A nagy nap. Az én esküvőm.

A péntek rohanással, tervezgetéssel és megvalósítással telt. Marion egyszerűen kifogyhatatlan volt az energiából és az ötletekből.
Mindent ő csinált, kevés pénzből, de szépen összehozta a dolgokat. A szertartást a házasságkötő terembe szervezte. Eredetileg persze templomi esküvőt szeretett volna, de Scott azt mondta, hogy vannak olyan bűnei, ami miatt nem léphet a templomba. Fogalmam sem volt mire célzott, de nem is firtattam. A ceremóniát követő esküvői összejövetelt Marionék házában rendeztük. Doug, Heath és Robbie már kora reggel megjelentek az ingyen pia miatt. Érdekesen néztek ki, viszonylag elegáns ruháikban. Nicky is megérkezett délelőtt, Marion persze rögtön lefoglalta az együttes karrierjéről szóló kérdéseivel. Szóval minden készen állt, ételek az asztalon, díszek feltéve, zene a lejátszóban. 
Abbie és Bonnie viharként állítottak be és tüstént a fürdőszobába vittek ruhapróbára. Ott álltam a tükör előtt a fehér menyasszonyi ruhámban.
- Ez gyönyörű...- suttogta meghatva Abbie.
- Szép vagy barátnőm! - bólogatott Bonnie.
- Nem is tudom...- tekintettem végig magamon bizonytalanul.
- Ha Scott meglát így, tuti hogy hanyatt esik. Higgy nekem! - bíztatott Abbie.
- Vagy én esek hanyatt mindjárt. Nem vagyok túl jól. - mondtam és valóban szédültem kicsit.
- Ne! Azt ne! Figyu, még mindig mondhatsz nemet. Most még igen. - figyelmeztetett Bonnie.
- Egyáltalán, minek neked most férjhez menned?! És miért pont Scott Neelhez? Biztos kedves fiú a maga módján, de veszettül fiatal és amúgy sem hinném, hogy pont ideális férjnek. Jacob elől választottad ezt az utat? - halmozott el kérdésekkel Abbie. És ezek a kérdések feldühítettek. Nem értettem a lányokat. Akkor most velem vannak, támogatnak engem, vagy ők is rákezdik, amit anyámék?!

- Hagyjátok.ezt abba! Nem azért vagytok itt, hogy elvegyétek a kedvem! Szeretem Scottot, ezerszer elmondtam már. Vele akarok élni. Szó sincs arról, hogy Jacob vagy a szüleim elől menekülök. - csattantam fel.
Bonnie kényszeredetten elmosolyodott.
- Akkor jó, ennek örülünk.
- Különben is, mi vagyunk a koszorús lányaid. Úgyhogy mi csak a legjobbakat kívánjuk neked. - tette hozzá Abbie.
Ekkor kopogtak.
- Szabad! - mondta helyettem Abbie.
Scott lépett be. Fekete öltönyt viselt. Sosem láttam még így, de kimondottan helyes volt. Nem csillogtak rajta a biztostűk, a haja is jóval rendezettebb volt. Az izgalomtól kipirult az arca, a szemei feszült fénnyel ragyogtak. Szívszorítóan szép volt.
- Hú...de furcsa vagy így kiöltözve...- mosolyodtam el zavaromban és úgy bámultuk egymást, mintha most találkoznánk először.
- Te viszont nagyon jól nézel ki. - mondta halkan Scott.
- Köszi...te is jól nézel ki. - vágtam rá rögtön.
Scott előkapott a háta mögül egy csokor fehér rózsát. Gyönyörű volt. A rózsákon még harmat cseppek csillogtak, a hatalmas fehér szalag alól friss, zöld rózsalevelek bukkantak elő.
- Virág...- motyogta zavartan Scott.
- Wow! - kiáltott fel Bonnie.
Ismét mosoly szaladt a számra. Scott olyan gyerekesen állt ott, talpig kiöltözve, láthatóan idegesen, kezében a rózsákkal. De megértettem az izgalmát. Én is ideges voltam és nem igazán tudtam a helyzettel mit kezdeni.
- Köszönöm szépen. Nagyon szép csokor. - mondtam és elvettem tőle a virágokat.
- Milyen érzés vőlegénynek lenni? - nevetgéltek a lányok.
- Jó. - felelte szűkszavúan Scott és le sem vette rólam a szemét.
- Mi a baj? - kérdeztem tőle, miután már vagy három perce bámult rám.
- Semmi. Csak te vagy a legszebb lány, akit életemben láttam. - felelte Scott alig hallhatóan.
Teljesen elpirultam. Hirtelen szólni sem tudtam. Scottnak nem szokása az ilyen kitárulkozás, de mi tagadás, nagyon jól esett minden szava.
- Ez egy szerelmi vallomás. - szólalt meg Bonnie.
- Scott én...
Ám ekkor berontott Doug. Idiótán vigyorgott, amint meglátott. Volt már benne alkohol jócskán.
- Bazzeg...- mondta halkan és jó alaposan végig mért. Majd Scotthoz fordult.
- Gyere már ki egy kicsit! Hisz ma van az utolsó agglegény napod. Utána éjjel-nappal vele lehetsz.
- Megyek. - bólintott Scott.
- Akkor nemsokára találkozunk. - fogtam meg a kezét egy pillanatra. Hideg és nyirkos volt a tenyere. Szerettem volna befejezni az előbb elkezdett mondatomat, hogy szeretem, tiszta szívemből szeretem és ez mindig így lesz, de nem mondtam semmit. Scott pedig kiment a fürdőszobából. Szinte éreztem az űrt, ami támadt utána és ez jól látszódott rajtam.
- Te aztán jól benne vagy! - ítélte meg bölcsen Abbie. Ezt pedig nem tudtam megcáfolni...

Én igyekszem boldog lenni

Egy darabig még álltam ott a fülkében, kezemben a telefonkagylóval, majd elindultam vissza Scottékhoz. Olyan üres voltam belül és annyi mindent el akartam volna még mondani anyámnak.
Leültem a tv elé, bámultam az unalmas esti műsorokat és hamarosan elaludtam. Arra ébredtem, hogy nyílik a szoba ajtaja.
- Marion? - kérdeztem félálomban.
- Én vagyok. - mondta Scott és felkapcsolta a villanyt.
- Mennyi az idő? - pillantottam rá összeszűkített szemekkel.
- Mindjárt hajnali négy. - felelte Scott és leült mellém az ágyra. 
- Hogy sikerült a buli a Strangersben? Jó volt? - érdeklődtem.
- Jó. A közönség úgy hiszem, szeret minket. Csak fáradt vagyok. Kurva fáradt. - felelte Scott. Végignéztem rajta. Halálsápadt volt az arca, szeme alatt sötét karikák, haja és ruhája izzadt, karján friss szúrás nyomok. Úgy nézett ki, mint valami élő halott. Megsimítottam a vállán, aztán odahajtottam a fejem.
- Pihenned kéne...
- Tudom, de nem megy. Folyton a dalaink járnak a fejemben, ahogy szóltak a színpadon, meg a fények, meg a tömeg...Nagyszerű volt! Kár hogy nem láttad. Az a sok ember, ugráltak és énekelték a dalokat. A mi dalainkat! Dench azt ígérte, jövő héten elkezdjük a lemez felvételt. Érted te ezt?!
- Ez a siker Scott...- bólogattam.
- A mi sikerünk. Olyan hihetetlen. Doug teljesen fel van izgulva ettől. Azt mondja, a siker jobb mint a drog.
- És így van? - kérdeztem.
- Fene tudja. - vont vállat Scott. 
Aztán csak hallgattunk nagyokat. Közelebb húzódtam  hozzá és a kezemet a szívére tettem. És csak simogattam őt. Éreztem a bőre melegségét és a nyakában lévő lakat hűvös tapintását. Lehunytam a szemem. Olyan jó, hogy Scott van nekem! Nem bántam, hogy érte feladtam minden mást. Elragadott valami szédítő érzés és boldogan aludtam el.
Az elkövetkezendő napok a közelgő esküvő jegyében teltek. Te jó ég! Valahányszor erre gondoltam, vagy kimondtam, nevetnem kellett. Olyan hihetetlenül hangzott.

Marion intézte a ruhákat, meg az ételt. Kis esküvőt tervezett. Semmi felhajtás, nagy családi kör, csak Scott haverjai. Én pedig természetesen meghívtam Abbiet és Bonniet. És szerettem volna, ha a családom is eljön. 
Csütörtök este fel is hívtam őket.
- Szombaton ráértek? - kérdeztem rögtön a köszönés után.
- Mi, mindannyian? - kérdezett vissza anyám.
- Igen. Szombaton megyek férjhez és szeretném ha ott lennétek. Nagyon szeretném. Ha látnátok...Mégis csak az én esküvőm...
- Ana! Én mindennél jobban szeretnék elmenni, a nagyi és a testvéreid is, de apád még mindig nehezen tér napirendre az egész ügy miatt. Azt hiszem hajthatatlan és nem akar részt venni ebben...Sajnálom...De te, jól meggondoltad? 
Vettem egy nagy levegőt. Idegenül csengett a fülem számára az "én esküvőm" kijelentés. Biztos voltam a szerelemben, de az esküvőmben még mindig nem teljesen.
- Igen anya. Átgondoltam és ezt akarom! - mondtam végül cseppnyi hallgatás után. Halk sóhaj volt a válasz a vonal másik oldalán.
- Legyél boldog kislányom! Én csak ezt szeretném ! És apád is. Hiszen a szüleid vagyunk.
- Boldog leszek...- ígértem és letettem a telefonkagylót. A sírás szorongatta a torkomat. Tehát a családom nélkül kell örök hűséget esküdnöm...
Azok nélkül az emberek nélkül, akik a legeslegfontosabbak számomra. Persze Scotton kívül. 
Mit tehettem?! Próbáltam szoktatni magam a gondolathoz, hogy a Riley család nem lesz jelen az eseményen.

Falvédőmön ez áll : az édes otthon vissza vár...

Aznap este a Pretty Wallból meg próbáltam felhívni a szüleimet. Egész pontosan anyámat, de senki nem vette fel a kagylót. Pedig mindennél nagyobb szükségem lett volna néhány megértő szóra. Hajnalban értünk Scottékhoz. Rögtön aludni akartam, de Scott nem hagyott. Hazaindulás előtt beszúrt egy adag heroint és most fel volt dobva.
- Mesélhetek még milyen volt az az idő Douggal. Nagyon balhés időszakok voltak. Annyit voltunk az őrszobán...És a kórházban is. Emlékszem, egyszer jól elvertek minket a kis buzi diszkósok, mert Doug leszólta a ruháikat. Sosem felejtem el azokat az éveket. Jó volt gyereknek lenni...
- De hiszen most is szinte gyerek vagy még! Tizenkilenc éves. - motyogtam félálomban.
- Ez nem igaz ! Felnőtt vagyok, nem gyerek! És ezt be is bizonyítom. Jövő héten elveszlek feleségül. - fortyant fel Scott.
Egy pillanat alatt felébredtem. Jeges izzadság csapott meg és a felismerés. Már jövő héten elvesz?!
- Azért ne vegyél el, mert felnőttnek akarsz látszani. - mondtam kicsivel később.
- Nem azért veszlek el. Te is tudod. - vont vállat Scott.
- Tudom? - kérdeztem vissza mosolyogva.
- Tudod, hogy miért...- Scott megbántottnak tűnt, elfordította a fejét és köhögni kezdett. 

Felállt az ágyról és az ablakhoz ment. Kinyitotta és köhögve kihajolt rajta. Hűvös levegő áramlott be, fázni kezdtem és nyakig betakaróztam.
Nemsokára elmúlt Scott köhögése, visszajött az ágyhoz.
- Jól vagy? - néztem rá aggódva.
- Igen. Aludjunk! - ezzel Scott leoltotta az éjjeli lámpát.
És ott hagyott engem egy csomó kérdés közepette.
Kedden volt a bemutatkozó koncert a Strangersben. Nem volt kedvem elmenni, ezért Scottéknál maradtam. Marion sem volt még otthon, így egy darabig tv-t néztem, majd lementem az utcai telefonfülkéhez. Izzadt a tenyerem, ahogy az otthoni telefonszámunkat tárcsáztam, de akartam végre hallani valamelyik családtagom hangját. Nagyon hiányoztak.
Becsengett, egyszer kétszer és végül felvették.
- Hallo. - anyám hangját hallottam.
Összeszorult a torkom.
- Szia anya, nagyon kérlek ne tedd le! - kiáltottam.
- Ana? Te vagy az kislányom? - kérdezte hitetlenkedve anyám.
- Igen, én vagyok...
- Jaj úgy aggódtunk érted, már a rendőrséggel akartunk kerestetni. Hol vagy most? 
- Eastbourneba. Scottéknál. - feleltem anyám kérdésére.
- Apád is szörnyen félt és én is. Meg a nagyi is! Elhiszem, hogy mérges vagy apádra amiért olyan csúnya dolgokat mondott neked és hogy tartasz is tőle, de gyere haza! Apád megbékül, meglátod, csak gyere vissza! És ne csinálj ilyet többet! Még hogy hozzámész ahhoz a fiúhoz...
- Anya én akkor nem vicceltem! - vágtam közbe.
A vonal végén kis ideig csend volt.
- Ne mond ezt Ana! - kérlelt anyám elkeseredetten.
- Pedig igaz. Hozzámegyek Scotthoz még a héten ! 
Erre anyám sírni kezdett.

- Te jóságos ég, miért csinálod ezt velünk?! Ilyen rossz szüleid voltunk...- zokogta és nem sok hiányzott, hogy én is rá ne kezdjek sírni. Bedobtam még egy érmét a telefonba.
- Nem erről szó nincs, remek emberek vagytok, de szeretem őt. Hozzá szeretnék tartozni és nem Jacob McNamehez. Nem teljesen így akartam intézni a dolgokat, de így alakult. Már nem tudom visszacsinálni. Anya, én szeretlek mindannyiótokat, nagyon szeretlek, de nem mondok le erről a tervemről. 
- És az egyetem? Nem az volt minden álmod? - szipogott anyám.
- Amíg Scottot meg nem ismertem valóban így volt. De nem kell félned, elkezdem az egyetemet, igaz délutáni tagozaton és az itteni iskolában, mellette pedig dolgozni is fogok. - jelentettem ki, anélkül, hogy szavaimon elgondolkodtam volna.
- Te nem fogod fel miről beszélsz! - fakadt ki anyám.
- Dehogynem. Arról hogy van élet Newheavenen kívül is. De nem azért hívtalak hogy vitázzunk. Hanem hogy tudjátok jól vagyok és jövő héttől férjes asszony leszek. Jobb ha beletörődtök. - mondtam érzelemmentes hangon, pedig a szívem majd megszakadt.
- Apád sosem fogja elfogadni. 
- Kár. De én akkor is ezt teszem. 
A telefon pittyegni kezdett, jelezve hogy a beszélgetés hamarosan megszakad.
- Anya, le kell tennem, lejár az érmém és nincs több pénz nálam. Jelentkezem majd az esküvő részleteivel. Kennyt, Jessyt és a nagyit csókoltatom. És apát is ha ez neki számít. Jóéjt...
A vonal ekkor megszakadt. Még elbúcsúznom sem sikerült rendesen.

Scott mesél

- Doug csak egy idióta. Savanyú neki a szőlő. Ő egy lázadó seggfej, érzelmek nélkül. Mindig is ilyen volt, szóval nem lep meg a viselkedése. - morgott Scott.
- Mintha féltékeny lenne. - jegyeztem meg.
- Lehet hogy az is! Együtt nőttünk fel, igazi szoros barátságban. Ugyanabba a vallásos iskolába jártunk. Padtársak voltunk...
- Wow...vallásos iskola...- mosolyodtam el.
- Az. Előbb őt rúgták ki, aztán engem. Csak az ő szüleinek volt pénze, így beíratták egy drága magán iskolába, ahol aztán nagy nehezen leérettségizett. Én meg nem.
- Erről sosem mondtál még semmit. - csóváltam a fejem.
- Mert nem tartottam fontosnak. Doug barátsága néha elég nagy kibaszás! Időnként idegesít hogy kisajátít. Hogy azt hiszi én is úgy szúrom el az életem, ahogyan ő. Hát nem! Ki mondta, hogy nekem is abba a csapdába kell esnem?! - tűnődött Scott.
- Nem mondta senki. - vonogattam a vállam.
- Nem is fogok bele sétálni semmilyen csapdába. Teszek Doug véleményére. Elveszlek téged és majd meglátod milyen új világ tárul fel előttünk...- Scott a plafont bámulta. Pár másodpercig úgy tűnt mintha belőtte volna magát és szállna. Talán ezért csúszott ki a számon egy ártatlan megjegyzés.
- A drogok világa?

- Lehet. De lehet hogy nem. - tért ki az egyenes válasz elől Scott és az arca teljesen elkomorodott. Már bántam hogy szóba hoztam a témát. Így azt hiheti, irtózom az ő dolgaitól. Pedig csak féltem őt. Istenem, rettenetesen féltem!
- És milyen volt az a vallásos iskola? - érdeklődtem hirtelen.
- Egy komor szürke épület. Egyenruha. Papok és apácák. Teljes szigor és fenyítés a pálcával. Anyám azt akarta, hogy közel kerüljek a valláshoz. Hogy legyek olyan mint Gary a bátyám, aki akkor tájt még éltanuló volt. De az iskola merőben más volt, mint ahogy azt anyám elképzelte. Ott minden csak képmutatás volt. A pénzről szólt az egész és a hatalomról. Az osztályba csupa fiú járt. És ott volt Doug. A legrosszabb gyerek. Utálta az egész iskolát, úgy ahogy csak van. Együtt lógtunk tanítás után. Aztán meg már helyett is.
- Akkor gondolom, gyűlölöd a vallást. - mondtam.
- Nem! Semmi bajom vele. És akkor sem volt, csak épp Doug felettébb érdekes dolgokat mutatott. Egy új világot. Például, hogy ha reggel leisszuk magunkat, délutánra józanok leszünk. Vagy hogy milyen jó az ipari ragasztó. És hogy csörömpöl az ablaküveg hajnali háromkor a néptelen utcán. Akkor jöttem rá, milyen is punknak lenni! - mesélte Scott.
- Így most már megértem Doug érzéseit. Kötődik hozzád, te vagy a legjobb barátja.
Scott elmosolyodott a kijelentésemen.
- Nem érdekel Doug és az sem hogy féltékenykedik. Azt akarom, hogy a feleségem legyél. Minél előbb.
Itt én is megeresztettem egy mosolyt, de nem sikerült fényesre. Inkább elkeseredettre.
- És elgondolkodtál már hogy miért? - kérdeztem.
Válasz helyett Scott megölelt. Teljesen váratlanul, gyengéden körbefont a karjaival. Szólni sem tudtam, de nem is akartam. A könny ellepte a szemem.
- Te elgondolkodtál már azon, hogy miért fontos a levegő?! Mert nekem te annyit érsz. Azt akarom hogy mindig mellettem legyél. Sosem bánom majd meg. Tudom. Érzem. Kibaszottul biztos vagyok benne. - szólalt meg Scott pár percnyi néma csend után.
Nem mondtam semmit. Hallgattam őt, folytak a könnyeim és úgy éreztem ő valóban biztos a dolgában. 

És én? Tele voltam kétségekkel, ellentmondásokkal. Jó lett volna valakinek a tanácsát hallani, anyámét vagy a nagyiét. Szerettem Scottot, akartam a kapcsolatunkat, de a fehér ruhás menyasszonyság idegenül tetszett a számomra.
Megerősítést szerettem volna, vagy bíztatást, vagy tudom is én mit.

A dühöngő legjobb barát

A lányoknál jobban, csak Nicky és a banda döbbentek le a hír hallatán. Csak álltak a Pretty Wall öltözőjében, mint az elárvult gyerekek. Arcuk kérdőn nézett ránk.
- És mikor? - kérdezte nagy sokára Nicky.
- Amint lehet. - válaszolta Scott.
Doug elhúzta a száját.
- Te egy balfasz vagy Neel, mi van, felcsináltad a csajt?! 
- Nem! - vágtam rá Scott helyet,  vörös fejjel.
- Ilyet nem tehetsz! Az mind szép és jó, hogy néhányszor megizéled a nőt...
- Hé Doug! - szólt rá Bonnie, de Doug folytatta.
- Na de hogy el is vedd! Mégis miféle punk vagy te, mi?! Milyen dolog már ez?! Térj észhez, cseszd meg! A szerelem nem más mint egy nyálas fröcsögés. Te szeretsz, én szeretlek! Oh, idilli! 
- Befognád már végre? - szólt Robbie.
- Tényleg abba hagyhatnád már Doug. Siralmas vagy.- helyeselt Abbie.
- Végül is nem téged vesz el. - röhögött Heath.
De Dougot nem lehetett ilyen könnyen leszerelni. 

- Gyerekkorom óta ismerlek és nem hagyom hogy hazavágd az életed! - Doug közelebb jött hozzánk. Szinte már fenyegetően közel. Mélyen a szemembe nézett, amitől kilelt a hideg. A fagyos kék szemei, az idegességtől vörös arca, a lángszínű haja, valahogy rémisztően és sokkolóan hatott rám. 
Scott nem szólt semmit. És én is hallgattam. Idegesítő volt a nagy csend.
- Szent a béke vagy mi? - szólt közbe óvatosan Abbie.
- Jól meggondoltad, ezt akarod? - kérdezte Doug furcsa, rekedtes hangon.
- És ha igen? Nem változik semmi, ugyanúgy megy minden tovább. Azt teszem ami nekem jó és ami Ananak...
- Hát persze...Ana...Nélküle már létezni sem tudsz. Ezért elveszed! - biccentett Doug.

- De miért is baj, ha Scott megházasodik? Attól még ugyanúgy a barátod marad! És ha nem változik a bandához és a zenéhez való hozzá állása, minden rendben. - mondta Nicky.
- Ó igen, a barátom! A házas ember! - emelte fel a hangját Doug és látszott rajta hogy nehezen emészti meg az előbb hallottakat.

- Szerintem higgadj le, gyere igyunk valamit! Én fizetek! - indult az ajtó fele Robbie. 

Abbie meg Bonnie követték.
- Még beszélünk Neel...- ezzel Doug is kiment.
- Hát...gratulálok! - vetette még oda Heath kicsit gúnyosan. 
Miután mind kimentek végre megszólaltam.
- Rosszabb mint a szüleim....

Szeretem, szeretem, nem kétség !

Ha pár héttel ezelőtt megkérdezték volna, mit akarok, rávágom hogy egyetemre menni! De ez mostanra értelmét vesztette és egyáltalán minden, ami nem Scottról szólt. 

Szerelmes lettem bele! 

Az összes levegővételét, szívdobbanását szerettem. A hangját, ahogy hozzám szólt. Ahogy a cigit szívta. Ahogy a gitárt fogta. Ahogy káromkodott. Imádtam a szeme fényét, a fekete kócos haját, a fehér bőrét. Szerettem a hegeket a karján, a tűszúrások nyomait. Minden csepp vérét, minden hibáját. Mindent.

Mindegyik pillanatban ő járt a fejemben és hozzá akartam tartozni. Azóta, hogy lefeküdtem vele, csakis őt akartam. Mert az az éjszaka különleges volt. Mert akkor örökre a szívembe véstem azokat a pillanatokat. Ahogy félénken átölelt. Ahogy csókolt. Ahogy hozzámért és ahogy az övé lettem. És reggel, mikor azt kérte maradjak, az mindent megváltoztatott bennem.
Neki adtam magamat és ő is adott nekem valamit. A szüzességét?! Lehet, de kétséges. Doug azt mondta hogy szűz volt, Scott mást mondott, hogy volt már lánnyal. 

Ha nem is én voltam az első neki, akkor is kaptam tőle valami ismeretlen, eddig fel nem fedezett dolgot. A szenvedélyt . 

Hiszen szenvedély volt amit Nicky házában műveltünk. A nyirkos bőrünk egymáshoz ért, izzadtság csepp gördült le az arcunkon, a körmömet a bőrébe mélyesztettem, ő meg a vállamhoz nyomta az arcát, hogy elnyomja kiáltását a legfelfokozottabb pillanatban. 
Istenem! Ez valami földöntúli gyönyörűség volt, amihez foghatót talán csak késő este a felnőtt filmekben lestem meg Jessyvel otthon, mialatt a szüleink aludtak az emeleten. És ez most a valóság, Scott Neel meg én! Egy pár vagyunk ez egyértelmű. Az sem kétséges, hogy szeretem. De az esküvőtől bizonytalanságok merültek fel bennem. Tizennyolc vagyok, ő tizenkilenc. Fiatalok...Olyanok, akik együtt járnak, buliznak, állva szeretkeznek sötét sikátorokban, lépcsőkön isznak, aztán egyszer csak szétmennek és örökre eltávolodnak egymástól. Igen, elméletben ilyennek kellett volna lennünk, de Scott engem akart. Mint a feleségét. Mint Mrs. Neelt. Egy lázadó punk, tele gyűlölettel, kamaszos daccal, utálja a kormányt, a királynőt, a rendőröket. Drogozik, piál, pusztítja önmagát, káromkodik és vagdossa az ereit. Mégis...Ha nemet mondok neki, ha elküldöm, végképp tönkreteszek mindent. Ő elvisz egy darabot a lelkemből, de félek, nekem nem hagyna itt semmit magából. És nekem az kell, hogy mindig velem legyen. 
Mert szeretem. 
Ez biztos.
Ez száz százalék.

Általános elképedés a baráti körben

Köszönöm szépen a kommentet a drága olvasómnak :*

- Nem szeretném megbánni. - jelentettem ki.
Marion ekkor megtorpant az ajtóban.
- Gyertek enni. - mondta és megpróbált mosolyogni, de nem nagyon ment neki.
- Jobban vagy? - kérdezte Scott.
- Semmi bajom! - legyintett Marion.
- Sajnálom ha zűrt okoztam...
- Hagyd Ana, talán csak én reagáltam túl az egészet. - vágott a szavamba Marion.
- Anya, én ugyanaz az ember maradok aki eddig. Ugyanaz! - bizonygatta Scott.
- Fiam...- csóválta a fejét Marion és nem tudtam eldönteni, hisz e abban amit a fia mond.
- És a zenélés is megy tovább! Ma egy stúdiós fickóval volt találkozónk. Egy szót sem énekeltünk, de Doug megint csinálta a fesztivált. Azt hittük oltári nagy balhé lesz, de ehelyett jövő héten fellépünk a klubjában! - mesélte Scott.
- Örülök neki, és neked is Ana! - ezzel Marion hirtelen hozzám lépett és megölelt. Meglepődtem, de úgy éreztem most már igazán befogadott.
Hétvégén a Pretty Wallban találkoztam a lányokkal. Teljesen le voltak döbbenve a történtektől.

- Hallottuk a dolgot ! - mondta Bonnie.
- Mindenki erről beszél! -vágott közbe Abbie.
- Most ez komoly?! Tényleg  hozzá mész Scotthoz? - kérdezte hitetlenkedve Bonnie.
- Hiszen alig ismered! Figyelj, anyádék szörnyen kivannak! Ez nagyon nagy hiba volt, tudod hogy én a pártodon állok, de akkor is...- karolt belém bizalmasan Abbie.
- Lányok, nyugi! Mindent elmondok, feltéve ha hagyjátok! - csitítottam őket. Kis csend támadt, Abbie és Bonnie felkönyököltek a bárpulton.
- Nos, hallgatunk! - nézett rám Abbie várakozóan.
- Hozzámegyek! Megkérte a kezem! Igent mondtam! Már eldöntöttem, így lesz! - újságoltam egy szuszra.
Kicsit nagyobb ovációt vártam, de ehelyett csak elképedve csóválták a fejüket.
- Mikor lett köztetek ilyen komoly a dolog?Egyáltalàn, tudod te mi a házasság? Hogy mekkora felelősséggel jár? Hiszen csak tizennyolc éves vagy. - mondta Bonnie.
- Sejtem milyen lehet! Tudom, meglepő hogy ilyen hirtelen, de szeretem Scottot! Vele kelek fel és vele fekszem. Ő jár a gondolataimban mindig. Sosem éreztem ilyet senki iránt sem...
- Jacob iránt sem? - kérdezte Bonnie.
- Azt csak a szüleim akarták, én nem! Én Scottot akarom! 
- De együtt is járhatnátok! Miért kell rögtön hozzámenni és beleugrani egy ilyen dologba? - Abbien látszott, hogy nem ért egyet. Ahogy Bonnie sem.
- A szüleim sosem engednék meg hogy vele randizzak és hogy együtt legyünk. Értsétek meg, nem volt más lehetőség! - magyaráztam, de messziről lerítt róluk, hogy elképzelésük sincs miért csináltam ezt.
- De volt Ana, akár nemet is mondhattál volna! - tette hozzá szemrehányóan Abbie.
Csak hallgattam és néztem barátnőim kételyekkel teli tekintetét. 
Nemet mondani...persze...Ha nemet mondok elveszítem és akkor mindent elveszítek. Akkor csak Anastacia Riley maradok továbbra is. A szakköreivel, meg Jacob McName-val a nyakán. Akkor csak élem tovább a megszokott, előre eltervezett életemet....

Emlékek

Wooow, kaptam egy kommentet (aminek örültem köszi,köszi,köszi), illetve kérdést a sztorit illetően. A történet kitalált, egy barátnőm szerint - aki olvasta - kicsit hajaz a Sid and Nancy c. filmre, de én ezt a meglátást nem osztom :S
Mivel azonban a szereplők, érzések, történések mindennaposak és egyszerűek, akár meg is történhetett valahol, valamikor...

Victor megegyezett a bandával, hogy jövő kedden fellépnek. A megrepedt ablakról egy szó sem esett. A nagy balhé után mindenki bepiált Nickynél. Kicsit jobb kedvem lett, de ezt néha beárnyékolta, hogy apám kitagadott. Olyan zavaros lett minden...
Eddig egy egyszerű és lány voltam, nagy-nagy álmokkal és tervekkel. Most meg én vagyok Rileyék fekete báránya.
Aki egy nap fogta magát és lelépett, otthagyva ezzel az egész eddigi életét. Hogy egy újat kezdjen...Egy teljesen újat...De ez az új élet nehezen akart beindulni és egyáltalán nem arra tartott, amerre én szerettem volna.
Késő este értünk Scottékhoz. Marion a sötét nagyszobában ült. Kezében cigi, az ablak előtti lámpa gyér fényénél látszott hogy sírt, szemfestéke el volt mosódva. 
- Megjöttetek? - nézett ránk és gúnyosan elhúzta a száját. 
- Meg. De te miért ülsz a sötétben? - Scott felkapcsolta a villanyt. 
- Vacsora a hűtőben! Egyetek! - mondta Marion válasz helyett és a hirtelen fénytől összehúzta a szemét.
- Nem vagyok éhes! Képzeld, ma lemezfelvételen voltunk és Doug megint a botrányt csinálta...
- Rohadtul nem érdekel! - vágott Scott szavába Marion rosszkedvűen.
Scottba karoltam és az ajtó felé húztam.
- Gyere Scott, anyukád most nem akar beszélgetni. -suttogtam.
- Mi bajod van ? - kérdezte Scott értetlenül.
- Nem is sejted te barom? A vesztedbe rohansz, mint a hülye bátyád! Megnősülsz te is és itt hagyod a várost, elhagysz engem...
- Mi a francról beszélsz...
- És a sikert is eltemeted. Egy báb leszel a feleséged kezében, egy gyárban végzed...Kár, hogy nincs több gyerekem! Kár, hogy Linda nem lehet velem! 
Marion kiszaladt a szobából és bezárkózott a fürdőszobába.
Scott leült a kanapéra és rögtön rágyújtott.
- Látod, ő sem tud belenyugodni a dologba, akárcsak az én szüleim. - mondtam kis idő múlva.

- Ez a nő egy hülye! - dohogott Scott.
- Ki volt az a Linda ? - kérdeztem.
- Linda a hugom volt. De nem emlékszem rá. Gary hat, én meg két éves voltam, mikor világra jött. Betegen született, csak öt hónapot élt. Nincs róla sok kép, ami meg van azt anyám elzárta a szekrénybe. Meg a ruháit is...
- Sajnálom ! Szörnyű lehetett neki, elveszteni a gyermekét. Úgy vettem észre, a bátyádat sem kedveli túlságosan. - állapítottam meg.
- Pedig régebben Gary volt a nagy kedvence. A mintagyerek! Jó tanuló volt, versenyeket nyert az iskolában, sokáig úgy tűnt lesz belőle valaki. Csak aztán össze találkozott ezzel a Jane nevű nővel. Elvette feleségül és azóta egy gyárban dolgozik hogy megéljenek. Ennek is már két éve... - merült el emlékeiben Scott.
- És most édesanyád úgy érzi, mintha megismétlődne mindez, kísérteties ! - sóhajtottam egy nagyot.
- Pedig egyáltalán nem hasonlít egymásra a két eset, kurvára de nem! Én meg Gary...ég és föld! Gary feladta az álmait Jane miatt, én maradok aki voltam....- Scott felállt a kanapéról és egy üveg italt vett magához. Jól meghúzta, aztán letette az asztalra.
- Délelőtt te is hazatelefonáltál. Ha visszacsinálnád az egészet...
- Nem! Én nem akarom visszacsinálni, csak beszélni akartam velük, de apám lecsapta a kagylót. Azt hiszem gyűlölnek engem. - vágtam Scott szavába. 

-Téged nem lehet gyűlölni, Ana...

Scott elmosolyodott. A fény halványan világította meg a szobát és a kevés világosságban Scott olyan sápadtnak tűnt. A kezén szét voltak szúrkálva a vénák. Mert nem csak ittunk Nickynél, ő be is lőtte magát. Utána végig nagyon csendes volt, most meg újra beszédesebb. Érdekes, ha többen vagyunk keveset beszél, de kettesben velem, mintha nyíltabb lenne.
- Nem bántad meg ? - kérdezte.

Én nem játszom ennek a szemét hippinek !

Victor Dench az üvegfal egyik oldalán, Nicky meg a banda a másikon. Doug pedig azzal a kimért, gúnyos mosollyal az arcán.
- Doug, ne csináld ezt! - sziszegte Nicky.
- Megmondtam és kész, nem fogok semmit sem énekelni ennek a hippi selyemfiúnak! - és Doug, hogy szavainak hangsúlyt adjon, ellökte a mikrofont.
- Egy csomót kilincseltem, hogy ez a lehetőség összejöjjön, úgy hogy ne légy seggfej, ne baszd el a dolgot, fogd azt a rohadt mikrofont és énekelj! - Nicky-n látszott, hogy tiszta ideg.
Heath, Robbie meg Scott meredt szemekkel bámultak hol rá, hol pedig a keverőpultnál lévő Victorra.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Amint látod, Doug Richardson most csinálja élete legnagyobb ballépését. - válaszolta Nicky.
- Doug, ne balhézz már! Kezdjük el jó? Nem lesz több lehetőség, ha ezt elszúrod. - mondta Heath.
- Az biztos, leveszem a kezem az Örömrombolókról! - jelentette ki határozottan Nicky.
- Akkor sem éneklek! Ennek?! Soha! Ez egy szemét és mást érdemel! 
- Mit? - néztünk mindannyian Dougra.
- Ezt! - Doug hirtelen felkapta a mikrofont és teljes erejéből az üvegfalnak hajította. Mindez másodpercek alatt történt.
A fal szerencsére keményebb üvegből készült, így csak meg repedt. De jó alaposan. Doug örömittasan vigyorgott.
- A rohadék hippi, most papoljon a békéjéről...
Robbie, Heath, Scott és Nicky egyszerre kaptak cigarettáért.
- Végünk. Ezért jó kis pert kapunk. - motyogta Robbie. 

Én sem tudtam mit szólni erre. A döbbenet alaposan eluralkodott mindnyájunkon és vártuk a legrosszabbat.
Victor kijött a megrepedt üvegfal mögül.
- Victor, én nem is tudom hogy...- hebegte sokkosan Nicky.
És ekkor Victor teljesen váratlanul tapsolni kezdett.

- Wow ! Ez fantasztikus volt ! 
- Hogyan ?! Fantasztikus ?! Most viccelsz ugye? - ismételte az előbb hallottakat Nicky.
- Nem Nicky! Ez komoly! Van, mikor a zene helyett a tettek beszélnek, és ez lehengerlő volt, mindent elárult! Ez a punk! És ennyi energia egy ilyen fiatal testben! Megáll az ész! - bólogatott Victor.
- Komolyan gondolod? - derült fel Nicky arca.
- Persze! Ez kell a mai fiatalságnak! Lázadás és káosz! 
- Hát mi vagyunk a legrosszabb rosszfiúk az biztos. - röhögött Robbie.
- Srácok, van egy kis klubom innen nem messze. A Strangers. Új és tehetséges bandák lépnek ott fel. Mutassátok meg, mit tudtok! Mi lenne, ha ti is bevállalnátok egy fellépést, volna kedvetek ? - nézett a fiúkra Victor.
- Fellépés? - kérdezte Scott hitetlenkedve. 

Doug produkciója után mindenre számítottunk, de erre nem.
- Aha, be is írlak titeket...mondjuk jövő hét péntekre, vagy keddre? - Victor előkapta a noteszét.
- Nekünk bármikor jó, de igazán! - vette át a szót Nicky, tehetetlenül leplezve mély döbbenetét.
- Hé, én még nem végeztem...-szólt közbe Doug.
- Ne kezdd már megint...-morgott Heath.
- Szóval maga egy rohadt hippi..
- Jaj, Doug, fogd már be a pofád! - förmedt Dougra Scott.
Mire Doug vigyorogni kezdett.
- De úgy látom, lehet magával mit kezdeni...

Marion megdöbben, Victor udvarol, Nicky nevetgél, Doug makacskodik, avagy zajlik az élet a házunk táján...

Scottra pillantottam, láthatóan élvezte a jelenetet. De nekem már koránt sem volt ilyen mulatságos a dolog. Istenem, már jövő héten elvesz...
- Azt mondtad, elveszed? - dadogta Marion.
- Igen! Most mi van, azt hiszed, hogy a tulajdonod vagyok?! Hogy kiváltságaid lesznek a sikerektől?! Frász, azt csinálok amit akarok! Tizenkilenc éves vagyok és el tudom dönteni mi a jó. Elveszem Anat, de ne félj, én nem Gary vagyok! 
Marion szóhoz sem jutott, de én sem. Csak álltunk ott megkövülve. Helyettünk Scott szólalt meg.
- Öltözz fel, lemezfelvételre kell mennünk! - mondta nekem.

Marion előkapott egy szál cigarettát.
- Ha megbocsátotok...- motyogta és kiviharzott a konyhából.
- Pont ezt vártam tőle. - jegyezte meg fölényesen Scott.

Kis idő múlva már ott voltunk a stúdióban. Pazarul berendezett hely volt. A falon lévő hatalmas fotókon a világ hét csodája, a helyiségben mindenfelé bőrfotelek, díszes szobrok. Nem mindennapi látvány volt az biztos.
A többiek az előcsarnokban álldogáltak és nagyon nem passzoltak az elengánsnak mondható környezetbe.
- Na ne, megmondtam, hogy lányokat nem hozunk ! - fogadott minket elégedetlenül Nicky.
- Már mozdulni sem tudsz a nőd nélkül Neel...- morgott Robbie.
- Elcseszi a felvételt! - tette hozzá helyeslően Heath.
- Pofa be! - vett a védelmébe Scott.
- Igérem csendben leszek! - mondtam, hogy mentsem a helyzetet.
Doug lenézően végigpillantott rajtam.
- Hát jobb is...
- Fogjátok már be, ott jön Victor Dench! Beszélek vele! - és Nicky az ajtó felé vette az irányt. Scott rágyújtott.
- Na ott jön az a seggfej, hánynom kell tőle. - vihogott Doug.
Szó mi szó, Victor tényleg elég selyemfiúsan nézett ki. Drapp zakó, zselézett haj, discos trapéznadrág. Rögtön el kezdett udvarolni Nickynek, aki kislányosan nevetgélve fogadta a férfi bókjait.
- Nekem meg ettől a helytől kell hánynom. - tette hozzá Scott.
Hát igen, a dísztárgyak, padlóvázák, színes lámpák csakugyan nem egy punkcsapathoz illettek. 

Doug keresztbe fonta karját a mellkasán.
- Rohadt egy hely, én mondom...
- Ez van! - vont vállat Heath.
- De nem nekem! Nem fogok énekelni ennek a szemétnek!
- Ne csináld már Doug! Nicky szétrúgja a seggedet! - fintorgott Robbie.
De Doug letorkollta.
- Igazán ezt gondolod?! A tiedet, esetleg! Eldöntöttem, nem éneklek ennek a vén hippinek ! - makacskodott Doug és jéghideg kék szemeivel mereven nézte a mar-már bántóan narancs sárgára mázolt falat. 
Ekkor lépett hozzánk Nicky. Eközben Victor, az üvegfalnál rendezgetett valamit.
- Gyertek a stúdióba ! - szólt Nicky.
- Most is úgy gondolod, hogy nem énekelsz? - kérdezte Dougot halkan Robbie.
Doug pedig röhögve bólogatott. 
A csapat a stúdióba indult, én pedig a falon lévő telefonra pillantottam.
- Nem jössz? - kérdezte Scott.
- De rögtön, csak telefonálok. - feleltem.
- Hé, Scott magánélet később, rád várunk! - kiáltotta ki Nicky a stúdióból. Scott bólintott és ott hagyott. 
Amint egyedül maradtam tárcsáztam. És kérdések özöne lepett el. Vajon milyen éjszakájuk lehetett? Sejtettem...Apám biztos örökre kitagadott, anyám pedig mérhetetlenül szomorú és talán a testvéreim is...
Nem így akartam! Egész máshogy szerettem volna! Te jó ég, de nagyon összekavartam mindent! És nem biztos hogy ezt valaha jóvá lehet majd tenni. 

Pár becsengés után felvették. Apám volt az, biztos éjszakára ment dolgozni, mert nagyon fáradt, megviselt volt a hangja. Nagyot dobbant a szívem amikor meghallottam a hangját.
- Hallo, Mike Riley...
- Apa...én vagyok az Ana. Beszélni szeretnék veletek. Tudom, hogy ami tegnap történt nagy butaság volt, de talán van rá mód hogy tisztázzuk a helyzetet...
Ám ekkor a vonal már csak sípolt.
- Fenébe is. - suttogtam magam elé és levontam a következtetést. Gyűlölnek és nem akarnak rólam tudni.
Miután letettem a kagylót, a stúdióba mentem, a hangfelvétel helyszínére. Ahol fura kép fogadott.

Marion, egy furcsa nő

- Miről beszélsz? - kérdeztem vissza, de nem nyitottam ki a szememet.
- Azt mondtad, nem tanulsz, de az a gyerek azt kiabálta utánad, hogy mi lesz az egyetemmel! Miért nem mondtad, hogy terveid vannak?! Miattam hagytál ott mindent?! - Scott hangja dühös és elképedt volt.
- És ha igen?! Leléptem, mert én tudom hogy mit akarok és nem ők! Az egyetem dolgot már rég eldöntöttem, talán nem is lennék oda való, nincs kedvem már az egészhez! De túl fáradt vagyok most ehhez, nem beszélhetnénk meg holnap?!
- A kérdésemre sem válaszoltál! Leszel a feleségem ? - vágott a szavamba Scott.
- Szerinted?! Itt lennék, ha a válaszom az lenne hogy nem? - csattantam fel ingerülten. 

Scott erre nem szólt semmit, én pedig elaludtam
Másnap reggel úgy ébredtem, mint bármelyik átlagos reggel, otthon Newheavenben. De pár perc múlva tudatosult bennem, hogy Scottéknál vagyok. És hogy tegnap otthagytam a családomat egy nagy balhé közepette, hogy új életem legyen. Nem tudtam ők mennyire gyűlölnek engem, de én eléggé utáltam magamat és egy kis bizonyosságot sem éreztem a tettem helyességét illetően.

Fájdalom ébredt a belsőmben és a sírás fojtogatott. Te jó Isten, mit tettem...Felültem az ágyon. A szobába már besütött a nyári nap. Az asztalon lévő órára néztem, negyed 8 volt. Scott már nem feküdt mellettem és mivel kintről hangokat hallottam, felkeltem és a konyhába mentem. Scott meg az anyja már ott reggeliztek.

- Jó reggelt ! - köszöntem halkan és félszegen megálltam az ajtónál.

- Hello! Te vagy Ana? Scott már annyit mesélt rólad! Én Marion vagyok, Scott anyja! - pattant fel az asztaltól egy molett alkatú, göndör, hidrogén szőke hajú nő. A szája és szeme erősen kifestve. Színes pongyolában és rózsaszín bolyhos papucsban kissé fura képet nyújtott.

- Üdvözlöm, Anastacia Riley! - mutatkoztam be.

- Tegnap túl fáradt voltam, ezért korán aludni tértem...
- Ja persze ! - röhögött sokat sejtetően Scott és valójában mindketten tudtuk, hogy nem csak a fáradtság hanem a sok üveg sör is közre játszott Marion korai álmosságában.
- Így van, ha az ember túl hajtja magát. - vágott fia szavába Marion.
Scott elém tolt egy széket.

Leültem.

- Kérsz enni? -kérdezte, de nem tudtam válaszolni, mert Marion lecsapott rám.
- És mióta jártok? Hol találkoztatok? - kérdezősködött, miközben egy tál zabkását szedett nekem.
- Scotték koncertjén ismerkedtünk meg. - feleltem.
- Ó igen! Az én kisfiamból sztár lesz, ő nem egy névtelen senki, ő egy tehetség! - jelentette ki Marion.
- Anya, ne már...- motyogta Scott és elvörösödött.
- De bizony! Egy igazi egyéniség! Fantasztikusan bánik a közönséggel, Doug, Robbie meg Heath kismiskák hozzá képest! Figyeld meg nagy jövő áll előtte...

Döbbenten hallgattam Mariont. Kissé pénzhajhásznak és sikerorientáltnak tűntek a szavai. Kíváncsi voltam, látta e már Scott szétvagdosott karját? Tudja e, hogy kábítószerezik? Vagy ott volt e, mikor még az orrából is folyt a vér?
- Az én kisfiam tudja hogy kell érvényesülni. Nem úgy mint a bátyja, Gary...Jézusom, az egy tuskó! Polegate-be költözött és elvett egy haszontalan ribancot. Most pedig azért gürcöl, hogy azt a lotyó feleségét, Jane-t eltartsa! Micsoda pojáca...
Scott gúnyosan elmosolyodott.
- Anya, ha nem mondtam volna még, jövő héten elveszem feleségül Anat...
Marion ajka szóra nyílt és elsápadt a meglepetéstől.

A mindenre kiható következmények

Kiléptem a kertbe és hátra sem néztem rájuk.
- És mi lesz az egyetemmel? - kiáltotta utánam Jacob.
- Nem érdekel az egyetem! És te sem érdekelsz! - kiáltottam neki vissza könnyek között és megszaporáztam a lépteimet, hogy mielőbb kiérhessek az utcára.
Scott kint állt. Elképedve nézett a bőröndömre a kezemben. Nem szóltam, csak elhúztam mellette, anélkül, hogy tudnám egyáltalán hova indultam.
- Na mi van, te itt maradsz?! - kérdeztem és türelmetlenül hátrapillantottam. Scott utánam eredt és kivette a bőröndöt a kezemből.
Az eső közben elkezdett cseperegni.
- Hova is megyünk? - kérdeztem egy idő múlva, mikor már vagy tíz perce gyalogoltunk szótlanul.
A könnyeim összemosódtak az esővel. Már elég hűvös volt, pedig még csak kora estére járt.
- Hozzánk. - válaszolt Scott. Vállat vontam és közönyösen mentem mellette tovább. Hát tehettem mást?!
A buszra még vagy negyed órát kellett várnunk. Csak néztem magam elé. Még mindig sokkolt amit csináltam, hihetetlen volt.
- Fázol? - kérdezte Scott, aki egyik cigit szívta a másik után.
- Aha. - bólogattam, erre Scott oda nyújtotta az italosüveget. 
- Igyál! - mondta még. 

Gyorsan meghúztam a piát és ettől egyből melegség lett a gyomromban.
A buszon végig csendben ültünk egymás mellett. Scott kifelé nézett az ablakon, én meg a könnyeimet törölgettem a ruhám ujjába, nehogy meglássa, hogy sírok. 
Te jó ég! Mi folyik itt? Egy órája még a boldog Riley család voltunk. Most meg...Minden tönkrement, mindent tönkretettem! Vagy a sors akarta így?! Hogy Scott Neel felesége legyek? Hogy ne menjek egyetemre? Hogy ne Jacobbal járjak? S vajon jól döntöttem, hogy egy hirtelen elhatározással, álmaim és vágyaim védelmében felrúgtam magam körül mindent?! Bár tudnám...

Eastbourne-ba érve elsétáltunk Scotték házához. Az esőtől akkorra már jól eláztunk és az ital, amit egész úton iszogattam, kezdett a fejembe szállni.
Scott benyitott abba a szobába, ahol legutóbb kettesben ültünk. Egy nő feküdt a kanapén, az asztalon cigaretta csikkek, sörösüvegek, a tv-ből elég hangosan szólt valami film.
- Anya, megjöttem! Hoztam egy vendéget! Ana ma itt alszik. - mondta Scott, de a nő nem szólt semmit, aludt tovább.
Scott becsukta a szoba ajtót.
- Gyere, menjünk a másik szobába! Majd holnap bemutatlak neki! - és a szobája felé vette az irányt. 
Scott szobája sötét kis szoba volt. A falon Clash, Damned, Sex Pistols poszterek. Az asztal telis-tele üvegekkel, oda dobált ruhákkal. Nagy rendetlenség uralkodott bent. Látszott, hogy a szoba tulajdonosa nem nagyon fogad látogatókat.
Scott felkapcsolta az éjjeli lámpát. Fájt a fejem, iszonyú fáradt voltam, ezért gyorsan kivettem a csomagomból egy hálóinget és ágyba bújtam. Scott csak úgy ruhástól dőlt le mellém az ágyba és rágyújtott.
- Miért hazudtál?! - kérdezte hirtelen.