Emlékek

Wooow, kaptam egy kommentet (aminek örültem köszi,köszi,köszi), illetve kérdést a sztorit illetően. A történet kitalált, egy barátnőm szerint - aki olvasta - kicsit hajaz a Sid and Nancy c. filmre, de én ezt a meglátást nem osztom :S
Mivel azonban a szereplők, érzések, történések mindennaposak és egyszerűek, akár meg is történhetett valahol, valamikor...

Victor megegyezett a bandával, hogy jövő kedden fellépnek. A megrepedt ablakról egy szó sem esett. A nagy balhé után mindenki bepiált Nickynél. Kicsit jobb kedvem lett, de ezt néha beárnyékolta, hogy apám kitagadott. Olyan zavaros lett minden...
Eddig egy egyszerű és lány voltam, nagy-nagy álmokkal és tervekkel. Most meg én vagyok Rileyék fekete báránya.
Aki egy nap fogta magát és lelépett, otthagyva ezzel az egész eddigi életét. Hogy egy újat kezdjen...Egy teljesen újat...De ez az új élet nehezen akart beindulni és egyáltalán nem arra tartott, amerre én szerettem volna.
Késő este értünk Scottékhoz. Marion a sötét nagyszobában ült. Kezében cigi, az ablak előtti lámpa gyér fényénél látszott hogy sírt, szemfestéke el volt mosódva. 
- Megjöttetek? - nézett ránk és gúnyosan elhúzta a száját. 
- Meg. De te miért ülsz a sötétben? - Scott felkapcsolta a villanyt. 
- Vacsora a hűtőben! Egyetek! - mondta Marion válasz helyett és a hirtelen fénytől összehúzta a szemét.
- Nem vagyok éhes! Képzeld, ma lemezfelvételen voltunk és Doug megint a botrányt csinálta...
- Rohadtul nem érdekel! - vágott Scott szavába Marion rosszkedvűen.
Scottba karoltam és az ajtó felé húztam.
- Gyere Scott, anyukád most nem akar beszélgetni. -suttogtam.
- Mi bajod van ? - kérdezte Scott értetlenül.
- Nem is sejted te barom? A vesztedbe rohansz, mint a hülye bátyád! Megnősülsz te is és itt hagyod a várost, elhagysz engem...
- Mi a francról beszélsz...
- És a sikert is eltemeted. Egy báb leszel a feleséged kezében, egy gyárban végzed...Kár, hogy nincs több gyerekem! Kár, hogy Linda nem lehet velem! 
Marion kiszaladt a szobából és bezárkózott a fürdőszobába.
Scott leült a kanapéra és rögtön rágyújtott.
- Látod, ő sem tud belenyugodni a dologba, akárcsak az én szüleim. - mondtam kis idő múlva.

- Ez a nő egy hülye! - dohogott Scott.
- Ki volt az a Linda ? - kérdeztem.
- Linda a hugom volt. De nem emlékszem rá. Gary hat, én meg két éves voltam, mikor világra jött. Betegen született, csak öt hónapot élt. Nincs róla sok kép, ami meg van azt anyám elzárta a szekrénybe. Meg a ruháit is...
- Sajnálom ! Szörnyű lehetett neki, elveszteni a gyermekét. Úgy vettem észre, a bátyádat sem kedveli túlságosan. - állapítottam meg.
- Pedig régebben Gary volt a nagy kedvence. A mintagyerek! Jó tanuló volt, versenyeket nyert az iskolában, sokáig úgy tűnt lesz belőle valaki. Csak aztán össze találkozott ezzel a Jane nevű nővel. Elvette feleségül és azóta egy gyárban dolgozik hogy megéljenek. Ennek is már két éve... - merült el emlékeiben Scott.
- És most édesanyád úgy érzi, mintha megismétlődne mindez, kísérteties ! - sóhajtottam egy nagyot.
- Pedig egyáltalán nem hasonlít egymásra a két eset, kurvára de nem! Én meg Gary...ég és föld! Gary feladta az álmait Jane miatt, én maradok aki voltam....- Scott felállt a kanapéról és egy üveg italt vett magához. Jól meghúzta, aztán letette az asztalra.
- Délelőtt te is hazatelefonáltál. Ha visszacsinálnád az egészet...
- Nem! Én nem akarom visszacsinálni, csak beszélni akartam velük, de apám lecsapta a kagylót. Azt hiszem gyűlölnek engem. - vágtam Scott szavába. 

-Téged nem lehet gyűlölni, Ana...

Scott elmosolyodott. A fény halványan világította meg a szobát és a kevés világosságban Scott olyan sápadtnak tűnt. A kezén szét voltak szúrkálva a vénák. Mert nem csak ittunk Nickynél, ő be is lőtte magát. Utána végig nagyon csendes volt, most meg újra beszédesebb. Érdekes, ha többen vagyunk keveset beszél, de kettesben velem, mintha nyíltabb lenne.
- Nem bántad meg ? - kérdezte.

Én nem játszom ennek a szemét hippinek !

Victor Dench az üvegfal egyik oldalán, Nicky meg a banda a másikon. Doug pedig azzal a kimért, gúnyos mosollyal az arcán.
- Doug, ne csináld ezt! - sziszegte Nicky.
- Megmondtam és kész, nem fogok semmit sem énekelni ennek a hippi selyemfiúnak! - és Doug, hogy szavainak hangsúlyt adjon, ellökte a mikrofont.
- Egy csomót kilincseltem, hogy ez a lehetőség összejöjjön, úgy hogy ne légy seggfej, ne baszd el a dolgot, fogd azt a rohadt mikrofont és énekelj! - Nicky-n látszott, hogy tiszta ideg.
Heath, Robbie meg Scott meredt szemekkel bámultak hol rá, hol pedig a keverőpultnál lévő Victorra.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Amint látod, Doug Richardson most csinálja élete legnagyobb ballépését. - válaszolta Nicky.
- Doug, ne balhézz már! Kezdjük el jó? Nem lesz több lehetőség, ha ezt elszúrod. - mondta Heath.
- Az biztos, leveszem a kezem az Örömrombolókról! - jelentette ki határozottan Nicky.
- Akkor sem éneklek! Ennek?! Soha! Ez egy szemét és mást érdemel! 
- Mit? - néztünk mindannyian Dougra.
- Ezt! - Doug hirtelen felkapta a mikrofont és teljes erejéből az üvegfalnak hajította. Mindez másodpercek alatt történt.
A fal szerencsére keményebb üvegből készült, így csak meg repedt. De jó alaposan. Doug örömittasan vigyorgott.
- A rohadék hippi, most papoljon a békéjéről...
Robbie, Heath, Scott és Nicky egyszerre kaptak cigarettáért.
- Végünk. Ezért jó kis pert kapunk. - motyogta Robbie. 

Én sem tudtam mit szólni erre. A döbbenet alaposan eluralkodott mindnyájunkon és vártuk a legrosszabbat.
Victor kijött a megrepedt üvegfal mögül.
- Victor, én nem is tudom hogy...- hebegte sokkosan Nicky.
És ekkor Victor teljesen váratlanul tapsolni kezdett.

- Wow ! Ez fantasztikus volt ! 
- Hogyan ?! Fantasztikus ?! Most viccelsz ugye? - ismételte az előbb hallottakat Nicky.
- Nem Nicky! Ez komoly! Van, mikor a zene helyett a tettek beszélnek, és ez lehengerlő volt, mindent elárult! Ez a punk! És ennyi energia egy ilyen fiatal testben! Megáll az ész! - bólogatott Victor.
- Komolyan gondolod? - derült fel Nicky arca.
- Persze! Ez kell a mai fiatalságnak! Lázadás és káosz! 
- Hát mi vagyunk a legrosszabb rosszfiúk az biztos. - röhögött Robbie.
- Srácok, van egy kis klubom innen nem messze. A Strangers. Új és tehetséges bandák lépnek ott fel. Mutassátok meg, mit tudtok! Mi lenne, ha ti is bevállalnátok egy fellépést, volna kedvetek ? - nézett a fiúkra Victor.
- Fellépés? - kérdezte Scott hitetlenkedve. 

Doug produkciója után mindenre számítottunk, de erre nem.
- Aha, be is írlak titeket...mondjuk jövő hét péntekre, vagy keddre? - Victor előkapta a noteszét.
- Nekünk bármikor jó, de igazán! - vette át a szót Nicky, tehetetlenül leplezve mély döbbenetét.
- Hé, én még nem végeztem...-szólt közbe Doug.
- Ne kezdd már megint...-morgott Heath.
- Szóval maga egy rohadt hippi..
- Jaj, Doug, fogd már be a pofád! - förmedt Dougra Scott.
Mire Doug vigyorogni kezdett.
- De úgy látom, lehet magával mit kezdeni...

Marion megdöbben, Victor udvarol, Nicky nevetgél, Doug makacskodik, avagy zajlik az élet a házunk táján...

Scottra pillantottam, láthatóan élvezte a jelenetet. De nekem már koránt sem volt ilyen mulatságos a dolog. Istenem, már jövő héten elvesz...
- Azt mondtad, elveszed? - dadogta Marion.
- Igen! Most mi van, azt hiszed, hogy a tulajdonod vagyok?! Hogy kiváltságaid lesznek a sikerektől?! Frász, azt csinálok amit akarok! Tizenkilenc éves vagyok és el tudom dönteni mi a jó. Elveszem Anat, de ne félj, én nem Gary vagyok! 
Marion szóhoz sem jutott, de én sem. Csak álltunk ott megkövülve. Helyettünk Scott szólalt meg.
- Öltözz fel, lemezfelvételre kell mennünk! - mondta nekem.

Marion előkapott egy szál cigarettát.
- Ha megbocsátotok...- motyogta és kiviharzott a konyhából.
- Pont ezt vártam tőle. - jegyezte meg fölényesen Scott.

Kis idő múlva már ott voltunk a stúdióban. Pazarul berendezett hely volt. A falon lévő hatalmas fotókon a világ hét csodája, a helyiségben mindenfelé bőrfotelek, díszes szobrok. Nem mindennapi látvány volt az biztos.
A többiek az előcsarnokban álldogáltak és nagyon nem passzoltak az elengánsnak mondható környezetbe.
- Na ne, megmondtam, hogy lányokat nem hozunk ! - fogadott minket elégedetlenül Nicky.
- Már mozdulni sem tudsz a nőd nélkül Neel...- morgott Robbie.
- Elcseszi a felvételt! - tette hozzá helyeslően Heath.
- Pofa be! - vett a védelmébe Scott.
- Igérem csendben leszek! - mondtam, hogy mentsem a helyzetet.
Doug lenézően végigpillantott rajtam.
- Hát jobb is...
- Fogjátok már be, ott jön Victor Dench! Beszélek vele! - és Nicky az ajtó felé vette az irányt. Scott rágyújtott.
- Na ott jön az a seggfej, hánynom kell tőle. - vihogott Doug.
Szó mi szó, Victor tényleg elég selyemfiúsan nézett ki. Drapp zakó, zselézett haj, discos trapéznadrág. Rögtön el kezdett udvarolni Nickynek, aki kislányosan nevetgélve fogadta a férfi bókjait.
- Nekem meg ettől a helytől kell hánynom. - tette hozzá Scott.
Hát igen, a dísztárgyak, padlóvázák, színes lámpák csakugyan nem egy punkcsapathoz illettek. 

Doug keresztbe fonta karját a mellkasán.
- Rohadt egy hely, én mondom...
- Ez van! - vont vállat Heath.
- De nem nekem! Nem fogok énekelni ennek a szemétnek!
- Ne csináld már Doug! Nicky szétrúgja a seggedet! - fintorgott Robbie.
De Doug letorkollta.
- Igazán ezt gondolod?! A tiedet, esetleg! Eldöntöttem, nem éneklek ennek a vén hippinek ! - makacskodott Doug és jéghideg kék szemeivel mereven nézte a mar-már bántóan narancs sárgára mázolt falat. 
Ekkor lépett hozzánk Nicky. Eközben Victor, az üvegfalnál rendezgetett valamit.
- Gyertek a stúdióba ! - szólt Nicky.
- Most is úgy gondolod, hogy nem énekelsz? - kérdezte Dougot halkan Robbie.
Doug pedig röhögve bólogatott. 
A csapat a stúdióba indult, én pedig a falon lévő telefonra pillantottam.
- Nem jössz? - kérdezte Scott.
- De rögtön, csak telefonálok. - feleltem.
- Hé, Scott magánélet később, rád várunk! - kiáltotta ki Nicky a stúdióból. Scott bólintott és ott hagyott. 
Amint egyedül maradtam tárcsáztam. És kérdések özöne lepett el. Vajon milyen éjszakájuk lehetett? Sejtettem...Apám biztos örökre kitagadott, anyám pedig mérhetetlenül szomorú és talán a testvéreim is...
Nem így akartam! Egész máshogy szerettem volna! Te jó ég, de nagyon összekavartam mindent! És nem biztos hogy ezt valaha jóvá lehet majd tenni. 

Pár becsengés után felvették. Apám volt az, biztos éjszakára ment dolgozni, mert nagyon fáradt, megviselt volt a hangja. Nagyot dobbant a szívem amikor meghallottam a hangját.
- Hallo, Mike Riley...
- Apa...én vagyok az Ana. Beszélni szeretnék veletek. Tudom, hogy ami tegnap történt nagy butaság volt, de talán van rá mód hogy tisztázzuk a helyzetet...
Ám ekkor a vonal már csak sípolt.
- Fenébe is. - suttogtam magam elé és levontam a következtetést. Gyűlölnek és nem akarnak rólam tudni.
Miután letettem a kagylót, a stúdióba mentem, a hangfelvétel helyszínére. Ahol fura kép fogadott.

Marion, egy furcsa nő

- Miről beszélsz? - kérdeztem vissza, de nem nyitottam ki a szememet.
- Azt mondtad, nem tanulsz, de az a gyerek azt kiabálta utánad, hogy mi lesz az egyetemmel! Miért nem mondtad, hogy terveid vannak?! Miattam hagytál ott mindent?! - Scott hangja dühös és elképedt volt.
- És ha igen?! Leléptem, mert én tudom hogy mit akarok és nem ők! Az egyetem dolgot már rég eldöntöttem, talán nem is lennék oda való, nincs kedvem már az egészhez! De túl fáradt vagyok most ehhez, nem beszélhetnénk meg holnap?!
- A kérdésemre sem válaszoltál! Leszel a feleségem ? - vágott a szavamba Scott.
- Szerinted?! Itt lennék, ha a válaszom az lenne hogy nem? - csattantam fel ingerülten. 

Scott erre nem szólt semmit, én pedig elaludtam
Másnap reggel úgy ébredtem, mint bármelyik átlagos reggel, otthon Newheavenben. De pár perc múlva tudatosult bennem, hogy Scottéknál vagyok. És hogy tegnap otthagytam a családomat egy nagy balhé közepette, hogy új életem legyen. Nem tudtam ők mennyire gyűlölnek engem, de én eléggé utáltam magamat és egy kis bizonyosságot sem éreztem a tettem helyességét illetően.

Fájdalom ébredt a belsőmben és a sírás fojtogatott. Te jó Isten, mit tettem...Felültem az ágyon. A szobába már besütött a nyári nap. Az asztalon lévő órára néztem, negyed 8 volt. Scott már nem feküdt mellettem és mivel kintről hangokat hallottam, felkeltem és a konyhába mentem. Scott meg az anyja már ott reggeliztek.

- Jó reggelt ! - köszöntem halkan és félszegen megálltam az ajtónál.

- Hello! Te vagy Ana? Scott már annyit mesélt rólad! Én Marion vagyok, Scott anyja! - pattant fel az asztaltól egy molett alkatú, göndör, hidrogén szőke hajú nő. A szája és szeme erősen kifestve. Színes pongyolában és rózsaszín bolyhos papucsban kissé fura képet nyújtott.

- Üdvözlöm, Anastacia Riley! - mutatkoztam be.

- Tegnap túl fáradt voltam, ezért korán aludni tértem...
- Ja persze ! - röhögött sokat sejtetően Scott és valójában mindketten tudtuk, hogy nem csak a fáradtság hanem a sok üveg sör is közre játszott Marion korai álmosságában.
- Így van, ha az ember túl hajtja magát. - vágott fia szavába Marion.
Scott elém tolt egy széket.

Leültem.

- Kérsz enni? -kérdezte, de nem tudtam válaszolni, mert Marion lecsapott rám.
- És mióta jártok? Hol találkoztatok? - kérdezősködött, miközben egy tál zabkását szedett nekem.
- Scotték koncertjén ismerkedtünk meg. - feleltem.
- Ó igen! Az én kisfiamból sztár lesz, ő nem egy névtelen senki, ő egy tehetség! - jelentette ki Marion.
- Anya, ne már...- motyogta Scott és elvörösödött.
- De bizony! Egy igazi egyéniség! Fantasztikusan bánik a közönséggel, Doug, Robbie meg Heath kismiskák hozzá képest! Figyeld meg nagy jövő áll előtte...

Döbbenten hallgattam Mariont. Kissé pénzhajhásznak és sikerorientáltnak tűntek a szavai. Kíváncsi voltam, látta e már Scott szétvagdosott karját? Tudja e, hogy kábítószerezik? Vagy ott volt e, mikor még az orrából is folyt a vér?
- Az én kisfiam tudja hogy kell érvényesülni. Nem úgy mint a bátyja, Gary...Jézusom, az egy tuskó! Polegate-be költözött és elvett egy haszontalan ribancot. Most pedig azért gürcöl, hogy azt a lotyó feleségét, Jane-t eltartsa! Micsoda pojáca...
Scott gúnyosan elmosolyodott.
- Anya, ha nem mondtam volna még, jövő héten elveszem feleségül Anat...
Marion ajka szóra nyílt és elsápadt a meglepetéstől.

A mindenre kiható következmények

Kiléptem a kertbe és hátra sem néztem rájuk.
- És mi lesz az egyetemmel? - kiáltotta utánam Jacob.
- Nem érdekel az egyetem! És te sem érdekelsz! - kiáltottam neki vissza könnyek között és megszaporáztam a lépteimet, hogy mielőbb kiérhessek az utcára.
Scott kint állt. Elképedve nézett a bőröndömre a kezemben. Nem szóltam, csak elhúztam mellette, anélkül, hogy tudnám egyáltalán hova indultam.
- Na mi van, te itt maradsz?! - kérdeztem és türelmetlenül hátrapillantottam. Scott utánam eredt és kivette a bőröndöt a kezemből.
Az eső közben elkezdett cseperegni.
- Hova is megyünk? - kérdeztem egy idő múlva, mikor már vagy tíz perce gyalogoltunk szótlanul.
A könnyeim összemosódtak az esővel. Már elég hűvös volt, pedig még csak kora estére járt.
- Hozzánk. - válaszolt Scott. Vállat vontam és közönyösen mentem mellette tovább. Hát tehettem mást?!
A buszra még vagy negyed órát kellett várnunk. Csak néztem magam elé. Még mindig sokkolt amit csináltam, hihetetlen volt.
- Fázol? - kérdezte Scott, aki egyik cigit szívta a másik után.
- Aha. - bólogattam, erre Scott oda nyújtotta az italosüveget. 
- Igyál! - mondta még. 

Gyorsan meghúztam a piát és ettől egyből melegség lett a gyomromban.
A buszon végig csendben ültünk egymás mellett. Scott kifelé nézett az ablakon, én meg a könnyeimet törölgettem a ruhám ujjába, nehogy meglássa, hogy sírok. 
Te jó ég! Mi folyik itt? Egy órája még a boldog Riley család voltunk. Most meg...Minden tönkrement, mindent tönkretettem! Vagy a sors akarta így?! Hogy Scott Neel felesége legyek? Hogy ne menjek egyetemre? Hogy ne Jacobbal járjak? S vajon jól döntöttem, hogy egy hirtelen elhatározással, álmaim és vágyaim védelmében felrúgtam magam körül mindent?! Bár tudnám...

Eastbourne-ba érve elsétáltunk Scotték házához. Az esőtől akkorra már jól eláztunk és az ital, amit egész úton iszogattam, kezdett a fejembe szállni.
Scott benyitott abba a szobába, ahol legutóbb kettesben ültünk. Egy nő feküdt a kanapén, az asztalon cigaretta csikkek, sörösüvegek, a tv-ből elég hangosan szólt valami film.
- Anya, megjöttem! Hoztam egy vendéget! Ana ma itt alszik. - mondta Scott, de a nő nem szólt semmit, aludt tovább.
Scott becsukta a szoba ajtót.
- Gyere, menjünk a másik szobába! Majd holnap bemutatlak neki! - és a szobája felé vette az irányt. 
Scott szobája sötét kis szoba volt. A falon Clash, Damned, Sex Pistols poszterek. Az asztal telis-tele üvegekkel, oda dobált ruhákkal. Nagy rendetlenség uralkodott bent. Látszott, hogy a szoba tulajdonosa nem nagyon fogad látogatókat.
Scott felkapcsolta az éjjeli lámpát. Fájt a fejem, iszonyú fáradt voltam, ezért gyorsan kivettem a csomagomból egy hálóinget és ágyba bújtam. Scott csak úgy ruhástól dőlt le mellém az ágyba és rágyújtott.
- Miért hazudtál?! - kérdezte hirtelen.

Ha mindenki ellenem...

Először Kenny szólalt meg röhögve.
- Wow! Jó kis táncest lehetett...
- Fogd be a szád! - förmedt rá anyám.
- Ugye ez csak vicc?! Nem mondhatod, hogy egy senkiházi csavargóval álltál össze! Nem, én ezt nem hiszem el! - apám döbbenten meresztgette a szemét az ablak előtt.
- Nyugodj meg Mike! - csitította anyám, de ezzel csak jobban felbőszítette, a már így is ideges apámat. Kezdtem komolyan félni, de folytattam.
- Ne ítéljetek a külseje alapján! Rendes srác! Egy együttes basszus gitárosa és Scott a neve. Apa, kérlek, hadd hívjam be, beszélned kell vele! - kértem, de szavaim süket fülekre találtak.
- Ez volt az a tánc est, amire én jóhiszeműen elengedtelek és csak reggel jöttél haza? Hazudtál nekünk Ana!
- De apa...úgysem értetted volna meg! - vágtam apám szavába.
- Becsaptál bennünket, s közben ilyen alakok ágyában fetrengtél! Úristen! Ezért neveltelek, ezért taníttattalak? Hogy egy ilyen kurvája legyél?
- De Mike? Hogy mondhatod ezt a lányodnak! - sírta el magát anyám. 
Hirtelen ott voltam egyedül...Szemben a családommal.
- Nem vagyok kurva! Nem! De szeretem Scottot! És szeretném, ha közelebbről megismernéd, ha beszélnétek...
- Szó sem lehet róla! Küld el a pokolba, vagy én dobom ki! - mondta apám és látszott rajta, hogy komolyan beszél.
- Ana, légy jó és mond meg annak a fiúnak, hogy menjen el! - törölgette a szemét anyám.
Jacob is egyetértően bólogatott.
Elegem lett. Apám sérteget, meg sem hallgat, ahogy a többiek sem. Csak a saját régimódi szemléletükkel és érveikkel vannak elfoglalva. Véleményt mondanak egy olyan emberről, akit egyáltalán nem ismernek. És akit én nagyon szeretek.
Dacosan felvetettem a fejem.
- Nem! Nem dobom ki! Szeretem! Sőt, szerelmes vagyok bele! És a szerelem egy igazi ajándék, az nem esik meg akármikor, nem jön szembe csak úgy az utcán! Scott is szeret! És ami köztünk van új értelmet ad mindennek! Megkérte a kezem! És tudjátok mit?! Hozzámegyek! 

Apám hirtelen pofon vágott.
- Takarodj a házamból! - ordított. 

- Legyen így! - biccentettem, majd szó nélkül mentem az emeletre pakolni, miközben csorogtak a könnyeim és égett az arcom a pofontól. 

Minden olyan gyorsan történt. Nem így akartam, noha úgy tűnt, én provokáltam ki a dolgot. De mást sem szerettem volna, mint hogy behívják Scottot, elbeszélgessenek vele, talán meggyőzzék, hogy a házasság még nem nekünk való, de áldásukat adják a kapcsolatunkra. Szép is lett volna! Ehelyett hatalmas balhé kerekedett és apám kidobott. Bántam hogy így esett, de már nem tehettem semmit. Gyorsan bedobáltam a ruháimat egy bőröndbe, átöltöztem és lesiettem a földszintre. Úgy éreztem, most azonnal el kell rohannom onnan.

Apám a nappaliban ült és a falat bámulta. Anyám, Jessy, Kenny és Jacob a bejárati ajtó előtt várakoztak. 
- Kislányom, kérlek! Kérj elnézést apádtól és küld el azt a fiút! 
- Nem anya! Apa kidobott és én elmegyek! - mondtam dühösen.

- Ez őrültség ! Meg fogod bánni ! - jósolta Jessy.
Jacob megfogta a karom.
- Ne csináld ezt Anastacia! Mindent tönkreteszel magad körül! Az lenne a legokosabb, ha azt tennéd, amit a szüleid mondanak. A vesztedbe rohansz! 
Kirántottam a karom a markából.
- Hagyj békén Jacob! Mi vagy te, az élő lelki ismeretem? Unom már, nagyon unom, hogy beleszólsz a dolgaimba! És abból is elegem van, hogy azt hiszed, közöttünk valaha is lesz valami ! - kiáltottam rá.
Anyám elsírta magát. Apám meg bevágta a nappali ajtaját, de olyan erővel, hogy a falak visszhangoztak.

Első lépések, a nehéz vallomás

- Miért akarod, hogy hozzád menjek? -  érdeklődtem, amint elcsitult szívem heves dobogása és amint szóhoz jutottam. 

Vagyis elég sokára.
- Azért mert nem kérhetem örökké arra az Istent, hogy csak még egy napig maradj mellettem! Én nem bírlak megtartani...
- Ki mondta ezt a hülyeséget? - csattantam fel megrökönyödve.
- Tudom. Erre képtelen vagyok. Meg nélküled élni is. Ma összevesztem Douggal a próbán. Nem tudok koncentrálni, semmi nem megy, ha nem vagy velem! Ha nem leszel a feleségem, most mond meg és ne ígérj semmit, ne rázz le, hogy majd átgondolod, majd megbeszéljük! Most szeretném tudni...- Scott olyan szomorúan nézett rám, hogy könnyes lett a szemem. A kerítésen keresztül megszorítottam a kezét. 
- A házasság egy komoly döntés. - mondtam.
- Én nem vagyok bizonytalan. Legalábbis ebben nem! Velem még lány ennyi jót nem tett, mint te.

- Mégis mit tettem?
- Azon az éjszakán...Nickynél...a fürdőszobában...Megtörölted az arcom, gondoskodtál rólam. Te mutattad meg az igazi sexet. Eddig nem tudtam hogy lehet ilyen is. Addig az éjszakáig gyűlöltem az egészet és a lányokat is többnyire...
Természetesen emlékeztem én is arra az estére, felejthetetlen volt. Azóta nem voltunk "úgy" együtt és már nagyon vágytam, hogy újra megtörténjen. Hogy velem legyen és érezzem azt, hogy valaki ekkora szenvedéllyel szeret.
És most Scott itt van, szerelmet vall, megkéri a kezemet. 
És mit feleljek erre én? 

Hogy szeretem?! Igen!
Hogy vele akarok lenni?! Persze! 
Hogy elolvadok a karjai között?! Így van!
Hogy rá gondolok folyton?! Másra sem tudok szinte!
Hogy eddig nem éreztem így senki iránt?! Még sosem! 
Mit is mondhatnék én...
Néztem Scottot, ahogy fázósan zsebre dugta a kezét és várta, hogy reagáljak. Olyan reményvesztettnek látszott. És én sem tudtam mit is lépjek, de valamit cselekednem kellett.
- Várj meg itt! - mondtam neki és bizonytalan léptekkel a ház felé indultam, bár gőzöm nem volt mit fogok tenni miután beléptem az ajtón.
Bent ült a nappaliban mindenki, Jacob is lejött és mindannyian a vetélkedőt lesték a tv-ben. 
- Hol a francban voltál? Nem a vendégeddel kellene törődnöd? - támadt rám apám.
- Beszélni akarok veletek. Mindnyájatokkal! - mondtam válasz helyett.
- Pont most? A szerencsekereket nézzük. - fintorgott anyám.
- Ez tényleg nem várhat. Figyeljetek picit, jó?
Apám kikapcsolta a tv készüléket.
- Parancsolj kislányom, mi nem várhat még húsz percet? - kérdezte gúnyosan. 

Mind rám meredtek, engem meg elfogott a félsz és kilelt a hideg. Hiszen azt sem tudtam mit mondjak, hogy kezdjek bele az egészbe.
- Izé...szóval, az van, hogy megismerkedtem valakivel...
- Hogyan? - vágott közbe anyám.
- Hol? És mikor? Mióta tart a dolog? - halmozott el apám ingerülten kérdésekkel. 

Fenyegetően nézett engem.
- Hát Eastbourne-ban találkoztunk pár hete. - dadogtam.
- Ki az a fickó? - kérdezte Jacob dühösen. 

Az ablak fele mutattam.
- Ott áll kint. Szeretném behívni hogy megismerjétek.
Az egész család az ablakhoz ment és szinte rátapadtak az üvegre.