelen lehűlt a levegő, én meg túl rövid szoknyát vettem fel.
- Drága barátnőm! - ájult a nyakamba Bonnie.
- És a többiek? - kérdezte Abbie.
- Később jönnek. Próba van. - feleltem.
- Mindig csak a munka...Remélem azért igyekeznek, ez az utolsó szabad hétvégénk. - morgott Abbie.
- És utána megint mehetünk vissza az iskolába. Francba is, hogy utálom a koleszt! Csupa savanyú apácanövendékkel vagyok egy szobába zárva. Képzeljétek, az egyik csaj, akit úgy hívnak hogy Rose folyton vallási dalokat énekel és hozzá gitározik. Tiszta szent fazék, fogadok, még sose csókolózott...- mesélte Bonnie.
- Gitározik?! Akkor jöhet a bandához. - poénkodtam. 
- Na még csak az kéne...- legyintett Bonnie.
- Oké lányok, most már menjünk be, elég hideg van. - indultam a bejárat felé, de a barátnőim nem mozdultak.
- Izé, még ne! Még várunk valakit! - árulta el titokzatoskodva Abbie.
Ezen ledöbbentem, a legutóbbi beszélgetésünkkor egy szót sem szóltak, hogy valaki még csatlakozik hozzánk.
- És kit? Ismerem? - kérdeztem kíváncsian.
- Ana, ugye nem fogsz nagyon kiakadni? - kérdezett vissza óvatosan Bonnie.
- Az attól függ. Valami baj van? - néztem a két lányra, de nem tudtam megállapítani miért viselkednek olyan érdekesen.
- Remélem nem fogsz berágni, de Jacobot várjuk. - nyögte ki végül Abbie.

A legszebb szó

Beláttam, nagyikám elől nem lehet elbújni és teljesen igazat adtam neki. Hosszú napok óta csak ittam, elmerültem az alkoholban, ez tényleg nem vezet semmi jóra. És értelmetlen is ez az egész részegeskedés, a italos álmokban való útkeresés. Abban a percben elhatároztam, változtatok ezen! Nem fogok ennyit inni, sőt Scottot is le fogom szoktatni az ivásról. És a drogokról is.
- Rendben nagyi. Így lesz! Ígérem végül. 

Nagyanyám megsimogatta az arcomat.
- Úgy örülök nektek, legyetek boldogok!
Késő este jöttünk el nagyitól. Busz már nem jött, így stoppal jutottunk el Eastbourne-ba. Boldog voltam, mert nagyi elfogadta a házasságomat és tanácsot is adott, hogy éljem tovább helyesen az életemet. Tanácsot, amit meg fogok fogadni. A saját érdekemben. Bár kezdetben biztos nehéz lesz. 
Hazaérve Marion várt minket nagy jókedvűen, kezünkbe nyomott egy-egy pohár italt, miközben szólt valami andalító zene.

- Mi ez? - kérdezte Scott.
- Whisky. - felelte vidáman Marion.
- A zenére gondoltam...
- Az egyik kedvencem! Apáddal mindig ezt hallgattuk még fiatal házasként. - mesélte Marion.
- De apa meghalt. - komorult el Scott arca és fájdalmat láttam rajta akkor..
- És kit érdekel? Mi élünk és hála neked, hamarosan jobban fog menni nekünk mint valaha. - legyintett Marion érzéketlenül.
- Kapcsold le ezt a szart! - ezzel Scott beviharzott a szobájába. Mi meg értetlenül álltunk ott Marionnal.
Scott nem sokat beszélt az apjáról. Mikor először voltam itt nála, akkor mondott pár szót róla, hogy sokat ivott és beteg volt, de mást nem nagyon tudtam John Neelről. Pedig érdekelt volna, milyen ember volt ő és  hogy milyen volt a viszonyuk Scottal. De Scott nem hozta szóba, én meg nem faggatóztam. Mert ő sem kérdezett engem, pedig én meséltem volna a gyermekkoromról, ha érdekelte volna. 
Az első igazán józan éjszakánkon azonban megtört a jég. Beszélgettünk sok mindenről. Nem ittam és ő sem, vagy ha ivott is, estére kijózanodott. A zenekari próbának is hamar vége lett, Marion vacsorát csinált, majd korán bevonult a szobájába. Evés után mi is bementünk Scott szobájába. Szeretkeztünk és utána beszélgettünk. Először hasonlítottunk egy igazi házaspárra. Feküdtünk az ágyban, én Scott mellén és csak hallgattam a szívdobbanásait. A halálról esett szó.
- Hogy halt meg az édesapád? - kérdeztem.

- Ő mindig is megitta a magáét, sörön nevelkedett meg whiskyn. Még kicsi voltam, mikor egy este az ölébe ültetett engem meg Garyt. Munkából jött haza, fizetést kapott ezért ajándékot hozott. Csokoládét meg kisautót. Jókedvű volt és részeg. Azt akarta, hogy igyunk mi is a whiskyjéből. Ittunk, de rossz volt, égette a torkomat, Gary sírva kiszaladt a szobából és én is majdnem bőgtem, de végül megálltam és apám azt mondta férfi vagyok...Hat éves voltam akkor. Négy évvel később apám meghalt. Akkoriban már senki sem látta józanul. Néha napokig elő sem került. Aztán egyszer csak rosszul lett, kórházba kellett vinni és nem is jött ki onnan élve...
- Te jó ég...- suttogtam.
- Anyám hazajött, emlékszem a szobában játszottam, Gary meg leckét írt. Anyám jött, leült a kanapéra és csak ennyit mondott : fiúk, az apátoknak vége! Könnyed volt, szinte már vidám. És én meglepődtem. Azt hittem, ez olyan seb ami nem gyógyul sose, amit nem lehet felfogni és ha mégis megérti ez ember, összetörik és nem tudja abba hagyni a sírást. Haragudtam anyámra amiért így beszélt és magamra is, mert nem voltam ott apámmal az utolsó időkben...
- Nem a te hibád! - pillantottam Scottra.
- Hát nem tudom. Csak azt érzem, van hogy van olyan pillanat, amikor szeretnék apámmal lenni, elmondani neki hogy akármennyit is ivott jó volt míg élt, mert akkor is az apám volt...Az apám...akivel szeretnék találkozni...
- Sajnos ez lehetetlen Scott...
- Tudom. Most már...De mikor a vallásos iskolába jártam Douggal, gyakran esett szó a halálról. Dougnak mostohaapja volt, mert az ő apja is meghalt egy átkozott balesetben, az enyém meg elitta az életét. Mind ketten találkozni akartunk velük és azt beszéltük, hogy meghalunk együtt, elvégre minek ez az élet ha csak a rosszat látjuk körös-körül... - mesélte Scott.
- De hisz ez szörnyű! - dadogtam.
- Egyik délután jól beragasztóztunk és Dougék hátsó kertjében egy fára akartuk felakasztani magunkat, de a szomszédjuk meglátott minket. Így maradtunk életben.- Scott felült az ágyon és cigire gyújtott. A sötétben parázslott a cigarettája.
- Még jó, hogy nem történt baj. - mondtam neki. 
Flegmán megrántotta a vállát.
- Talán igen. De hidd el Ana, nem rajtam múlott ez az egész. Megtettem volna! Akkor nem volt veszteni valóm! Sőt mielőtt megismertelek volna, akkor is eszembe jutott, hogy megteszem, sokszor elképzeltem, hogy felmegyek egy magas épület tetejére és levetem magam onnan. De mióta ismerlek, már egyáltalán nem agyalok efféléken...
- Scott ne rémisztgess! Kérlek ne mondj és gondolj ilyeneket! Én félek, féltelek téged! Az Istenért, csak tizenkilenc éves vagy...- mondtam és már sírtam. Scott felkapcsolta az éjjeli lámpát. Meglepődve láttam, hogy az ő szeme is könnyes. Nem szóltam, csak rázott a zokogás. Helyettem viszont ő szólalt meg.
- Most már csak veled halok meg! Szeretlek!
Ha lehet, még jobban elsírtam magam. Idáig még egyszer sem mondta hogy szeret és akkor, azon a felkavaróan őszinte éjszakán végre elhangzott ez a szó, amit mindig is vártam.
- Én is szeretlek! - öleltem át és nem engedtem el nagyon sokáig.

A nagyinál

- Micsoda baszott seggfejek! - dühöngött Scott.
- Á, hagyd, Dougék hülyék, ne törődj velük. - mondtam, hogy vigasztaljam.
- Olyan jó lenne egy kicsit elhúzni innen, új dolgokba vágni, más emberekkel lenni, néha már nem bírom őket. - morogta dühösen Scott.
- Ez amúgy nem rossz ötlet! - derültem fel.
- Micsoda? - nézett rám értetlenül Scott.
- Hát hogy más emberekkel legyünk, nekem is megfordult a fejemben. Holnap elmehetnénk például Newheavenbe...
- A családodhoz?! - vágott közbe Scott és elsápadt. Valami ismeretlen okból tartott a családomtól és mi tagadás én is.
- Nem, csak a nagymamámhoz mennénk el, ő is Newheavenben lakik. Szeretnélek bemutatni neki, mint a férjemet. Nos?
Scott a fémkorlátot bámulta.
- Tőlem...- mondta végül.
Másnap délután indultunk el a nagyihoz. A Newheavenbe tartó busz tömve volt. Azt vártam, hogy felbukkan egy ismerős, aki majd leszúr az erkölcstelen viselkedésemért meg ilyenek, de senki nem szólított le. 

Ültünk némán a buszon és én szívdobogást kaptam az ismerős tájaktól. Láttam a buszról a házunkat is. A vegyesboltot, ahol annyiszor megfordultam, a parkot ahol kislányként a családdal piknikeztünk. Egyszóval láttam az életemet. 

A végállomáson szálltunk le, onnan már csak tíz percnyire volt a nagyi háza, ahol mindig is élt, immáron tizennégy éve egyedül, csak a macskájával. De hiába kopogtam, nem nyitott ajtót. Aztán eszembe jutott, hogy ilyenkor mindig az idősklubban van bingózni, vagy a helyi templomi kórusban énekelni. Így hát leballagunk Scottal a tengerparta. A víz hideg volt, a part kihalt, nem járt arra senki. Sétáltunk a homokkal és kaviccsal borított parton, leültünk a stégre. Scott hozott italt, csendben iszogattunk és kora estére eljutottunk a berúgás szintjére. Scott hányt, nekem zsongott a fejem és színes karikák ugráltak a szemem előtt. Alig bírtunk menni, nagyokat nevettünk mikor a talaj kiment a lábunk alól. Ráadásként énekelni kezdtük az Örömrombolók dalait, az egész környék tőlünk zengett. A nagyi házhoz érve megpróbáltunk emberi külsőt ölteni, ami nem volt egyszerű. A sok eséstől tiszta homok lett a ruhám, a sminkem is elmázolódott. Scott sem festett túl rózsásan, leöntötte magát az itallal és sáros volt ő is. Úgy néztünk ki, mint két csöves. 

Az üvegeket eldobtuk és bekopogtunk. Rövidesen nyílt az ajtó és nagymamám állt velünk szembe.

- Nagyikám! - ugrottam azonnal a nyakába. Meglepődve tolt el magától.
- Anastacia, te jó ég...- motyogta.
- Bejöhetünk ugye?
Nagyi futó pillantást vetett a mellettem álló Scottra, majd kitárta az ajtót.
- Gyertek csak! 
Nagyi házában minden olyan volt mint mindig. A katonás rend, nagyapám képei mindenütt, Sammy az öreg macska, a kopott plüss fotelek és a giccses művirágok.
- Nagyi, ő itt Scott Neel. A férjem.- mutattam Scottra.
Nagyi elmosolyodott.
- Nagyon örülök fiatalember. Én Evelyn O'hara vagyok, de mindenki csak Evenek hív.
Scott félénken biccentett.
- Én is örülök...
- Üljetek le gyerekek. Teát? - kérdezte nagyikám.
- Ó nem, ma már nem! - tiltakoztam és hányingerem lett a tea puszta gondolatától is.
- Örülök, hogy végre erre jársz Ana. Szép kis felfordulást okoztál. Itt egy ideig sokan csak erről beszéltek. Gondolhatod...A szerelem elvette az eszedet te lány.- korholt nagyi.
- Azért az sem volt túl szép, amit apáék csináltak. Kitagadtak és még az esküvőmre sem jöttek el. Elég szarul esett nekem. Utálom a veszekedést és azt is ha megszabják az életemet. - háborogtam.
- Apád szörnyen ki volt bukva. Napokig haza sem jött, inkább plusz műszakokat vállalt, hogy ne kelljen a történtekkel szembe néznie. De érhető. Hisz aggódnak érted. Ahogy én is.
- De hát miért?! Úgy nézek ki mint akinek rossz a sora?! - fakadtam ki, mire a nagyi csak a fejét ingatta.
- Igazán nem tudom mit gondoljak. És te Scott? Ugye tegezhetlek fiam? Hogy jutott eszetekbe ilyen hirtelen összeházasodnotok? Az ilyesmit azért nem érdemes elkapkodni. - kérdezte nagymamám.
Scottra néztem. Piros lett az arca. Zsebébe süllyesztett kézzel ült a fotelben. Nagy nehezen szólalt meg.
- Jó együtt lenni Anaval. Nagyon jó. Ha nem házasodunk össze, talán nem maradunk együtt, hisz neki ott volt az egyetem és amúgy sem tudtam volna megtartani....
- Mondtam már hogy ez hülyeség! - szóltam közbe.
De Scott folytatta.
- Biztos hogy nem! Ki maradna mellettem? Az én züllött és keserű életemmel! Engem mindig is elkerültek a nők. És most van egy, aki itt van, őszintén szeret, nem engedhettem hogy elmenjen...
Nagyi meghatódva hallgatta Scott szavait.
- Jól tetted fiam.
Scott bólintott. Aztán csak hallgatott és a szemei furcsán csillogtak és nem csak az alkohol miatt. Előkapott egy szál cigarettát.
- Kimegyek rágyújtani. - mondta.
- Menj csak! - bólintott nagyi.
Amint Scott kiment közelebb húzódtam a nagyihoz.
- Ugye milyen aranyos fiú? Ugye milyen rendes ? És szeret engem! És én is őrülten szeretem! Még sosem éreztem így senki iránt! De apa begőzöl tőle és attól hogy ő punk. Pedig ha megismerné máshogy vélekedne. Scottból amúgy nagy sztár lesz, tudod meséltem már az Örömrombolók nevű együttesről. Na, ő a basszusgitáros. - locsogtam össze-vissza és szédült a fejem az italtól.
- Látom nagyon oda vagy Ana és nem kétséges Scott is imád téged....
- Na ugye...- mondtam fölényesen, ám nagyi közbeszólt.
- De sürgősen abba kellene hagynod az ivást. És neki is. Azt hitted nem veszem észre,  hogy részeg vagy?! Mióta megy ez már így? Úgy le vagy fogyva édesem. Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt, emlékezz szegény nagyapád is mennyit mondogatta és igaza volt. Ne tedd tönkre magad Anastacia!