Punkok a tv-ben !

Jessy bekiáltott a nappaliba öcsénknek.
- Ide nézz Kenny, ki van itt, ezt nem fogod elhinni! 
Összenevettünk a hugommal és megálltunk a nappali ajtaja előtt. Kenny kis idő múlva kidugta a fejét. A szája tátva maradt a csodálkozástól, aztán felröhögött.
- Wow, Anastacia! De baro!
Odaléptem hozzá és összekócoltam a haját.
- Ezt eltaláltad öcsikém, jöttem boldogítani téged...
- Nagyon örülünk... - mondta Jessy.
- Hát én is. Hiányoztatok ám srácok! - mosolyodtam el.
- Te is nekünk. Hú, ne tudd meg milyen balhé volt idehaza! Apa teljesen kifordult önmagából, bizony Isten féltem tőle. De aztán lecsendesedett. Persze nem kis időbe telt megemésztenie a szitut. Meg anyának sem. De te tényleg hozzá mentél ahhoz a punk gyerekhez?! - Jessy hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Igen. - vágtam rá és előkaptam zsebembe süllyesztett kezemet, amin ott csillogott a gyűrű.
Testvéreim csak nézték a ékszert és döbbenet volt az arcukon.
- Nem semmi. - mondta végül Kenny.
- De Scott most turnén van a bandával. - komolyodtam el.
- Tudjuk, mondták a zenei hírekben. - vágott közbe Kenny.
- Utazó Punkcirkusz, vagy micsoda...- tette hozzá Jessy.
- Igen...ők azok... - bólintottam.
Fél percig csendben álltunk egymással szemben. Jessy és Kenny úgy néztek rám, mintha ezer éve elmentem volna. 
- Na, üljünk le a nappaliban, ott kényelmesebb lesz. Anyáék csak estefele jönnek. - terelt végül a nappali felé Jessy. 
A nappaliba belépve rengeteg emlék csapott meg. Legjobban a nappalit szerettem a szobám után a házban. Sokat játszottam itt kiskoromban, itt volt mindig felállítva a fenyőfa is karácsonyonként, és késő este itt néztük a televíziót titokban a testvéreimmel. Minden a régi volt itt. Semmi sem változott. Leültem a kanapéra. Jessy a konyhából egy csésze teát és sós süteményt hozott nekem.
- És mesélj, mi újság veled, hogy telnek a napjaid? 
Lett volna mit mesélnem, a botrányos esküvőmet, az alkohol mámorban töltött napokat, Scott kemény drogozását, Doug szemétkedéseit, az elvesztett gyermekemet, de ezekről úgy gondoltam, jobb ha hallgatok.
- Scott anyjánál lakunk, én meg egy irodában dolgozom már egy hete. Nem sok izgalom van az életemben, főleg amióta Scott elment. Nem tudom mi van vele, nem is ír, nem jelentkezik. Nagyon féltem...
- Ugyan ne féltsd! Biztos tuti jól érzi magát. És rengeteg pénzt keres. - legyintett Jessy. Ez kicsit Marion stílusa volt, de a hugomnak ezt is elnéztem. 
- Biztos jól van persze. - mondtam bizonytalanul.
- Hé, hé Ana! - ordított ekkor közbe Kenny a tv készülék felől.
- Pofa be Kenny. Beszélgetünk nem látod?! - hurrogta le öcsémet Jessy.
- Nem neked szóltam Jessy, ne avatkozz már bele! Ana...Ana...figyelj...
- Fogd be a szád, mert lecsaplak! - kiabált Kennyre Jessy és a kanapén lévő díszpárnát öcsém felé hajította.
Mosolyogva ráztam a fejem.
- Ti semmit sem változtatok...
- Nem szólok többet, de én a helyedben ide néznék Ana...- mondta Kenny.
Ekkor már megfordultam, hogy megnézzem mit akar annyira kotnyeles kisöcsém és jéggé fagyott bennem a vér.
A képernyőn nem más, mint az Örömrombolók voltak!

- Atya Isten ! De hiszen ezek ők! -visítottam fel.

- Mi van?! - sandított rám Jessy, mintha nem hinne nekem. 

Kenny örömittasan vigyorgott.

- Mondtam, hogy érdemes ide nézned...
A tegnap esti koncertjükről volt a jelenet. A képernyő alján nagy betűkkel ez a felírat állt : züllés és káosz.
A színpad előtt tombolt a közönség, az őrjöngéstől alig lehetett hallani Doug hangját. A kamera először őt mutatta. Szokásához híven több számmal nagyobb pulóvert viselt, haja ugyanolyan fenyegetően vörös volt mint máskor. Kajánul vigyorgott a kamerába, ami ekkor elsiklott Heath és Robbie felett is, majd végül Scottnál állt meg. Nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam őt, de a félelem és döbbenet egyre inkább kiült az arcomra, amint a kamera közelített Scott felé.
Tiszta vér volt az arca, fehér ujjatlan felsője izzadtan tapadt a testére, haja csatakos volt. Szemei félelmetesen csillogtak. Megijedtem. Egyszerűen őrült volt a tekintete. Soha nem láttam még így egy koncertjén sem. Elkapta Doug elől a mikrofont és bele ordított.
- Ezt akartátok?! Kibaszott jól vagytok?! Akkor jó! Akartok még mást is?! Hát rendben! Akartok dugni?! Ki akar dugni velem?!

Hazatérés

Mikor Marion benyitott a szobába, úgy tűnt mintha időtlen-idők óta lennék az ágyon, kezemben Scott párnájával.
- Szia Ana, milyen volt az első nap? - kérdezte vidáman, közben megigazgatta a hanyagul elhúzott függönyöket az ablakban.
- Szia! Mit mondjak? - tártam szét a karom.
- Csak az igazat! - vágta rá komolyan Marion.
- Szörnyű volt, utálnak engem! Mind utálnak! És annyit bénáztam. Nem tudtam figyelni. Semmire sem tudok figyelni, mióta Scott elment. Úgy hiányzik! Azt sem tudom hol van, mit csinál. Miért nem ír?! - szakadt ki belőlem egy szuszra a sok panasz.
- Azt én nem tudom...- vonogatta a vállát Marion.
- Legalább egy képeslapot küldhetne, hogy minden rendben...
- Jaj, te is tudod Ana, hogy nem ér rá írogatni. Karriert csinál! Fellép, utazgat, hajszolja a pénzt. - mondta Marion.
Utáltam ezt a pénzsóvár szöveget! Mégis mit vár Marion? Hogy a fia egy vagon pénzel tér haza? Baromság...Egy kezdő együttes, nem túl nagy csarnokok, több banda, ráadásul az újságok, tévék már a turné előtt beharangozták hogy az Utazó Punkcirkusz erkölcstelen, botrányos és egyáltalán nem való fiatalságnak. De Marionnak hiába magyaráztam volna ezt, a fejébe vette hogy milliárdos lesz a gyerekéből és ezáltal belőle is.
Nekem a pénz nem jelentett többet szükségletnél, fontosabb lett volna, ha magamhoz ölelhetem Scottot. Piszkosul hiányzott! Esténként csak szorítottam a párnáját és riadtan vettem észre, hogy a számomra mindennél kedvesebb illat lassan eltűnik onnan. Megrémültem és úgy éreztem, Scott is így tűnik el a mindennapjaimból. Félelem és magányosság töltött el. De a remény még mindig élt bennem, hogy hírt kapok felőle. Munkanapok után siettem haza és a tv készüléken lógtam, hátha meglátom a koncertfelvételt. Nap múlt nap után és úgy éltünk Marionnal mint egy anya és a lánya. Ha Marionnak ideje volt, képeket mutatott Garyről, Scottról, a fiatal éveiről Johnnal. Megmutatta a féltve őrzött ruhácskákat ami Lindáé volt. Beavatott élete és múltja majdnem minden részletébe. Akármennyire is nem értettem vele egyet a pénzügyi kérdésekben, sokat jelentett ez és a tudat, hogy mindketten Scott életének részesei vagyunk. Úgy éreztem, csak rá számíthatok ezekben a napokban. Teltek a napok és nem jött hírek Scott felől. Rajtam meg kezdtek mutatkozni a depresszió jelei. Alig akartam kikelni az ágyból, szívem szerint csak aludtam volna. De hát minek is keltem volna fel? Csak a munkahelyem és a ház között ingáztam nap mint nap, ráadásul Scottról sem volt információm. Az órák, napok, mintha ólomlábakon vánszorogtak volna. Nem bírtam már tovább ezt a egyedüllétet, Scott hiányát és a mindennapok egyhangúságát. Tudtam, hogy mit kell tennem és egy szombati napon, amikor Marion sem volt otthon, összeszedtem magamat, vettem a bátorságot és buszra ültem, ami meg sem állt egészen Newheavenig. Lassan lépdeltem a járdán és arra számítottam valaki megszólít, de nyugalom honolt a sok egyforma ház udvarán.

Idegességem egyre nőtt amint a házunkhoz közeledtem, abban bíztam, hogy szüleim  valamelyest megenyhültek az idők eltelte óta. Szükségem volt rájuk, a támogatásukra. Annyira egyedül éreztem magam, mint még soha életemben. 

Mikor megálltam a kerítés előtt, gyengeség fogott el és megjelent előttem a kép arról a napról mikor mindenkivel összeveszve, mindent itt hagyva feldúltan viharzottam el Scottal Eastbourneba. Istenem...

A szívem a torkomban dobogott, de gyors mozdulattal megnyomtam a csengőt. Kis ideig semmi mozgolódást nem láttam, majd megjelent Jessy a hugom. Először lassan közeledett, többször megállt, hogy jól látja e amit lát.

- Ana?! - kérdezte hangosan és hitetlenkedve.
Nem feleltem csak bólogattam. Ő pedig futni kezdett felém. Villámgyorsan ott termett, kinyitotta az ajtót és szó nélkül átölelt.
- Te jó ég Ana! - kiáltotta és csak ölelt. Alig tudtam enyhíteni a szorításán.
- De örülök neked Jessy...- dadogtam meghatódva.
- Hát még én! El sem hiszem hogy itt vagy, de rég láttalak! Gyere be, ne álljunk kint! - karolt belém Jessy, de a lábam mintha betonból lett volna, egyszerűen nem mozdult.
- Apa és anya?  - kérdeztem.
- Elmentek a nagyihoz. Csak ketten vagyunk Kennyvel. Ne aggódj! - indult Jessy a ház felé. Fellélegeztem, jobb is így. Még mindig nem készültem fel az apával való találkozásra. Gyorsan a hugom után mentem. Mikor beléptem a házba, mintha csak látogatóba jöttem volna úgy hatott rám a hely. Mintha sosem laktam volna itt. Nem gondoltam volna hogy tudok valaha is így érezni a ház iránt, ahol éveket töltöttem. Ismeretlen volt a légkör. A bútorok, a szőnyegek, a függönyök....Már ismeretlen.

Nélküled...

Mosoly futott az arcomra és láttam, Scott komolyan beszél. Szívem szerint rávágtam volna, hogy igen maradj, maradj velem...
De a józan eszem figyelmeztetett. Nem lehetek ennyire önző.
- Nem kérhetem! Ez a te nagy kalandod. És én nem kavarok bele. Csak az a kérésem, hogy vigyázz magadra, és amikor tudsz jelentkezz. Aggódok érted, féltelek...
Scott kinyitotta az ajtót és összehúzta fekete, szegecsekkel kivert bőr dzsekijét. Lassan felvette a csomagjait. A kintről beszűrődő fényektől megláttam sápadt és szomorú arcát. Az arcot, amibe annak idején halálosan beleszerettem. Jó lett volna sírni, de nem akartam az idejét rabolni, így hát türtőztettem magam.
- Szia! - suttogtam.
- Ne félts engem, tudod, a punkok nem halnak meg. - poénkodott Scott, mert jókedvre akart deríteni, de nem sikerült. Amint becsukta maga mögött az ajtót, máris sajgó fájdalmat éreztem belül, a szívem környékén. 
- Szeretlek Scott! - kiáltottam és az ablakhoz szaladtam, hogy még lássam és utána szóljak, de már nem volt sehol. Már elnyelte a hajnali köd.
Marion reggelivel fogadott. Jókedvű volt. Szinte felszabadult. Telefüstölte a lakást.
- Hát elment az én drága fiam. - mondta elégedetten, mikor a konyhába léptem.
- Igen, már úton van. - dünnyögtem magam elé.
- Az én Scottom! Mindig is tudtam, hogy híres lesz. Ő egy nem mindennapi kölyök. Pedig gyerekként visszahúzódó, magának való volt, nehezen teremtett kapcsolatot bárkivel is. Egyedül ezt a Richardson gyereket tűrte meg maga mellett. Szívták a ragasztót a kis gazfickók. Istenem, ez is hogy elmúlt....- merengett a múlton Marion.
Felháborított a közönyössége és ahogy a fia "elődrogos" múltjáról mesélt. Mintha ez megszokott és helyes lenne a fiatal fiúknál. De nem volt erőm vitatkozni vele. Ültem ott az asztalnál a teám előtt és nem is reagáltam semmit.
- Na meg az apja halála is betett neki. Azért mert John egy alkoholista disznó volt, Scott még ragaszkodott hozzá. És a bátyja Gary is. Tudnám miért...- hallottam ismét Marion hangját a fejem felett.
- Nehéz lehetett apa nélkül felnőniük. - jegyeztem meg.
- Dehogy is! Én mindent megtettem, hogy a fiaim normálisan felnőjenek! Az már más téma, hogy Gary elszúrta az életét mikor összeállt azzal a tetű Jane-el.- fortyant fel Marion.
Sóhajtottam egy nagyot. Szegény Marion, ha tudná mennyire nincs igaza! 
- És most, a sok évi nehéz életért egy teljesen más életet kapunk ajándékba. A gazdagságot! Te nem is sejted Ana, mennyi éve vártam már, hogy ránk mosolyogjon a szerencse! - áradozott Marion.
Most már muszáj voltam szólnom valamit, mert kezdett dühíteni ez a kizárólagos pénzközpontúság. Mintha érzelmek nem is lennének a világon.
- Azért a pénz nem minden! Nekem többet jelentett volna, ha itt marad. A szeretetet nem pótolja a pénz. - mondtam.
- Ez csak duma kicsikém! Fogadok, ugyanúgy fogsz örülni a pénznek, mint én! - hurrogott le Marion.
Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy baromság az egész! És hogy mennyire pénzéhes, de ismét csak hallgattam és Scott arca jelent meg a gondolataimban.
Rossz volt egyedül. Nagyon rossz. Főleg esténként. Feküdtem az ágyon. A takaró, a párna üres és hideg volt Scott nélkül. Éreztem az illatát, ott voltam a szobájában, a holmijai között, ő pedig távol. Hiányzott...mérhetetlenül.

Hallgattam az Örömrombolók lemezt és a basszus hangoknál fájni kezdett a gyomrom. Próbáltam nem sírni, de volt hogy ez nem sikerült. Néha bizony sírtam, hangosan és tehetetlenül.

Közben pedig dolgozni kezdtem a belvárosi irodában, ahova próbaidőre vettek fel. Idegen helyzet volt. Még sohasem dolgoztam, leszámítva a nyári besegítést a szüleim kertjében, vagy az újságkihordást, amit tizenöt évesen pár hétig csináltam. Egy unszimpatikus negyven év körüli nő fogadott az első nap. Ruby Jansonnak hívták. Elém dobott egy halom papírt, hogy gépeljem le. Éreztem, hogy megvetően bámul a hátam mögött míg én az írógépen pötyögtem. És a többiek is az irodában. Látszott az ellenszenv rajtuk irányomban, az első pillanattól. Talán most először bántam meg, hogy nem mentem egyetemre. 

Hát dolgozó nő lettem! Az első munkanap iszonyúan hosszú volt, azt hittem sosem érek haza. Levél nem várt. Pedig mindennap számítottam rá, vagy legalább egy képeslapra. Hogy tudjam, Scott jól van, nem lett baja, nem ártott meg neki a drog és az ital. Borzasztó volt a bizonytalanság.

Beléptem Scott szobájába és felraktam a Házmester halott lemezt, majd levetettem magam az ágyra. Csak úgy magas sarkú cipőben és az elegáns krémszínű kiskosztümömben. Felcsendült jó hangosan a "Királynő, mondd hány fontot ér ?!" című dal. Már kívülről fújtam. Ültem az ágyon és simogattam a helyet, ahol Scott szokott feküdni. Mit nem adtam volna egy csókjáért vagy érintéséért. De hiába, csak a magány szegődött mellém társnak...

Utazás előtti pörgés, Doug mocskos kis beszólásai, avagy a barát akkor is barát ha szar

Nagyon nagyon nagyon köszönöm drága kommentelőmnek, hogy írt. Örülök, hogy ha szívesen olvassa a történetet, én meg mindig szívesen veszem ha ír :)

Csak ültem ott leforrázva és Scott is komoly volt. Turné...nem kis időről volt szó, hetekről, hónapokról. Kitudja, hogy fogom bírni a hosszú egyedüllétet?! Most házasodtunk össze és máris el kell válnunk?! És Scott vajon bírni fogja e, hűséges marad, vagy megcsal az első alkalommal amint teheti? Tudtam, nem szép dolog ilyenekre gondolni és nem is akartam ezen agyalni, de féltékenységet éreztem és ezek a nem jó gondolatok állandóan a fejembe tolakodtak. Erőt vettem magamon, és nem mutattam ki, hiszen Scott egész lelkes volt és nem akartam ezt elrontani. Ezen kívül volt még valami ami félelemmel töltött el. Féltem, nehogy a turnén túlzásba vigye a drogozást. Mert nem hagyta abba, tartott ugyan kisebb szüneteket, de a heroin ott lappangott az életünkben alattomosan, mint egy nem kívánatos családtag. Hiába próbáltam Scottnak megemlíteni a leszokást, nem akart hallani róla, nem tartotta magát függőnek és ha ő maga nem akarta, nem tudtam beleerőltetni. Most meg itt lesz ez a koncert körút, idegen országokban, tőlem távol, egyedül a gondjaival, vállát nyomni fogja a turné súlya. Te jó Isten, csak nehogy meghaljon! Ezek és hasonló gondolatok keringtek a fejemben, de ezekről mélyen hallgattam. Mosolyogtam kívül, belül pedig sírtam a félelemtől. Nem akartam, hogy elmenjen! 

De nem tarthattam vissza az álmaitól. 
Hogy én és Scott külön leszünk jó ideig, annak Doug örült a legjobban. Az indulás előtti nap megjelent nálunk. Részeg volt. Elterpeszkedett a kanapén és megette a Marion készítette szendvicseket. 
- Összepakoltál már? - kérdezte teli szájjal.
- Igen. - felelte Scott.
- Öregem, el sem hiszem! Turnén az Örömrombolók. Olyan ez, mint valami kurva jó álom. És a legjobb bandákkal utazunk együtt. Ez a Dench nem is olyan gyökér, fasz, bájgúnár mint amilyennek látszik.
- Ja...- bólintott Scott.
- De mi van veled? Savanyú a képed. Miért nem örülsz? Róma meg Párizs mind ránk vár. Siker, pogózó tömeg, pia és pénz...meg drog...
A drog szóra összeugrott a gyomrom és kedvem lett volna Dougnak esni.
- Tényleg jó lesz. Gondolom...- nyúlt a cigiért Scott, de a doboz üres volt.
- Francba, elfogyott a cigaretta! Megyek és hozok! - Scott felpattant a kanapéról és az ajtó fele indult.
- Jó! És hozz italt is! - kiáltotta utána Doug. Nyomasztó csend lett. Idegesen feszengtem a széken. Nagyon nem szerettem Douggal kettesben lenni, főleg az esküvőmön történtek óta. Nem is akartam hozzá szólni, de ő persze megragadta az alkalmat egy kis szemétkedésre és odajött hozzám. Nem bírtam a közelségét. Szürke szakadt ing volt rajta és fekete nadrág, lángvörös haja és fagyosan kék szemei mindig arra ösztönöztek hogy felugorjak és elszaladjak. Hogy megfutamodjak...
- Mit akarsz? - kérdeztem halkan amint láttam, hogy bámul rám.

Doug hozzám hajolt.
- Te még hiszel a mesékben? - kérdezte gúnyosan.
- Tessék? - kérdeztem vissza.
- Azt hitted a kedvedért itt marad, vagy elvisz magával? Ugyan már...
- Semmit sem hittem. - suttogtam.
- Hát jobb is! Azt se gondold, hogy hűséges lesz. Szénné kefél egy csomó picsát és eszébe sem fogsz jutni. Egyik koncertet élőben közvetíti a televízió is. Egyenes adásban fogod végig nézni, hogy aláz majd le téged a sárga földig...
Ezek a mondatok úgy hatottak rám, mintha bedobtak volna egy égő máglyára. Nagy erőbe telt elérnem, hogy ne sírjam el magam, de tudtam, azzal csak Dougnak szereznék mérhetetlen örömet.
- Szánalmasak a beszólásaid Doug. Azt mondod a barátod, de nem ismered Scottot, ha ezt hiszed róla. Szeret engem. Szeret! De nem kezdem el magyarázni neked, mit jelent a szerelem. Te ilyet úgysem éreztél sosem. Talán csak magadat szereted, nem tudom...
- Azzal te csak ne foglalkozz, én kit szeretek. De az biztos, hogy Scott nem lesz az a felesége mellett ücsörgő, hű, papucsférj típus. Gondoskodom róla, hogy jól érezze magát a nagyvilágban...- Doug arcán átsuhant egy ördögi vigyor.
- Akármiben mesterkedsz, nem fogod elérni, hogy Scott meg én külön menjünk. Kevés vagy ahhoz...
- Csakugyan?! - vágott közbe Doug.
- Csakugyan. Majd meglátjuk ki nevet utoljára. A beszélgetést ezzel befejeztem! - mondtam tagoltan, szinte hidegvérrel és ott hagytam Dougot. Beviharzottam Scott szobájába és elő sem jöttem onnan, míg Doug el nem ment.  Nem akartam hogy igaza legyen, tudtam, csak úgy élem túl ezeket a heteket, ha feltétel nélkül bízom a férjemben, de a mondatok, amiket Doug hozzám vágott egész nap a fejemben motoszkáltak, aludni sem nagyon tudtam tőlük és amikor sikerült végre elaludnom, már hajnal lett. Arra eszméltem, hogy Scott ül az ágyam szélén. A holmijai az ajtó elé voltak rakva.
- Mennyi az idő Scott? - kérdeztem a szememet törölgetve.
- Mindjárt hajnali öt. Indulnom kell. A többiek a stúdió előtt várnak. - felelte Scott.
- Kikísérnélek de...
- Nem kell, maradj! Csak el akartam búcsúzni. Nem szerettem volna köszönés nélkül menni, hiszen elég sokáig nem leszek itt. Nem is tudom, lehet hogy rossz ötlet ez a koncert út. Talán nem kellene...
- Hé, ne mondd ezt! Ez a nagy lehetőség! Használd ki! Vár az utazó punk cirkusz! - mosolyodtam el, Scott is elmosolyodott, de egyikünknél sem sikerült valami őszintére.
- És te mit csinálsz addig míg újra nem jövök? - kérdezte Scott.
- Na aggódj, biztos el foglalom magam. Itt lesz a munka is és közben majd mindig rád gondolok. 
- Én is. Jelentkezem, meg ilyenek. - ígérte Scott és az ajtónál lévő csomagokra pillantott. Lassan menni készült.
- Kérlek Scott, figyelj rám egy kicsit! - komorodtam el. 
- Mondd...
- Csak annyi, hogy vigyázz magadra jó? Nem szeretném ha bajod történne. A kábítószerrel légy óvatos. Aggódom...jó lenne, ha már ismét itt lennél. - hadartam könnyes szemmel.
- De hiszen még el sem mentem Ana. - mondta halkan Scott. 
- Tudom. De ez nekem akkor is nehéz. Olyan nagy szükségem lenne rád, most hogy a kisbaba...Na de menj, nehogy elkéss. - kaptam észbe.

Scott gyorsan átölelt. Így legalább nem látta hogy egyre könnyesebb lesz a szemem. Alig akartam kibontakozni az öleléséből, mélyen beszívtam az illatát, hogy sokáig az emlékezetembe vésődjön. Aztán el kellett engednem. Az ajtóból még vissza nézett.
- A kurva életbe Ana! Nem csak neked nehéz! Nem érdekel ez az egész utazgatás, hidd el, maradnék ha kérnéd...

Istenem! Mi a franc?

Másnap már kiengedtek a kórházból. Marion finom vacsorával várt minket, de egy falat sem ment le a torkomon. Csak Scottal akartam lenni. A szobájában gyújtottunk egy gyertyát és összebújva, sírva néztük végig ahogy leég. Egy el sem kezdődött fejezet ért véget és én nem akartam soha többet erről beszélni annyira fájt. És tudtam kevesen is értenék meg. Abbie és Bonnie, bár aranyosak, de biztos csak sajnálkoztak volna, mint ahogy a szüleim és a testvéreim is, ebből pedig nem kértem. A banda tagjai meg éretlenekek voltak és kizárólag magukkal, meg a zenével tudtak törődni. Egyedül Marion sejtette, mit élek át, hisz ő is veszített már el gyermeket. Próbált bíztatni engem meg Scottot, hogy szedjük össze magunkat. De nagyon nehezen ment. 

Nem akartam beleőrülni abba, hogy vádolom magam, de ha otthon ülök egyfolytában a " mi lett volna, ha..." pörgött volna bennem. Mi lett volna, ha lány, vagy ha fiú ? Scott vonásait örökli, vagy inkább rám hasonlít majd?  És valóban megváltoztatta volna Scott jelenlegi életmódját? Ez a kisbaba lett volna az út, a családommal való megbékélés felé? Tényleg olyan lett volna minden, mint a mesében? Mint az álmaimban? Minél inkább nem lehetett ez most így, annál jobban vágytam rá.
Tudtam a dolgom, munkát kell találnom, hogy felejtsek és hogy legyen elég pénzünk. Szorgalmasan nézegettem az álláshirdetéseket és jártam állásinterjúkra. Nem is sikertelenül, egyik helyre behívtak próbaidőre.
Mindeközben Scott az együttessel elkészítette a lemezt. A tizenkét dalból álló anyag villámgyorsan napvilágot látott. A borítót Victor Dench hozta el Nicky házába egy délután. A lemez címe : A házmester halott. Fura egy cím volt, mivel a dalokban egy szó sem esett semmilyen házmesterről. A borító is igazán ötletesre és nem mindennapira sikerült. Kockás kövön két láb, kicsit távolabb egy nyitott ajtó. Érdekes...
- Na, mit szóltok fiúk? - kérdezte Nicky vidáman.
- Azt, hogy ez a legkirályabb dolog ami történt velünk. - vágta rá Heath.
- És ez még csak a kezdet, bátran állíthatom...Mondd el nekik Victor...- pillantott Nicky Denchre jelentőségteljesen. A mindig jól fésült Victor igazított egyet fényes szatén ingjén és ezer wattos mosollyal belevágott mondandójába.
- Srácok! Csak annyit mondok: utazó punkcirkusz!
- Hogy mi?! - nézett fel pizzájából Robbie.
- Nem hallottad?! Utazó punkcirkusz. Ez egy turné, öt bandával szerte Európában. Az együttesek egyike az Örömrombolók lesz. - felelte Nicky.
Mindenki le döbbent, csak pislogtunk egymásra.
- A kurva anyját! - káromkodott Doug, de az ő hangja is remegett.
- Itt ez a lemez, napokon belül ez üzletekbe kerül, de kell a turné, a reklám, hogy ismertek legyetek. - magyarázta Victor.
- És hova mennénk? - érdeklődött Heath.
- Nos, a terv Európa nagyobb városai lennének, Párizs, Berlin, Róma, Madrid, ilyesmi. Meg ami belefér. Jövőre meg talán Amerika...- sorolta a helyszíneket Victor.
Mosoly szaladt az arcomra.
- De hisz ez remek! Scott, ez olyan lenne, mint valami nászút. Úgysem tudtunk eljutni sehova sem az esküvő után.
Doug gyilkos szemekkel nézett rám.
- Vegyél vissza, téged senki nem hívott! - kiáltotta közbe.
- Fogd már be Doug! - kelt a védelmemre Scott.
Nicky komoly arccal vágott Scott szavába.
- Attól tartok, ezúttal nem jöhetsz velünk Ana. Öt banda lesz és nem csak Scott az egyetlen, aki nős, van olyan zenész akinek gyerekei is vannak. És ha mindenki hozná a feleségét, gyerekét, nagymamáját, kutyáját, hát képzelheted mi lenne ott. Ez az egész a zenéről szól. Ez egy koncertkörút és nem kéjutazás...
Csendben bólogattam és egyáltalán nem örültem. Doug viszont annál inkább, mert eszelősen vigyorgott.
- És különben is neked ott az új munka. - mondta Scott. Valóban, nemsokára próbaidőn kellett kezdenem egy irodában Eastbourne belvárosában. Bár, ahogy a munkatársakat elnéztem, egyáltalán nem voltak szívélyesek és szimpatikusak. Ha tehettem volna, inkább az utazgatást választom. 
- Igaz... - szólaltam meg végül nem túl lelkesen.
- És mikor indulnánk? - kérdezte Doug.
- A papírokat elintézzük, egyeztetünk a többi együttessel, megcsináljuk az ilyenkor szokásos formaságokat és utána azonnal. Vagyis: két héten belül! - válaszolta Victor.

Széttört álmok

Vettem egy nagy levegőt, hogy megőrizzem a viszonylagos nyugalmamat.
- Semmit sem bántam meg veled kapcsolatban. Hogy verjem végre a fejedbe?! A kurva életbe, hát szeretlek! Annyira, mint mást senkit a földön! Ha egy percre kijózanodnál és tisztán látnál, drog nélkül, észre vehetnéd, hogy nekem csak te kellesz! De tudod mit hagyjuk, mára befejeztem a bizonygatást, úgysem hiszel nekem!- kiáltottam elkeseredve, mire nyílt Marion szobájának az ajtaja és a nő jelent meg hálóingben, álmosan.
- Mi van gyerekek? Veszekedtek? - kérdezte és fura képpel méregette a földön térdelő fiát.
Scott látva anyja tekintetét, gyorsan felállt a padlóról.
- Minden rendben anya. Tényleg.
- Kicsit hangoskodtunk, elnézést, feküdj csak vissza Marion. - néztem a nőre bocsánat kérően.
- Biztos hogy oké minden? Nem úgy néztek ki...- gyanakodott Marion.
- Igen, csak feküdj már le aludni. - mondta Scott komoran.
Marion vállat vont.
- Hát jó.- és ezzel vissza ment a szobájába.
Én is elindultam Scott szobája felé, de a konyha ajtónál Scott megerintette a vállam.
- Hé Ana, bocsáss meg! Bedühödtem, hülye voltam ! Engem még egy nő sem szeretett, talán még anyám sem igazán. Idegesített az a gyerek, mert én nem tudok vele versenyezni. Ő okos, én meg csak egy szerencsétlen, kurva punk vagyok. Ő tud mit felmutatni, de én csak a gitáromat és az akkordokat amiket a hangszeremből kihozok. Belőle lesz valaki, de én nem tudom hova jutok majd...
- Nem is kell Jacobbal versenyezned, mert őt nem szeretem, semmit sem jelent számomra, te viszont a minden vagy nekem. De hanyagoljuk mára a témát, inkább aludjunk.- vágtam közbe halkan és tettem pár lépést, de utánam szólt.
- Így nem lehet aludni...Kérlek...- Scott olyan szomorúan nézett rám, hogy nem tudtam haragudni. Betapasztottam a száját egy csókkal. Azonnal visszacsókolt és egy másodperc alatt elfelejtettem az egészet. Édes volt a pillanat és édes a megbocsájtás.
Hétfőn Abbie és Bonnie elutaztak az iskolájukba. És elment Jacob is. Az egyetemre. Oda, ahova nekem is lett volna "jegyem", de az egyetem padja az én helyemen üresen kezdte a tanévet. Itt maradtam Eastbourne-ba, mint Mrs. Neel. Elvesztettem az egykor annyira dédelgetett álmomat, a tovább tanulást és nem sokkal ezek után még valamit. Pontosabban valakit, akinek létezéséről nem is tudtam...
Egyik délután elöntött a vér és a hasam szörnyen görcsölni kezdett. Azt hittem, csak a nehéz napok viselnek meg ennyire, így nem kerítettem nagy feneket a dolognak, ledőltem Scott szobájában, de a fájdalom és a vérzés nem enyhült. Később a fürdőszobába menet elszédültem, Marion támogatott fel, aki nem tétovázott, taxit hívott és bekísért a kórházba. Addigra már alig álltam a lábamon. Rögtön megvizsgáltak, de én a vérveszteségtől elég kába voltam, csak eltompultan néztem a körülöttem lévő sürgés-forgást.

- Nagy a baj doktor úr? - kérdeztem erőtlenül.
A középkorú orvos gondterhelten ráncolta a homlokát, ahogy ott állt csupasz alfelem előtt.
- Nagyon sajnálom Mrs. Neel. - mondta végül.
- Mégis mit? - könyököltem fel értetlenül a vizsgálóasztalon.
- Higgye el, még annyi gyermeke lehet amennyit akar. De most sajnos...
- Miről beszél? - hanyatlottam vissza az ágyra.
Az orvos csodálkozva nézett rám.
- Hát a terhességéről. Vagy nem tudta hogy gyereket vár?
- Gyereket várok?! - éreztem hogy elzsibbadok és a fejembe hirtelen áramlik a vér. Könnyes lett a szemem. Gyereket várok...gyereket várok...Nem! Csak gyereket vártam...A vérzés, meg ezek a szörnyű görcsök...Biztos baj van...Hatalmas baj...De hogy lehet, hogy ennyire nem figyeltem magamra?  A nagy kavarodásban azt sem tudtam, mikor menstruáltam utoljára. És ahogy éltem, ahogy éltünk Scott és én...Hiszen alig szeretkeztünk...Persze egy alkalom is épp elég...
- Asszonyom meg kell operálnunk, de ne aggódjon, elaltatjuk. Minden rendben lesz! - igyekezett megnyugtatni az orvos.
Nem sokkal később megműtöttek. Mikor felébredtem az altatásból, már sötét este volt. Csak a kórházi ágyam felett lévő lámpa égett. Scott ült az ágyam mellett, fekete bőrdzsekiben, alatta sötét színű pólóban és az arca fehérebb volt mint a falon lévő csempék. Mereven bámult hol engem, hol az infúziós állványt.
- De jó hogy itt vagy...- suttogtam, amikor végre számra jöttek a szavak.
- Mikor hazajöttem a próbáról anyám ott sírt a konyha asztalnál. Ő mondta el mi történt. Miért nem szóltál?! El akartad vetetni?! - kérdezte Scott furcsán rekedtes, sírásba hajló hangon.

Szinte feljajdultam a feltételezéstől.
- Hogy gondolhatod ezt?! Istenem! Dehogyis! Nem tudtam róla, hogy gyereket várok. Az orvos szerint igen korai terhesség volt és tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de egyszerűen nem vettem észre. Én hülye...Olyan zűrzavar volt körülöttünk, mértéktelen italozások, koncertek, esküvő. Álmomban sem gondoltam volna, hogy máris teherbe esem...
- Pedig ha két ember szereti egymást, megtörténhet. - vágott közbe Scott.
Elmosolyodtam, de közben folytak a könnyeim.
- Annyira sajnálom....
- Talán megváltoztatta volna az életemet! A francba is! Egy kis ember, aki belőlünk lett volna! - motyogta dühösen Scott és szaporán pislogva a padlót bámulta.
- Kérlek hagyd abba, így is elég rosszul érzem magam emiatt! - zokogtam fel.
De Scott folytatta és ezzel mintha kést forgatott volna a szívemben.
- Ha fiú lett, volna Johnnak nevezem el apám után, ha lány, akkor pedig Anastacia lett volna, mint te...
Majd hirtelen elhallgatott, talán hogy vissza fojtsa a könnyeit.
- Sajnálom! Sajnálom, hogy nem adhattam meg ezt neked! - kiáltottam, majd újabb zaklatott sírásban törtem ki.

Scott ekkor hozzám hajolt és gyengéden letörölte a könnycseppeket az arcomról. Megértés csillogott a szemeiben.
- Nem a te hibád Ana! Ha hibás kell, legyek inkább én az. Az ital, meg a drog nem tesz túl jót...- mondta.
- Ne keressünk bűnösöket, az nem old meg semmit és nem forgatja vissza az időt. El kell fogadni, hogy így történt, hogy ezen nem lehet változtatni. Annyira fáj mindenem és olyan fáradt vagyok Scott. - sóhajtottam és a szemeim lassan lecsukódtak. 
- Pihenj csak. - szorította meg a kezemet Scott és velem maradt, amíg el nem aludtam.

Minden jót Jacob !

Átverekedtük magunkat a tömegen és hamarosan kint is voltunk. 

Jacob összehúzta széldzsekijét.
- Itt a címem Ana. Tedd csak el. Ebben a kollégiumban lakom. Ha bármi baj van,  írj. - nyújtott át egy cetlit.
A semmibe révedő arccal tettem zsebre a papirost.
- Kösz, de nem hinném, hogy szükség lenne rá. És nem akarlak a tanulásban zavarni.
- Nem zavarsz! Te sosem zavarsz! És biztos tudod miért...Tudnod kell, hiszen csak a vak nem látja. Nagyon szeretlek. - nézett rám Jacob.
A haragom elmúlt. Viszont Jacob vallomása inkább kellemetlen volt, mint zavarba ejtő. Őszintén szántam Jacobot, hiszen mégis csak régi ismerős,  de többet akkor sem tudtam iránta érezni.
- Ne Jacob! Kérlek, ezt ne! Fölösleges! Nem tudom viszonozni az érzéseidet és neked ott van Penny Knox...
- Nem szeretem Pennyt, sosem érdekelt, csak azért kezdtem vele, mert el akartalak felejteni. De nem tudlak. Te vagy az, akit igazán szeretek! Évek óta, reménytelenül. - Jacob magához húzott. Pár ember a klub előtt furcsán nézett ránk.
- Úristen Jacob, ne csináld ezt ! - próbáltam tiltakozóan kibontakozni Jacob öleléséből, de már késő volt mert Doug, Robbie, Heath és Scott éppen akkor értek a Pretty Wall elé és persze látták a jelenetet. 

Első pillanatban mind ledöbbenve néztek hol egymásra, hol rám és Jacobra.
- In flagranti, vagy hogy a faszba mondják. - röhögött fel Heath.
Doug diadalittasan vigyorgott.
- Látod, mondtam, hogy ez is csak egy hülye kis kurva....- vetette oda Scottnak, aki erre nem szólt semmit, végigmért engem és Jacobot, majd eldobta a cigijét és bement a többiekkel a klubba. Le voltam forrázva. Kellett nekem kikísérni ezt a hülyét, jól elintéztem, sikerült totális idiótát csinálni magamból...
- Ne haragudj, én nem így akartam. De elragadtak az érzelmeim...- mentegetőzött Jacob.
- Hagyjuk, nem haragszom, csak kérlek most menj el.- suttogtam könnyekkel a szememben.
Jacob bólintott.
- Igen...az lesz a leghelyesebb. Vigyázz magadra! És ha bármi kell, mindig megtalálsz...
Nem mondtam semmit, keserűen intettem és megvártam míg Jacob eltűnik az utcasarkon. Aztán bementem a Pretty Wallba.
Égett az arcom a szégyentől, pedig nem történt semmi de mégis...A mellkasom is fájt. Azon pörgött az agyam, hogy fogom ezt kimagyarázni Scottnak?! Elég kétértelmű volt a látvány, ráadásnak ott van még az az idétlen Doug is, aki biztos teletömi Scott fejét a zűrös teóriáival. Szóval felkészültem a legrosszabbra, amikor a többiekhez léptem. De senki sem az én dolgommal és a látottakkal volt elfoglalva. Abbie és Bonnie elvonták a fiúk figyelmét és Nicky Prescott is ott termett valahogyan, így senki nem szólt hozzám egy árva szót sem. Scott velem szemben ült, szótlanul hallgatta Nicky és a srácok locsogását, előtte egy üveg sör és a füstölgő cigarettája. Leültem és mondanom kellett volna talán valamit, de tudtam hogy ha magyarázkodni kezdek, senki nem mossa le rólam hogy Jacob és én köztem történt valami. Így hát ültem csak ott, iszogattam és egy szó sem esett köztünk Scottal. Se erről, se másról. 
Úgy negyed tizenegy körül a srácok pár ismeretlen punk társaságban eltűntek és mire előkerültek már elszállt velük a valóság. Rögtön a tomboló tömeg közé vetették magukat és ott ugrándoztak. Sőt, Doug felmászott a színpadra és elvette az énekestől a mikrofont. Mindenáron énekelni akart, miközben részegen ócsárolta az épp fellépő zenekart. A biztonságiak hamarosan levezették a színpadról. Ezután újabb vad ugrálás következett és mikor ismét láttam őket, már alig lehetett rájuk ismerni. Piszkosak voltak, a pogózástól tele ütéssel és karcolással. Fél tizenkettőkor hazaindultunk Scottal, a többiek maradtak még. A lányok teljesen kiütötték magukat, csak feküdtek asztalra hajtott fejjel, így elbúcsúzni sem tudtam tőlük rendesen. 
Némán mentünk egymás mellett Scott és én, csak a cipőm sarka kopogott a kihalt éjjeli utcákon. Marion már aludt mikor hazaérkeztünk, de Scottot ez nem zavarta mert valami ismeretlen ötlettől vezérelve, neki látott mosogatni. Biztos a drog pörgette fel, vagy a harag amit irántam érzett.
- Mit csinálsz? - kérdeztem, amint megláttam.
- Szerinted? Mosogatok! - felelte Scott az edényekkel csörögve.
- Most?! Nem várhat reggelig? Felébreszted anyádat...
- Leszarom! Most van kedvem mosogatni. - vágott a szavamba idegesen.
- Mosogatás helyett lennél szíves rám figyelni? Elmondanám ezt az egész Jacob ügyet...- kezdtem a mondandómba, de legyintett.
- Mit kellene róla tudni? Nem ismerem a részleteket és nem is érdekel!

- Semmi közöm a fickóhoz ! A flúgos haverod viszont azt mondta, hogy egy kurva vagyok ! Szép...és te meg sem védtél. 
Scott letette a kezében lévő vizes tányért.
- Mert lehet hogy igaza van...- mondta dacosan. Legszívesebben ott hagytam volna, de a francba is, nem hagyom, hogy azt higgye, én vagyok a hibás! 
- Te milyen rendes vagy Scott. Hát kösz szépen. Mondtam már régebben is, hogy a srác csak egy ismerős. Kisgyerekkorom óta ismerem. Búcsúzni jött, mert hétfőn ő is elmegy az egyetemre. A lányok buta ötlete volt ez az egész, hogy ma találkozzam vele, nem is tudtam róla. - magyarázkodtam és úgy éreztem egyre jobban belekeveredek a barátnőim, meg Jacob állította ostoba helyzetbe.
- Egyetem...az a srác biztos jobb mint én! Hiszen ő egyetemista, értelmiségi. Én meg egy szemét drogos vagyok és gondolom megbántad, hogy nem vele kezdtél. De mit csináljak?! Ő biztos szépeket tud mondani és romantikus. Legyek én is az?! Térdeljek eléd?! Az tetszene? Hát tessék...- Scott letérdelt, én meg jól elvörösödtem.
- Sosem kértem ilyet, ne szórakozz már! - mondtam elcsukló hangon.
- Nézz rám és mond ki, ha megbántad, hogy hozzám jöttél !