Szenteste családi körben

Leesett egy csomó hó, korán sötétedett és csúszósak lettek az utak. Karácsony előtt anyám felhívott telefonon és meginvitált minket szentestére. Nem rajongtam az ötletért, de nem volt mit tennem. Csaknem féléve nem láttam a szüleimet, azonkívül Scottot sem ismerték. Éppen itt volt az ideje egy látogatásnak. 
Karácsony este tehát buszra ültünk és meg sem álltunk Newheavenig. Szorította az idegesség a gyomromat és legszívesebben sikítottam volna. Magamban újra és újra gondoltam a viszont látás pillanatait és imádkoztam, hogy apám ne csináljon balhét. Scott is idegesnek látszott, nem szólt egész úton egy árva szót sem, csak kapkodta a nyugtatókat egymás után. Aztán a házhoz vezető gyalogúton elszívott vagy három cigit. Direkt lassan mentem én is és nem bántam volna, ha soha nem érünk oda. 

De egyszer csak megálltunk a kerítés előtt. 
Ott, ahol annak idején Scott állt és aminek másik oldalán álltam én, mikor megkérte a kezemet...
Vettem egy nagy levegőt és Scottra pillantottam. Éppen akkor húzta elő a zsebéből a jól ismert narancssárga színű gyógyszeres üvegcsét. Kérdőn nézett rám.
- Mi az?
- Hogy-hogy mi? Azt tedd el! Épp eléggé be vagy már állva! - mondtam neki szigorúan.
- Baromság! Az orvos írta fel, mert jót tesz. - suttogta dacosan Scott.
- Igen, de nem egy marékkal naponta! Nem akarom, hogy fél kómásan flangálj az apámék házában és csináld a feszültséget, ami így is baromi nagy. Szóval vedd magad takarékra, kérlek! 
Scott villámló szemekkel nézett végig rajtam.
- Cseszd meg! - dühöngött és visszarakta a zsebébe a gyógyszereket.
- Így már jó. - bólintottam és megnyomtam a csengőt, aminek hangja a szívemig hatolt.
Rövidesen hangokat hallottam bentről és megjelent anyám. 

Úgy néztem rá, mintha ezer éve láttam volna utoljára. Ő pedig rögtön a karjába zárt.
- Ó kislányom, Anastacia! Már úgy vártalak titeket! - mondta elérzékenyülve. 
- Szia anya! - köszöntem én is és jól eső érzések bújkáltak bennem. Jó volt ismét anyám ölelő karjaiban. Megható pillanat volt, aminek a realitás vetett véget, hiszen nem ölelkezhettünk ott egész karácsony este.

- Anya, bemutatom Scottot. - bontakoztam ki anyám öleléséből és Scottra mutattam.
- Jóestét. - köszönt Scott.
- Örvendek Scott! Én Debby Riley vagyok, Ana anyukája. Na gyerekek, gyertek be gyorsan. Ana, apád már nagyon vár titeket és az asztalon a vacsora. - tárta szélesre az ajtót anyám.
Apa az előszobában állt. Mögötte Kenny és Jessy. Olyan fura volt ennyi idő után apámat újra látni, de nem sokat változott, talán csak pár ősz hajszállal és néhány ránccal lett neki több...
- Szia apa! - üdvözöltem őt halkan, mire hozzám lépett és ugyanolyan erősen megölelt, mint anya az előbb.
- Ana, édesem, de jó végre látni téged! - mondta és egy csepp haragot nem éreztem a hangjában. Nem kérdezett, nem oktatott ki, csak egyszerűen megölelt.
- Téged is apa...azt hittem, hogy már sosem leszünk így együtt. 

Apám ekkor Scottra nézett. 
- Mike Riley! Isten hozta nálunk. - mutatkozott be szívélyesen, majd a kezét nyújtotta.
- Jóestét. Scott Neel. - viszonozta a kézfogást Scott.
- Ők meg itt Ana testvérei, Jessica és Kenneth. - mutatott a háta mögé apa. 
Jessy biccentett, Kenny pedig gyorsan köszönt egy hellót, aztán csak álltunk ott fél percet az előszobában.
- Na üljünk asztalhoz, a nagyi bent vár mindenkit! - lépett ki a konyhából anyám.
- Helyes, már épp itt volt az ideje. - jegyezte meg apám és elindult befele a testvéreimmel együtt.
Scott tanácstalanul toporgott, bátorítóan rá mosolyogtam.
- Csak nyugi és gyere utánam! 
A vacsora eseménytelenül zajlott le. Scott alig szólt valamit és nagyon látszott rajta, hogy zavarban van. Evés után mindenki átadta az ajándékát, majd a szüleim és nagyi a nappaliba mentek televíziózni. Jessy vissza vonult a szobájába, Kenny pedig megmutatta hogyan dekorálta és alakította át a szobáját. 
Csak ámultam, amikor beléptem, az annak idején repülő és autó modellekkel tele kis halványkék szobába, aminek falán most a brit zászló, Clash, Sex Pistols és Madness poszterek sorakoztak.
- De Kenny...- döbbentem meg.
- Ez igen. - bólintott Scott elismerően, neki nagyon tetszett ez a közeg.
- Mi a fene ütött beléd, gyerek? - kérdeztem és nem ismertem a testvéremre.
- Amikor láttam azt a koncert bejátszást a tv-ben rólatok, az marhára tetszett, az megszólított engem és elhatároztam hogy én is punk leszek! Az egyik haverom Mark Grant már fél éve punk, ő hozott Pistols lemezeket, meg kitűzőket, meg ilyeneket. - mesélte Kenny lelkesen.
- Te megőrültél! Apáék előbb-utóbb leszedik a fejedet! - kortyoltam a pezsgőmbe. 

De Kennyt nem hatottam meg.
- Dehogyis! Nem mernek szemétkedni, mert félnek, hogy én is lécelek ahogy te! És igazuk is van, mert egyszer azt is fogom tenni! Na Isten óvja a királynőt! - ordította Kenny és az ágyára ugrott.
Az este további részében a fiúk punk dalokat hallgattak és énekelgettek, Scott a gitározásról mesélt Kennynek, én meg csendesen szemlélődve megittam fél üveg pezsgőt, amitől zúgott a fejem, de roppant jó kedvem lett és a kezdeti félelmem is szépen szertefoszlott.
A legutolsó busszal indultunk haza. Anya a kerítésig kísért minket. Apa nem jött ki, neki ennyi is elég volt Scottból és bizonyára csak azért volt ilyen kedves, mert tudta hogy máshogy nem tud családi békét teremteni.
- Gyertek el máskor is! - búcsúzott anyám.
- Rendben. Jó éjt és boldog karácsonyt! - intettem még neki pár lépés után.
A hó addigra már szakadni kezdett.
- Na egész rendesek voltak mi? - kérdeztem a buszmegállóba menet.
- Ja. - gyújtott rá Scott.
- Persze, lehet hogy ez képmutatás meg álca, de kit érdekel! Olyanok amilyenek! Ők a szüleim és szeretem őket! Anyádhoz benézzünk? - kérdeztem és megkapaszkodtam egy fa törzsében mert kissé fejembe szállt az alkoholt.
- Inkább ne! Biztos alszik már. - felelte Scott.
Elsöpörtem egy hópelyhet az arcomból.
- Te tudod. - vontam vállat.
Aztán már csak álltunk a sűrű hóesésben a buszra várva.

Tiszta lappal

A többiek már mind az ágynál álltak, ahol Scott feküdt sápadtan. Egyik csuklójánál kötés.
- Istenem Scott, mi a fene volt ez? - léptem hozzá idegesen.
- Semmi. Csak olyan mint máskor. De a vérzés nem akart elállni...
- Abba kell hagynod ezt a dolgot, mielőtt belehalsz! - mondtam és nem tudtam pontosan, a drogozásra, vagy a fellépéseken való önvagdosásra gondolok.
- Hülyeség! Mit kell mindent túl spiláznod, csak egy karcolás! - rikkantotta fölényesen Doug. 
Úgy néztem rá, mint egy gyilkosra.
- Mikor fogod már végre befejezni?! - ordítottam rá.
Feszült és döbbent csend támadt, aminek Nicky vetett véget.
- Talán jobb, ha mi most megyünk...
- De hát most jöttünk...- puffogott Doug.
- Majd később beugrunk még. Na gyertek. - indult az ajtó irányába Nicky.
Robbie és Heath egyetértően bólogattak.
- Gyógyulj meg haver! - kacsintott Robbie Scottra és mind elhagyták a kórtermet.
Amint kimentek, magam alá húztam egy széket és leültem Scott ágya mellé.

- Elmondani nem tudom, mennyire unom ezt a seggfej Doug-ot...- morogtam. 
- Megijedtél? - kérdezte halkan Scott, ahogy méregetett.
- Hát persze, még szép! Halálra rémisztettél. Ha száz évig élek, akkor sem értem majd meg, hogy miért kell ez! Milyen perverz, elferdült gondolatok vannak benned olyankor a színpadon...
- Perverz...- mosolyodott el a szavaim hallatán Scott.
- Persze az idióta Doug haverod szerint ez csak egy kis karcolás, de szerintem kimerültél és pihenned kellene.- jegyeztem meg.
- És szerinted ez a többieknek is tetszene? - kérdezte fáradt hangon Scott.

- Nem nagyon érdekel hogy mit hisznek! Mi több, hidegen hagy. Pihenned kell és leszoknod a kábítószerről. - vágtam a szavába ingerülten.
- Ugyan...- ellenkezett Scott.
- Nem hagyom, hogy ellent mondj nekem! Most az egyszer ebben a rohadt életben hallgatni fogsz rám Scott Neel! Eddig nem szóltam, tétlenül néztem ahogy magadat pusztítod, de elég volt! 
- Mikor engednek ki innen? - kérdezte Scott nem oda illően.
- Egyelőre itt maradsz. A kórházban van rehabilitációs program, részt veszel rajta és elhagyod a káros szenvedélyeket. - rendelkeztem szigorúan.
- Ezt komolyan mondod?! - meresztett nagy szemeket Scott.
- A legkomolyabban! A feleséged vagyok és látom hogy nagy a baj. Nagyon nagy. Tehát lépni kell. Kérlek tarts ki, higgy végre magadban és egy jobb élet reményében! - gyengéden megfogtam Scott kezét, aki csak vállat vont kelletlenül.
- Nem ígérek semmit Ana...ez egy hülye ötlet, nincs nekem semmi bajom...
- Scott kérlek, csak próbáld meg! - sóhajtottam fel kétségbeesve.
Scott ugyanolyan kétségbeesetten bólintott.
- Meglátom, jó?!
De nekem ez a bizonytalan ígéret is sokat jelentett. Beszéltem Nickyvel, aki szintén egyet értett az egész dologgal, ahogy Heath és Robbie is. Doug hisztije pedig nem érdekelt, sem a fenyegetései. Tudtam, csak a szája jár.
Az együttes így téli pihenőre vonult. Scott pedig elkezdte az elvonókúrát. Eleinte nagyon nem tetszett neki, abba akarta hagyni, de aztán magam is meglepődtem milyen gyorsan tudott lemondani arról, ami eddig az élete szerves részét képezte. 
Én dolgoztam, hajtottam, munka után pedig rohantam be hozzá a kórházba, hogy minél többet legyek vele és erőt adjak neki ezáltal.
Szinte észre sem vettem az idő gyors múlását. Elérkezett a tél. Scott december elején hagyhatta el a rehabilitációt.
Nagy pelyhekben esett a hó, mikor csomagokkal felszerelkezve, elindultunk haza, a lakásunkba.
- Mikor bejöttem még nem volt ilyen hideg.- jegyezte meg Scott vacogva.
- Jó pár hét eltelt Scott.- ingattam a fejem.
- Nem érzékeltem bent az évszakokat, azt sem tudtam néha este van e, vagy reggel. Kemény volt.- biccentett Scott.
- Tudom. De túl vagy rajta. És egy hős vagy. Az én hősöm...- mosolyodtam el.
Scott is elmosolyodott és csendben ballagtunk tovább egymás mellett. Nem volt nagyon mit mondania, a jó erős fájdalom csillapítóktól teljesen tompa volt.
Két fiatal tizenhárom-tizennégy év körüli punk gyerek messziről kiabált utána.
- Hé, hé! Te vagy Scott ugye? Az Örömrombolók basszusgitárosa?
- Igen. - állt meg Scott az út közepén.
- Király vagy! Szeretünk titeket haver és a zenéteket is! - lelkendezett a két kisgyerek.
Scott oda integetett neki, majd folytattuk az utunkat.
Hazaérve, enni adtunk a macskának.
- Jól megnőttél. - simogatta meg az állatot Scott. Nekem nem tűnt fel hogy nőtt volna a macska, de Scott több hét távollét után rögtön kiszúrta.
A macska dorombolni kezdett, Scott pedig mosolyogva húzta az ölébe. 
Istenem! Olyan volt mint egy gyerek! Csakhogy ő már nagyon nem volt az, sok szenvedést, tragédiát átélt és talán ha ismét gyerek lehetne, nem is ezt az utat választaná...Vagy kitudja...
Nekem mennem kellett dolgozni, meg ott volt az esti egyetem. Így keveset voltam otthon. Munka közben szinte folyton azon rágódtam, hogy Scott felforgatja a lakást pénzért, és mire haza érek, ájultan fekszik a padlón, vagy otthon sem lesz. 
Dougék természetesen már Scott hazajövetelének másnapján oda pofátlankodtak és jött Nicky is egy üveg méregdrága szeszes itallal, meg egy köteg jövő évi tervel. Egész nap ott dekkoltak, részegedtek és tele füstölték a lakást, óriási rendetlenséget okozva ezzel. 
Scott azonban nem ivott, csendben ült, cigarettázott, hallgatta a többiek sületlen vicceit, és olykor bekapkodta a szokásos gyógyszereit.
Így jött el a karácsony...

Gyűlölet és egyéb indulatok

Köszönöm szépen a kommentet :) És kellemes húsvétot mindenkinek !

Lakásunkon csengett a telefon egy késő este. Heath hívott és teljesen zavart volt. Először nem is értettem mit akar, Scottról dadogott meg valami kórházról. Sok időbe telt amíg kiszedtem belőle és fel is fogtam, hogy Scott kórházba került! Gyorsan össze szedtem magam és az éjszaka közepén rohantam a kórházba. Doug, Heath, Robbie és Nicky a folyosón álltak.
- Csakhogy jöttél...- sietett elém Nicky.
- Szia Nicky! Heath telefonált, de nem mindent értettem. Mi is van egész pontosan? - vágtam a szavába idegességtől remegő hangon.
Nicky körbenézett, de mivel egyik fiú sem vállalta magára hogy elmondja, belekezdett.
- Hát az úgy volt, hogy ma este a Pretty Wallban egy kicsit elszabadultak az indulatok. Talán sok ital fogyott és túl életszerűre sikeredett a koncert...és ami Scottot illeti...
- Mi történt vele, mond már! - kértem türelmetlenül.
- Megint azzal a jól bevált és igencsak látványos trükkel jött, de kissé eltúlozta. Rossz helyen, vagy túl mélyen vágott...- magyarázta Nicky.
Megfordult velem a világ. A falnak dőltem és éreztem, hogy tetőtől talpig leizzadok.
- Hé Ana, jól vagy? - hallottam a háttérből Robbie hangját, de nem is reagáltam rá.
- Én ezt nem tudom elhinni. Hányszor mondtam, hogy hagyja abba...- suttogtam válasz helyett. 
- De most mit izgultok? Most miért ez a nagy riadalom? Tuti volt! Ha láttad volna! Micsoda őrjöngés volt! És csak úgy fröcskölt a vér. Nagyot kaszíroztunk az egyszer biztos. - mondta Doug teljesen higgadt hangon, hanyagul az egyik ajtónak támaszkodva. 

Könnyes lett a szemem és elfutott a düh.
- Ez most komoly? Neked csak ez számít? Hát ember vagy te, Doug Richardson? Nem...te nem lehetsz emberi lény, ha ez neked szép és értékes és ebben is csak az anyagiakat nézed...- motyogtam magamból kikelve, miközben a könnyek makacsul folytak le az arcomon. 
- Ana, nyugodj meg! - csitított Nicky.
- Biztos minden rendben lesz Scottal. - biztatott Heath.
- Jaj Ana, ne nyávogj már, komolyan hánynom kell tőled... - fintorgott Doug.
- Szemét állat vagy, egy rohadék! Legszívesebben szembe köpnélek, de még arra sem vagy méltó! - üvöltöttem tehetetlenül, Nicky megfogta a vállamat és arrébb húzott. 
- Most már fejezd be Doug. - szólt oda Dougnak szigorúan, aki erre csak gúnyosan vigyorgott.
A hangzavarra dühösen elő jött egy orvos.
- Kérem, ha lehet, ne kiabáljanak, ne feledjék, egy kórházban vannak!- utasított minket rosszallóan, majd végig nézett rajtunk.

- Elnézést uram, nem lesz több ilyen. - mentegetőzött Nicky.
- Maga Scott Neel felesége? - kérdezte ekkor a férfi Nicky-t.
- Én vagyok! - léptem elő.
- Lenne pár perce asszonyom? - az orvos elindult a folyosó egy távolabbi részébe, az ablakok felé. 
- Persze! - vágtam rá és követtem.
- A nevem Dr. Henry Parker, én vagyok Mr. Neel kezelő orvosa. Ugye tisztában van vele, hogy a férje jól keresztbe tett magának...- pillantott rám az idős, ősz hajú orvos.
- Tudom...De ugye semmi komoly, doktor úr? - hajtottam le a fejem.
- Nézze Mrs. Neel...A vágásokat össze varrtuk, a sebet elláttuk. De lenne itt pár fontosabb dolog is. Ezek a önbántalmazó tettek egyértelműen kóros lelki folyamatokra utalnak, jót tenne a férjének, ha látná egy pszichológus. A másik, Scott drogfüggősége , amivel sürgősen kezdeni kellene valamit. A kórházban van rehabilitációs programunk, amivel elősegíthetjük a leszokást, de ezt a férjének is akarnia kell, ha nincs erre felkészülve, vagy az a véleménye hogy ő nem heroinista, sajnos nem tehetünk sokat.
- Kérem, segítsen nekem, hogy meggyőzzem Scottot, én már annyiszor próbáltam rávenni, hogy ne használjon kábítószereket...- vágtam kétségbe esve Dr. Parker szavába.
- Mi mindent megteszünk, viszont akarata ellenére a férjét nem tarthatjuk a rehabilitáción, a dologban neki kell meghoznia a döntést.  De nem feledje, ön sokat tehet, ha mellette áll...

Sóhajtottam egy nagyot.
- Értem...És bemehetek hozzá? - kérdeztem.
- Menjen csak. Ébren van és biztos örül a társaságnak! - bíztatott az orvos és egy másik kórterem felé vette az irányt.

Vissza mentem Nickyékhez.
- Na mit mondott a doki? - kérdezte Heath.
- Semmi vész. Túléli. - mosolyodtam el keserűen.
- És meglátogathatjuk? - pillantott rám Nicky.
- Igen. Menjünk be hozzá. - böktem a kórterem felé. 
- Na ugye, mit kellett itt hisztizni?!- rikkantotta Doug és elindult a többiek után Scott kórterme felé, de én elkaptam a pulóvere ujját.
- Várj egy kicsit, veled váltanék pár szót...
- Mi a faszt akarsz, te kurva? - nézett rám megvetően.
- Jól tudom, hogy te állsz az egész mögött. Hogy te adod Scottnak a kábítószereket, a jobb zenélés érdekében. Olyan hülye vagy, hogy nem látod, ezzel kinyírod a legjobb barátodat...
- Scott önálló, senki sem kényszeríti semmire sem, a drogozásra sem. Ő tudja, mi jó neki.
- Nagyon tévedsz, ha azt hiszed hogy végig nézem, hogyan gyilkolod meg Scottot! Most túl élte, de lehet hogy nem lesz legközelebb ilyen szerencséje! Nem hagyom hogy meghaljon! A férjem, szeretem őt! Úgy látom, ahhoz hogy megmaradjon súlyos árat kell fizetnie. Sose akartam ezt, de ha ez az ár abból áll, hogy vége legyen a zenei karrierjének, hát én véget vetek neki! - mondtam elszántan.
Doug a fejét rázta.
- Röhögnöm kell, hallod magadat idióta cafka? Scott előbb veri véresre a képedet, mintsem hogy kilépjen miattad a bandából! Minket több éves barátság köt össze, nagyon kevés vagy, hogy bármi ilyesmiben megakadályozd! 
- Kevés vagyok? Nem hinném...- ingattam a fejem.
- Nem fogja hagyni, hogy parancsolgass neki, te egy senki vagy...- mondta Doug.
- Ha én senki vagyok, akkor te mi vagy? Egy aljadék, egy patkány...- sziszegtem és éreztem hogy ezt nem kellene, de a vak gyűlölet Doug iránt elhomályosított minden józan gondolatot a fejemben.
Doug durván félre lökött.
- Na kopj le rólam! - és ezzel benyitott a kórterembe. 

Kezemet fájdalmasan tapogatva néztem utána, majd könnyeimet visszanyelve, a nyugalom hazug álarcát magamra véve léptem be Scotthoz.

Vér

Persze nem az volt az utolsó adag heroin, és még csak nem is az utolsó előtti, vagy az az előtti. Minden ugyanúgy ment tovább a maga medrében, mintha a kérésem, könyörgésem Scott felé süket fülekre talált volna. Láttam szenved, kínlódik, hogy megfeleljen nekem, de rabja volt a szernek. Ha elmaradt a szokás lövés, használhatatlan volt. És a zenéhez jó közérzet, a maximum beleélő képesség kellett. Dougék nyomták is bele, na meg magukba a narkót. Így aztán őrült koncertek voltak a Pretty Wallban és a Strangersben. A helyi lapok tele voltak a klubok beli punk botrányokkal. Doug kezdett kicsit messzire menni. Egyik alkalommal például a koncerten meztelenre vetkőzött, máskor meg sörös üvegeket dobált a nézők közé, kis híján balesetet okozva. Szerencsére Scott nem kavart ilyesféle zűröket, a kompromittáló tv felvétel óta nem irányította magára a figyelmet. Ő elvolt a basszus gitárjával a színpad egyik szélén, akkor is ha vadul dolgozott benne az alkohol és a drog.
A botrányok és az újságok lehúzó cikkei ellenére az Örömrombolók szekere mind inkább beindult, a lemez elég jól fogyott és a koncerteken általában teltház volt. 

Abbie és Bonnie levelet írtak nekem, hogy már feléjük is átér a punk-őrület. Mikor elolvastam rövidke levelüket, melyből áradt az iskolás gondtalanság, elsírtam magam. 
Az én életem máshogy alakult. Teljesen! Igaz, a pénz többnyire jött, hol több, hol kevesebb, de én még mindig az irodában gürcöltem. Hogy gyűlöltem! De úgy éreztem, ha ott hagynám a munkahelyem és csak ülnék a négy fal között, megbolondulnék. 

Ha épp nem dolgoztam, általában otthon töltöttem a szabadidőmet. Haza telefonáltam, felhívtam a nagyit is és összejött egy beszélgetés apámmal, aki úgy tűnt már megbékélt, mert hívott hogy látogassak el hozzájuk, de egyelőre a rengeteg munkámra hivatkozva nem mentem. Nem voltam még elég erős ahhoz, hogy a szemükbe nézzek és bátran kijelentsem: igen jól érzem magam, boldog vagyok és nem bántam meg, hogy erre az útra léptem!
Scott a sok fellépés miatt későn járt haza, volt hogy csak reggel láttam és előfordult, hogy napokig nem tudtunk értelmesen beszélgetni, annyira ki volt ütve.

Drogozott. És én bárhogy próbáltam meggyőzni, falrahányt borsó volt! Csak bámult a képembe és néha gúnyosan, néha szomorúan elhúzta a száját. Mint aki örökre csatát vesztett...
Egyik éjszaka különös érzésre ébredtem. Véres volt az ágy, véres a kezem, a hajam, mindenem! Először nem tudtam honnan ez a sok vér, de aztán mikor villanyt gyújtottam, láttam hogy Scott orrából ömlik. Ő minderre nem ébredt fel, a kábítószertől teljesen öntudatlan volt. Először megkövültem a rémülettől, aztán elkezdtem teljes erőmből rázni a vállát.
- Ébredj fel! - ordítottam szinte magamon kívül.
De nem mozdult.
- Scott, nem hallod...- és kibuggyantak a könnyeim. Csak rángattam, hogy végre felkeljen. Nehezen, de kinyitotta a szemét. Értetlenül nézett rám.
- Mi történt?! 

Nem feleltem, válasz helyett a fürdőszobába siettem és szinte letéptem a falról a kör alakú tükröt. Scott elé tartottam és vártam a reakcióját. Jó ideig nem szólt, csak bámulta a saját véres tükör képét. 
- Meg tudod magyarázni? - suttogtam rekedten.
- Oh, a kurva életbe...- csóválta a fejét felelet helyett.
- Ennyi? Csak ennyi a véleményed Scott?! Felébredtem hogy minden csupa vér. Én is, te is, az ágy is. Mi a franc lett veled? Hát nem látod? Ez is a kábítószer! - csattantam fel idegesen.
- Nem hiszem...- vágott közbe Scott.
- Nem? Gondoltam, hogy neked más a véleményed! Nem veszed észre mi folyik itt? Hogy folyton lövöd magad és minden egyes adag közelebb visz a szakadék széléhez! Ahonnan már sem én, sem más, sem semmilyen erő nem hozhat vissza! Neked tényleg ez kell?! Vagy azt hiszed, hogy mert te punk zenész vagy, mentesít a haláltól? Mert a punkok, mint már sokszor mondottad, nem halnak meg! - gúnyolódtam. 
Scott pedig hallgatott. Ült az ágy szélén véresen, leszegett fejjel és hallgatott. Nem ordított vissza, nem mondott ellent, hallgatott mert tudta igazam van.
Aznap nagyon megijedtem, mintha megérintett volna valami sötét és komor világ, ami elől néha úgy gondoltam, nincs menekvés és elnyeli Scottot. Nagyon rossz és nyomasztó volt. De nem tudtam, hogy az igazi ijedtség majd csak ezután következik...

Új élet. De jobb élet?

Köszönöm a kommentet :) :)

- Na és mi az elképzelésed? - kérdeztem kíváncsian.
- Itt hagyjuk ezt a házat Ana! Máshova költözünk. Épp elég volt itt lakni, szerintem.- jelentette be Scott.
Eléggé meglepődtem, fél percig szóhoz sem jutottam.
- Húha...erre nem számítottam. De szerinted anyád elmenne innen? 
- Anyám nem szerepel a tervben. Csak ketten mennénk. Na, benne vagy? - nézett rám Scott válaszra várva.
Előbb gondterhelt arcomra mosoly futott. Így már más volt az egész dolog. 
- Scott, ez remek ötlet! - derültem fel.
- Örülök, hogy te is így gondolod. 
- Hát persze, hogy így gondolom. Hiszem, hogy most már jobb lesz minden és ahova te mész, megyek én is. De a macskát viszem! - jelentettem ki vidáman és arcon csókoltam Scottot.
Az egész költözés váratlanul ért és az igazat megvallva, nem is nagyon hittem benne, mert napokig nem történt semmi. Azt gondoltam, ez is csak Scott drogos fellángolása. De aztán hirtelen beindultak a dolgok. Scott bejelentette Marionnak, hogy költözünk. Ő persze kisebb fajta idegösszeomlást kapott a hír hallatán, műsírással és műhisztivel fűszerezve. Rossz volt nézni. De mikor Scott egy elég szép összeget nyújtott át neki, hirtelen megváltozott a véleménye a költözésünkről, olyannyira hogy teljes mellszélességgel mellénk állt ez ügyben.
Scott nem halogatta sokáig a lakás keresgélést, megnézett párat és közölte, hogy meg van amit kerestünk, ami mindkettőnknek megfelelő lesz. És én hittem neki. Mire észbe kaptam, már megjelentek a költöztető emberek és vitték a holminkat. 
Eastbourne túlsó felébe a Rainbow szállóban béreltünk ki egy lakást, a hatodik emeleten. Elég jó állapotú lakás volt. Két szobával, telefonnal, beépített szekrényekkel, jó nagy erkéllyel és klassz piros-fehér konyha bútorral. 

- Ez olyan szép! Igazán jól döntöttél mikor ezt a lakást választottad. - mondtam elégedetten,  mikor alaposan körülnéztem a lakásban. Egy mérföld kő volt az önálló élethez. Nagyon nagy lépés...
- Aha. - mondta Scott szűkszavúan és a fürdőszobába ment.
Megilletődve álltam a lakás közepén, a kibontatlan dobozok és lepedővel lefedett bútoraink között. Hatalmasnak tűntek a falak, ahogy a nap beragyogta a rózsa mintás tapétát. A szívem ujjongott, és szilárdan hittem a boldogságunkban. Most már csak jó következhetett!
- Nagyon szép lesz, ha majd berendezzük! Jó lesz itt nekünk Scott, jól megleszünk. El sem hiszem, hogy te meg én mától itt lakunk, hogy itt a közös otthonunk ! Jövőre talán megpróbálkozhatnánk újra a kisbabával. Mit gondolsz? - kérdeztem, és szemeim előtt megjelent egy szépen elrendezett baba szoba, benne vidám gyereksereggel. 
- Hé Scott, hallasz ? - kiáltottam, de választ, vagy reakciót nem kaptam.
A fürdőszobába mentem és az ajtónál megtorpantam. Scott a gyér megvilágítás mellett akarta belőni magát. A vízcsapra pakolva az öngyújtó, kanál és a heroin, elszorított vénája teljesen kiemelkedett a karjából, láttam szinte ahogy lüktetett. Elzsibbadt a fejem. Az utóbbi napokban nem láttam a szerhez nyúlni, a pakolás, költözés lefoglalta az időnket, teljesen elfelejtettem ezt az egészet. 
Drogok...A boldogság útjába teljesen beférkőztek...Az előbbi nagy tervek mind a semmibe hullottak és helyüket újra elfoglalta a tanácstalanság.
- Ne csináld kérlek! - suttogtam alig hallhatóan.
- Miért? Aggódsz? - nézett rám Scott, aztán magába döfte a tűt. Felszisszentem és mintha én is éreztem volna a fájdalmát.
- Ne kérdezz hülyeségeket! Tudod hogy aggódok! Ezt nem lehet örökké csinálni. Ez megöl téged Scott. Meggyilkol. Le kell szoknod. Sürgősen. - mondtam dühösen.
- Le akartam szokni. Egyszer próbáltam. Nem ment. Akkor azt gondoltam hogy ez a vég. Mikor egy reggel nem bírtam megmozdítani a karomat, a lábamat...Kurvára azt hittem vége mindennek! Aztán Doug hozott anyagot és rendbe jött minden. - mesélte Scott és kihúzta karjából a tűt. A szeme megint a semmibe révedt és valami kielégülés féle látszott az arcán. Megborzongtam, ha ránéztem.
- Az akkor volt. Akkor nem sikerült. De most ismét megpróbálhatnád. Én itt vagyok, veled vagyok. Csak ne add fel! - kértem erőtlenül. És a sírás fojtogatott.
Scott kezéből kiesett az injekcióstű, egyenest a fürdőszoba padlójára. Undorral rúgtam arrébb.
- Nem szólsz semmit?! - kérdeztem, mikor láttam, hogy Scott csak furcsán bámul rám. 
Eltelt pár perc mire válaszolt.
- Az ilyesmihez idő kell Ana. Ennek fejben kell eldőlnie. És nincs garancia hogy sikerül...
- Dehogyisnem, csak hidd el! Higgy magadban, higgy magunkban! Mindenben segítek! Csak legyen ez az utolsó lövés! - kértem tőle, majd  hozzá léptem és szorosan átöleltem.

Most már itt vagy velem...

Ezután az Utazó Punkcirkusz többször vendége volt a különböző tv csatornáknak. Legtöbbször persze a botrányokról volt szó, a szétvert színpadokról, a felháborító viselkedésről, mintsem a zenéről. Doug több másik banda tagjával tönkretett egy szállodai szobát és egy csehót, ezzel szintén napirendre kerültek a televíziónál. Ahol az öt banda járt csak botrány és általános felháborodás volt. Koncertbeli verekedések, sérültek, komoly anyagi károk. 
Marion könnyekig hatódott, amint a tv-ben feltűntek az Örömrombolók és azon belül Scott. 
- Látod, ott a fiam! - sikította és gyönyörködve nézte a fiát, aki legtöbbször izzadt, drogos és véres volt. 
De Marion mindig odáig volt tőle és biztos a pénzre gondolt, ami a turné végével ütheti a markát. Felfordult a gyomrom a pénzközpontúságától és alig vártam hogy végre Scott itt legyen velem.
A munkahelyen szörnyű volt, nem fogadtak be, ellenszenvesen viseltettek irányomban. A munkámban is folyton kivetnivalót találtak, de lehetett is, mert nem tudtam a feladatokra koncentrálni, folyton Scott járt a fejemben. Magamhoz akartam ölelni, újra magam mellett tudni. 
Esténként magányosan ültem a szobában és bámultam ki az ablakon. Néha megfordult a fejemben, hogy inni kéne valami erőset, ami feledteti velem az egyedüllétet, de nagyi szavai jutottak eszembe és letettem erről.
Scott nem telefonált újra, pedig mindig vártam hogy a szomszéd átkopogjon és a telefonhoz hívjon. De Miles nem jött és hosszú heteknek kellett még eltelnie, hogy vége legyen a turnénak és hogy Scott haza érkezzen. Végtelen hosszúnak tűnő heteknek.
Álmos, esős vasárnap hajnal volt. Úgy aludtam, mint akit agyonütöttek. Mostanában általában így volt. Nem voltak álmaim, csak mély, öntudatlan alvás. 

Valaki felém hajolt. Éreztem forró leheletét. Lassan felnyitottam a szemem, mely előtt először összefolyt minden, majd miután tisztulni kezdett a kép, láttam hogy egy alak áll felettem.
Kitapogattam az éjjeli lámpát és felkattintottam.
Ajkamra fagyott a szó.

Scott volt az...de nem ettől némultam el. Alig tudtam felismerni! Te jó Isten, jóságos ég! Borzasztóan nézett ki. Mintha éveket öregedett volna. Beesett szemei alatt fekete karikák, bőre holt sápadt volt, arca enyhén felduzzadt, tele volt sebekkel és karmolásokkal. A nyakán véraláfutás és tűszúrások nyomai éktelenkedtek, hiába volt ott a sok lánc és lakat, nem tudta eltakarni. Haja össze-vissza állt. Ijesztő volt a kép. Rá volt írva, szinte abba sem hagyta a drogozást. Próbáltam mosolyogni, bár nehéz volt, de nem akartam, hogy lássa a döbbenetemet.

- Scott! - kiáltottam és felültem az ágyon.
Fáradt mosoly volt a válasza.
- El sem hiszem! Mondd, hogy nem álmodok?! Itt vagy! Nem vártalak mára, megleptél! - hadartam el gyorsan.
- Hamarabb jöttünk pár nappal...- vont vállat Scott és az ágyam szélére ült.
- Örülök, nagyon örülök! - megszorítottam Scott kezét. Jéghideg volt. Csuklóján vastag kötés. Újabb öngyilkossági kísérlet a színpadon? Istenem...
- Alig térek magamhoz, végre haza jöttél...És mesélj, milyen volt a turné. Nagyon hiányoztál és bevallom kicsit neheztelek rád amiatt az ominózus bejátszás miatt, meg hogy nem hívtál csak egyszer...- vágtam komoly képet , majd elmosolyogtam magam.
- Az egész egy baromság! Nem volt olyan jó mint hiszed. Úgy rángattak minket mint a bábokat. Ez a Dench egy idióta seggfej, de Nicky oda van tőle...tudnám miért...Doug szétverte fél Európát...Ezért hát nem is fizettek ki minket rendesen. De azért akad pénz is, nem kell aggódni.
- Nem érdekel a pénz, csak te érdekelsz! És hogy itt vagy! - suttogtam és megöleltem. Ő is, de erőtlen volt az ölelése. 

- Hé, jó itthon. - sóhajtotta.
- Tudom...És azt is, hogy minden más lesz mától. Tényleg más. Azon leszek, hogy te meg én normális életet éljünk. Így kell lennie! - jelentettem ki.
Scott elhajolt tőlem és furcsa grimaszt vágott, mintha nem hinne a szavaimban. Aztán csak nézett rám a megfáradt, szomorú barna szemeivel. Nézett és nem tudtam mire gondol.
- Mit nézel? - kérdeztem mosolyogva és elsimítottam egy hajtincset az arcomból.
Nem felelt. Helyette felállt és kifele indult.
- Gyere, van kint számodra valami.- mondta.
- Igazán? És mi az? - kíváncsiskodtam. 

Scott vigyorogni kezdett.
- Titok. Ha kijössz, meglátod...
Magamra kaptam a köntösöm és kiszaladtam. Az előszobában, a csomagok sokasága között egy szakadt kartondoboz áll. A dobozban pedig egy koromfekete kiscica nyávogott kétségbeesetten.

Azonnal ölbe vettem.
- Ó, egy cica! Imádom a macskákat. - lelkendeztem.
- Valami barom tette ki őket az autó útra a határhoz közel. Hárman voltak, a másik kettőnek találtunk gazdát, őt meg elhoztam ide.- mesélte Scott.
- Jól tetted, olyan édes. 
A hangokra előbújt Marion is. Amint meglátta Scottot, a nyakába ugrott.
- Az én drágám! - ordította és össze-vissza csókolta. Scott zavartan tolta el magától.
- Végre itt az én fiam! Ugye tudod, hogy mindent el kell majd mondanod? De előbb készítek kaját jó? Az én sztár fiamnak! Láttalak ám a tv-ben! Csúcs voltál, te voltál ott a legjobb! - Marion cigire gyújtott és kivonult a konyhába.
Scott ismét rám nézett és figyelte, ahogy simogatom a kismacskát, aki a simogatásokat dorombolással jutalmazta.
- Anyám kissé meghibbant...- jegyezte meg.
- Nagyon oda van, azt hiszi mostantól kezdve kő gazdagok leszünk. - mondtam.
Scott elhúzta a száját.
- Hát rosszul hiszi. De nem jöttem üres zsebbel. Tudom is mi a tervem a pénzel...

Döbbenet, kételyek, kérdések és válaszok

A bejátszást ekkor lekeverték és egy kövér fószer kezdett el magyarázatot tartani a punk zene destruktív hatásáról. 

Mind a hárman bénultan ültünk a helyünkön, nekem torkomra forrt a szó. Csak Scott arca lebegett a szemeim előtt és kihívó, felháborító kérdése.
- Hé, Ana jól vagy? - lengette meg kezét előttem Jessica. 

Nem reagáltam, üveges szemmel néztem a távolba. 
- Királyok voltak! - röhögcsélt Kenny. 
- Jaj, fogd már be te kretén! Minden oké Ana? - Jessy gyengéden megbökte a vállam.
- Jól vagyok persze...- ocsúdtam fel kábulatomból.
- Nem semmi a pasid, hallod...- csóválta a fejét hugom.
- Ez csak a show része. - mondtam színtelen hangon, mintha ez lenne az igazság, ez lenne számomra a természetes, pedig dehogy is...
- Szerintem csúcsok voltak! Yeah! - ordította Kenny. 
Jessy legyintett.
- Na most már abba hagyhatod Kenny. Te sem lennél ilyen nagy arc, ha anyáék itt lennének.
Nem szóltam semmit, arcomon halvány mosoly futott át, hogy testvéreim ne lássák mennyire felzaklatott a jelenet.
A nap további részében igyekeztem nem szóba hozni azt amit láttunk, beszélgettünk minden másról, közben gondolataimban egymást váltották a zaklatott képkockák. Felkavaró volt vissza gondolni rá. A füstös színpad, a tolongó emberek, a szólógitár visítása és mindenek előtt Scott szemében az a lázas csillogás, a vér ahogy lecsepegett róla. A hangja, ahogy szinte hisztérikusan csengett. Eszembe ötlöttek Doug szavai, hogy élő adásban fog megcsalni! Nem akartam, hogy mégis csak igaza legyen! De amit Scott akkor mondott, nagyon durva volt.
Ki akar dugni velem?! Te jó ég!
Vajon koncert után mit csinált? Meg is tette? Egy hotelszobában valami kis kurvával? Valójában ezt érezte, vagy csak a koncert felemelő hatása és a tudatmódosító szerek mondatták vele ezeket a szavakat? Hiszen sosem beszélt ilyen nyíltan a szexről. 

Tele voltam megválaszolatlan kérdésekkel, melyekre nem adhatott feleletet senki és igyekeztem nem is agyalni ilyesmin, míg Newhaevenben voltam.
Délutánig maradtam Jessyvel és Kennyvel. Testvéreim kikísértek a buszhoz és megígértem nekik, hogy hamarosan újra jelentkezem.
Eastbourneba érve siettem haza és csaknem éjfélig a televízió előtt ültem, hátha mutatnak még valamit a banda koncertjéről, de sajnos nem volt szerencsém. Így kétségek között tértem aludni, de a sors segítségemre sietett, mert másnap kaptam egy telefon hívást Scottól!
A szomszéd ember kopogtatott kora délután az ajtónkon. Eddig még sosem láttam, így meglepődtem, mikor ajtót nyitottam neki.
- Jó napot, Miles vagyok a szomszéd. Maga a Neel gyerek felesége? - kérdezte álmos és unott hangon.
Nagyot dobbant a szívem.

- Igen. - bólogattam hevesen.
- Akkor jöjjön át, mert telefonon keresi. - indult el Miles a háza irányába. Elborított az öröm, de kissé bizalmatlanul követtem, nem tetszett a tekintete, ahogy végig futott rajtam. Szerencsére a telefon az előszobában volt, így nem kellett beljebb mennem.
- Lehet beszélni. - dünnyögte Miles és a telefonra mutatott, majd bevonult a szobába. Egy pillanatig haboztam, majd felkaptam az asztal szélén heverő telefon kagylót.
- Hallo. - szóltam bele halkan.
- Hallo...Itt Scott! - hangzott a vonal túlsó végén. Melegem lett és szédülni kezdtem. Most tudatosodott bennem, hogy tényleg Scott az. Hát felhívott, hát nem felejtett el!
- Scott! Istenem! Csakhogy felhívtál! Hol vagytok most? - kérdeztem, mert nagyon nagy volt a zaj a háttérben.
- Valahol Róma mellett egy hotelben...nem igazán tudom...- felelte bizonytalanul Scott.
- És eddig miért nem hívtál? Vagy legalább írhattál volna. - korholtam Scottot.

- Tudom, hogy nagyon eltűntem de nem az én hibám. Ez a turné egy taposómalom. Reggel tudunk lefeküdni, folyton megyünk és közben semmire sem jut idő.
- És mond csak, jól vagy, halálra aggódtam érted magam...- morogtam még mindig szemrehányóan.
- Jól vagyok persze...
Hirtelen eszembe jutott a tegnapi bejátszás.
- Scott én láttalak tegnap a tv-ben! Úristen! Hát alig ismertem rád! Rémisztő voltál! És amit mondtál a mikrofonba! Tényleg így érzel? Azt kérdezted, hogy ki akar veled dugni?! És akart valaki?! És te akartál?! - már folytak a könnyeim és a hangom is elcsuklott a sírástól. 
A vonal végén kis csend volt, majd Scott újra megszólalt.
- Csak a kábítószerek és az ital miatt mondtam azt hiszem...
- Azt hiszed? A francba! - kérdeztem vissza dühösen.
- Senki nem akart dugni. De én akartam. - felelte.
- Igen? - halkult el a hangom. Most bevallja, hogy elkapott egy groupie ribancot egy gyors menetre. Hiszen az kéznél volt, én meg nem. De akármi is az igazság, tudtam hogy megbocsájtok neki. 

Mert szeretem. Nagyon, nagyon szeretem. Újabb könnycsepp csordult le az arcomon.
- Igen. Veled akartam dugni Ana! Akkor úgy vágytam rád, mint még soha! Úgy akartalak megcsókolni, hogy ne lássak mást a lehunyt szemeim mögött, mint színes mintákat. Úgy akartalak ölelni, hogy ne tudjam abbahagyni többet, hogy nem tudjam mennyi az idő...hogy ne érezzem...és most is így akarom...
Hatalmasat sóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Nem csalt meg, nem csalt meg! Egyre csak ez visszhangzott bennem rendületlenül.
- Ó Scott! Szeretlek! Annyira szeretlek! - suttogtam a telefonba és fázni kezdtem belülről. Mindent oda adtam volna, ha most a karjaiba vesz.
- Én is szeretlek Ana és kurvára hiányzol! De nemsokára találkozunk...
- Mikor?! - vágtam közbe.
- Nem tudom még pontosan, de úgy érzem a turnénak hamarabb vége lesz mint terveztük. Fáradt már mindenki. Nicky kificamította a bokáját, Doug meg egy másik együttes dobosával szétvertek egy szállodai szobát. Botrány, botrány hátán...szóval..
- Csak te vigyázz magadra...- mondtam.
- Jó. De most le kell tennem. Ne felejts el! És azt sem, hogy szeretlek! Vigyázz magadra te is Ana!
Mire mondtam volna valamit a vonal már megszakadt. 

Miles csoszogott ki a szobájából. Biztos hallgatózott, mert kéjes vigyor ült az arcán.
- Befejezték? - érdeklődött nyájas képpel.
- Igen, köszönöm hogy szólt! - mondtam és gyorsan kisiettem a lakásból. Talán még az ajtót sem csuktam be rendesen magam után.Vissza mentem a házba, egyenesen Scott szobájába. Ott végig heveredtem az ágyon és magamhoz szorítottam Scott párnáját. De már egyáltalán nem volt kedves illata.
- Drága Scott! - és elkezdtem a sírást.
Sírtam mert nagy kő esett le a szívemről, amiért nem csalt meg. Sírtam amiért nem lehettem mellette.
És sírtam, mert olyan nagyon szerelmes voltam belé.