Atyaég, ez most komoly ?!

Jacob megszólított.
- Figyelsz te rám egyáltalán, Ana ?!
Kábultan bólogattam, mint aki ezer éves álomból ébredt fel.
- Igen! Persze! De most ki kell mennem! Majd folytatjuk! - mondtam Jacobnak és gyorsan lesiettem a földszintre. Apám meg anyám a nappaliban nézte a tv-t a testvéreimmel, így észre sem vették, hogy kisiettem a házból. 
Meggyorsítottam lépteimet és szinte futva vágtam át a gyepen. 
Valóban Scott állt ott. Talpig feketében. Csak a csuklószorítója, a biztostűk meg a lakat a nyakában csillogtak ezüstösen.
- Scott! De jó hogy eljöttél! - léptem a kerítéshez és eléggé zavarban voltam. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg megjelenik itt.
- Kicsit nehéz volt idetalálni, de sikerült. - mondta Scott és előhúzott egy üveg italt. A szemein látszott, hogy megint be van állva.
- Képzeld, pont most gondoltam arra, hogy milyen csúcs lenne, ha erre járnál...
- Beszélnünk kell! - húzta meg az italt Scott. Észre vettem, hogy remeg a keze. Komolynak  látszott nagyon.

- De hát mi a baj Scott? - kérdeztem és kezdtem megijedni. Mi a franc van vele ?  Biztos ejteni akar a fenébe. Már nem tetszem neki, vagy a lányok elmondták, hogy egyetemre megyek.

- Te hívogattál bennünket tegnap ?  Vagy ötször csengett a telefon, de folyton letették.
- Én voltam...igen! De nem tudtam mikor veszed fel te a kagylót. Nem ismertem meg a hangod...- vágta rá Scott. Ezen elmosolyodtam.
- Az anyám vette fel, meg a hugom. Egyszer meg én. Csak nincs valami gond? Ijesztő vagy...
- Már kedden is el akartam mondani, meg tegnap is a telefonba....szóval...kurva élet, de nehéz ez..- dadogta Scott és ivott még egy korty italt.
A helyzet pattanásig feszült volt, amit nem nagyon bírtam elviselni, így kirobbantam.
- Jézusom, mond már! - kiáltottam Scottra kissé idegesen. 

Összerezzent és csodálkozva nézett rám.
- Jó veled. - vallotta be alig hallhatóan.
- Veled is jó! - bólintottam és végképp nem értettem semmit.
Scott ismét ivott és közben engem nézett.
- Legyél a feleségem Ana! - szólalt meg váratlanul, én meg alig hittem a fülemnek.
Az egész életem egy pillanat alatt lepörgött előttem. Ilyet még sosem éltem át! Persze, romantikus álmaimban vágyódtam az ilyen kalandos lánykérések után, de így élőben, a valóság nyomasztó súlya alatt elég rémisztő helyzet volt. Összezavart teljesen. Hiszen alig ismertük egymást! Oké, lefeküdtem vele, kapcsolatot kezdtünk, de ez nem a házassághoz vezető egyenes út! Csak párszor találkoztunk! Ez nem így működik! Nekem ott az egyetem...Ott vannak a szüleim...
Te jó Isten! Tiltakoznom kellene az egész ellen...de ha magamba néztem és elgondoltam az elmúlt pár hetet, a szívemben azt éreztem, hogy ezek a napok megváltoztattak, felforgattak mindent. Mert felbukkant Scott, betöltötte a lelkemet és mindennél fontosabb kezdett lenni számomra. 

Vele akartam lenni! Igen, a szívem ezt akarta! Az eszem meg épp az ellenkezőjét! 

Az eszem-a szüleim, az elveim, a neveltetésem. A szívem-én vagyok. Scottal...aki bennem él és akinek arcát naponta több százszor felidézem magamban...

Látogató a kerítésnél

Másnap, a hajnali busszal indultunk haza. 
- Hú, kurva hideg van! - toporgott Bonnie.
- Mikor jön már az a nyavalyás busz? - mérgelődött Abbie kezeit dörzsölgetve. 

Álmos ábrázattal álltam a falnál. Scott mellettem nagyokat szívott a cigijéből, ő is fáradt volt, a szeme alatt sötét karikák.
- Megadhatnád a címed...- mondta váratlanul.
Meglepődtem.
- Egy pillanat...-keresgéltem a zsebemben, s végül, jobb híján, egy rágógumi papírjára írtam fel a címemet és a telefonszámomat. Scott eltette a zsebébe a papírt.
- Talán egyszer meglátogatlak.
- Milyen kedves! - mosolyodtam el és már láttam is apám milyen arcot vágna, ha Scottot megpillantaná.
- Vagy felhívlak, ha lesz rá pénzem. Nálunk, tudod már nincs telefon. Anyám azt hitte ingyen pofázhat, aztán meg nem bírta kifizetni.
Elnevettem magam. Scott olyan aranyos volt és olyan szép. Megragadó.
- Örülnék ha felhívnál, vagy ha esetleg eljönnél. - bólogattam.
A busz ekkor begördült a megállóba. A lányok elindultak helyet keresni és nekem is mennem kellett.
- Hamarosan újra találkozunk! - búcsúztam. Scott intett és elmosolyodott. Addig néztem őt a busz ablakából, míg csak kicsi fekete pont nem lett az alakjából.
Másnap nem mehettem sehova, mert családi hús sütést rendeztünk a kertben. Aznap öt titokzatos telefonhívást kaptunk. Háromszor anyám vette fel, egyszer a hugom és legutoljára én, de a telefonáló csak hallgatott a vonal végén, majd a hívás megszakadt. 
Nem tudom miért, de úgy éreztem hogy Scott az, talán mondani akart valamit amit tegnap nem tudott, nem lehetett. Kitudja...
Nem is sejtettem, hogy a válasz azon az ominózus csütörtöki napont derül ki, amit valószínűleg sohasem fogok elfelejteni, és egetverő lesz!

Vacsora után voltunk, amire átjött Jacob is. Evés után felmentünk a szobámba. Jacob az egyetemi dolgokról magyarázott, én meg oda sem figyeltem, csak kifelé néztem az ablakon. Az utcán senki sem járt. Jacob beszélte a hülyeségeit, én pedig az ablakon kibámulva arra gondoltam, bárcsak történne valami, ami kihúzna ebből a langyos kertvárosi nihilből.

Pontosabban jönne Scott Neel és elvinne engem valahova. Messze innen, egy kietlen helyre, ahol csak ő és én vagyunk kettesben. Egyre jobban hiányzott, a gondolataim folyton körülötte kavarogtak és állandóan az arca villant be előttem, a szomorúan csillogó szemei, az a reményvesztettség, ahogy követte tekintetével a mozdulataimat amikor felszálltam a buszra.
Lehet hogy véletlen egybeesés, vagy a sors varázslatos játéka, de amikor erre gondoltam, a kerítésnél megállt egy alak. Felfelé nézett. Fekete haja és fekete ruhája volt. Közelebb mentem az ablakhoz és a szívem majd kiugrott a torkomon, ahogy a felismerés elhatalmasodott rajtam.

Nem...ez nem hallucináció! 

Scott állt a kerítésnél !

Jövőbeli tervek, lemez felvétel. Egyetem vagy szerelem? Most semmi sem biztos!

- Szóval, beszéltem egy stúdió tulajdonossal. A neve Victor Dench. Nem a legnevesebb a szakmában, de jobb mint a semmi és elvállalta hogy próba felvételeket készít veletek! Méghozzá pénteken! - ismertette Nicky a tényállást.
- Ez az a Victor Dench, aki annak idején nyálbandákkal foglalkozott? - kérdezte gyanakodva Robbie.
- És ha igen?! Kell a lemez vagy sem? - fortyant fel Nicky.
- Fiúk, ne nyávogjatok már! - legyintett Bonnie.
- Elvállaljuk! - mondta Scott elszántan. 
- A magad nevében mond ezt Neel! - háborgott Doug.
Nicky valamit bevésett a noteszébe.
- Túl van tárgyalva...- morogta halkan.
Az ünneplést a Pretty Wall bárpultjánál folytattuk. Scott végig átölelt. Ez jól esett, nagyon jól. Úgy éreztem, most már hivatalosan is együtt járunk. 
Nicky beszélt a lemezfelvételről, közben meg csak ittunk. Sokat.
Már jócskán elmúlt éjfél, mikor is elindultunk a néptelen utcán. Mindannyian piás üvegekkel felszerelkezve. Doug mindenáron be akart törni egy pár ablakot, Heath meg kidobta a taccsot, kis híján eltalálva Abbie-t, aki ettől hisztérikus sikongásba kezdett.
- Beszéltem Abbie-val, mondta hogy mi volt tegnapelőtt. - szólaltam meg, miközben az utcán ballagtunk ölelkezve Scottal.
- Mi volt tegnapelőtt? - kérdezett vissza némi gúnnyal a hangjában Scott.
- Hát, hogy összevágtad magad és azt mondtad átvertelek. De ez nem igaz! Jöttem, amint tudtam...
- Tudom. De néha dühös vagyok. Pedig erre sokszor nincs is okom. Rád is az voltam, mert egyedül hagytál, pedig szükségem lett volna rád. Annyira bepörögtem a drogtól, meg az italtól, hogy még egy faszival is verekedtem. - vágott a szavamba Scott.
- Nem akartalak itt hagyni, de apám, már a "punk" szótól is begőzöl. Ma este viszont itt maradok. - mondtam Scottnak.
- És még hány este? - nézett rám italos üvegén keresztül Scott. Cinikus volt kissé, én meg zavarba jöttem ettől.

- Úgy érted, ez meddig tart? Nézd, én még sosem jártam komolyabban senkivel sem, csak futó kalandjaim voltak...

- Úgy értem, lelépsz te is, mint a többiek? - szólt közbe Scott és Abbie meg Bonnie felé bökött. Éreztem, őszintének kellene lennem. A lányok ősszel vissza utaznak az iskolába, és ha én is azt mondom, hogy egy messzi egyetemre megyek, kollégista leszek, Scott talán elhajt a francba. És azt nagyon nem akartam, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy mindent akartam, de azt nem. Gyorsan megráztam hát a fejemet..
- Itt maradok! Nem megyek sehova!
Scott átfogta a vállamat. A bal csuklóján és kicsit feljebb kötés volt, a vér átütött rajta.
- Fáj a kezed? - kérdeztem.
- Mondtam már, hogy a fájdalom nem árt! - válaszolta erre Scott.
Végül Nickynél kötöttünk ki. Addigra már mindenki holt részeg volt. Akartam volna még Scottal szeretkezni, de elaludtam és ő is.

Koncert. Élmény ? Viszontlátás

- Látnod kellett volna! Teljesen kifordult magából! Megivott egy csomó piát és beszúrt némi anyagot, aztán verekedésbe keveredett valami seggfej szépfiúval! Persze a csapos kihajította.  A bár előtt meg szétvagdosta a karját egy üveg darabbal és azt kiabálta hogy átverted, mert hazamentél! Döbbenetes volt az biztos...
- Szegény Scott! Te jó ég! - összeszorult a szívem és mindennél jobban szerettem volna vele lenni.
- Hát ez van Ana...Mindenesetre, mi holnapután megyünk Bonnie-val Eastbourne-ba. Úgy néz ki, akkor lép fel a banda, ha akarod eljöhetsz te is...
- Persze hogy akarok! - vágtam rá.
Az a két nap tiszta kínszenvedés volt. Legszívesebben azonnal rohantam volna Scotthoz, de így meg kellett várni a keddet, amikor is felléptek. Szerencsére apám aznap éjszakai műszakban volt, így anyámat könnyen meggyőztem. De előtte még le kellett ráznom Jacobot, aki mindenáron el akart vinni magukhoz vacsorára.
Mikorra a Pretty Wallba értünk, az Örömrombolók koncert már javában tartott. 

A nézőtér előtt rengetegen tolongtak, a bárpultnál is tömeg volt. A színpadon, épp a "Felejtsd el !" című szám ment. Doug éles hangon énekelt a mikrofonra támaszkodva. Vörös tincsei égnek meredtek, fehér pulóvere térdéig lógott. Robbie püfölte agresszíven a dobokat, Heath a szólógitárt bűvölte, míg Scott a színpad szélén állt kezében a basszusgitárjával. 
Ruhátlan felsőtestén folyt a vér, az orrából is. Eszelősen vigyorgott, a közönség meg tombolt. Nicky elégedetten bólogatott.
- A közönség imádja a vért! Tehetséges gyerek ez a Scott! Egyéniség! 
Megbénulva néztem a színpadra. Az üvöltő embereket, a hisztérikus hangú Dougot, Scottot, amint magából kivetkőzve ténfergett a fényárban úszó színpadon.
- Nyugodj meg és igyál egyet! Scott miatt meg ne félj, jól tudja, mitől döglik a légy ! - kacsintott rám Nicky és egy pohár italt nyújtott felém.
A koncert végén a fiúk elégedetten levonultak, de előtte Doug egy hangos, " Kapjátok be ! " kiáltással búcsúzott. Majd mind az öltözőbe mentek. Bonnie, Abbie és én is oda igyekeztünk. Nicky akkorra már ott volt.
- Jók voltatok!
- Tudjuk! Mi vagyunk a legjobbak! - kiáltotta Heath magabiztosan és leült egy székre. 

Doug rágyújtott és Nickyhez fordult.
- És mi van a stúdióval? 
- Beszéltem Victor Dench-el, kíváncsi rátok...
- Na ne! Ezt rögtön ki is veheted a fejedből! Én nem játszom annak a vén hippinek! - makacskodott Doug és felrúgta az egyik széket.
- Hát pedig más nincs egyenlőre! - tárta szét a karjait Nicky. Ekkorra értünk be.
- Micsoda tömeg, alig lehet bejutni! Sziasztok fiúk! - köszönt Bonnie.
- Csúcsok voltatok! - tette hozzá Abbie.
Intettem én is, majd egyenesen Scotthoz mentem. 
Az ablaknál állt. Izzadt volt és véres. A bal karján kötés.

- Mondtam, hogy eljövök ! - szólaltam meg köszönés helyett.
- Vártalak. - mosolyodott el Scott. 

Próbáltam nyugodt maradni, de ahogy néztem, egyre jobban kezdett dobogni a szívem és összeszorulni a gyomrom. A pulzusom kétszáz körül lehetett. Scott arca csupa vér volt, ahogy a nyaka és az egész felső teste, de a szemei ugyanúgy szédítően csillogtak, mint utolsó találkozásunkkor.
- Én is vártam, hogy lássalak. - vallottsm be és megcsókoltam. A nyálam fémesen sós lett a vértől és az izzadtságtól. De nem érdekelt, csak az hogy végre a karjaiban tartott.
- Hé, hé, undorító disznók, abbahagynátok végre?! Elhányom magam! - furakodott közénk Doug.
- Takarodj! - lökte meg Dougot röhögve Scott. Teljesen kimelegedtem és kipirultam a csóktól. Az arcom véres lett és a kezeim is, előkaptam egy zsebkendőt, hogy letöröljem.
- Fiúk, beszélhetnénk most már? Igazán fontos lenne! - szólt Nicky komoly képpel. 
- Mondjad, hallgatunk! - vett elő egy sört Robbie.

Ígérem !

- Hova mész? - kérdezte Scott a tv-t bámulva.
- Haza. - feleltem.
- Nem maradsz éjszakára? 
- Nem lehet. Apám ki van kattanva rám, az utolsó busszal haza kell mennem. 
Scott fura képet vágott, de nem szólt semmit, sőt kikísért a megállóig. 
- Mikor jön a busz? 
- Mindjárt itt lesz. - pillantottam az órámra.
- Biztos hogy nem maradsz? Lemehetnénk a Pretty Wallba. Egy helyi együttes lép fel, Doug ismeri őket személyesen. Az a nevük, hogy Kretének. Meg a többiek is biztos ott lesznek.
- Most tényleg nem lehet Scott. Talán legközelebb.- mondtam.
A kanyarban feltűnt a busz.
- Ígérem, ha legközelebb felléptek itt leszek! 
- Jó. Most lemegyek a Pretty Wallba iszom valamit és talán Dougék is ott fognak inni. De nem felejtem el amit ígértél! Várni foglak! - Scott a vállamra tette a kezét. Tüskés csukló szorítója volt és ahogy a hideg fém hozzám ért, összerezzentem. 
Scott talán meg akart csókolni, de a busz ekkor fékezett előttünk.
- Na, jön vagy nem? - ordított le nekem a kedvetlen, idős sofőr.
- Megyek! - kiáltottam vissza és Scottra néztem.
- Hamarosan találkozunk! - mondtam még neki.
- Igen...- biccentett és megjelent az a gúnyos vigyor az arcán. Az amúgy gyönyörű arcán, ami azon az emlékezetes éjszakán még szebb volt, mint valaha. Úgy látszott nem hitte egy szavamat sem, nekem meg nem volt időm bizonygatni, hogy komolyan mondom.

Felléptem a buszra, leültem az ablakhoz. Scott pedig elindult a néptelen utcán. Mikor hazaértem, a ház csendbe burkolózva várt. Kezdtem józanabb lenni. Felmentem a szobámba, ledőltem az ágyra és egész éjjel az Örömrombolók zenéje járt a fejemben. 

Másnap éppen reggeli után voltunk, mikor apám a szokásos okító beszédét tartotta, mint mindig mikor együtt eszik a Riley família. 

- A múlt éjjel megint zavargások voltak. Gail Waterson a régi raktár áruházzal szemben lakik, tőle tudom, hogy megint egy átkozott, csürhe banda lépett fel. Azok a ganéjok mindent felforgattak! 

- Mike! Ne beszélj így a gyerekek előtt! - szólt apámra anyám, de apám dühösen legyintett. 

- Te szemellenzőt viselsz Debbie! Nem látod, hova vezet ez?! Hol vannak már azok a békés idők! Mikor a Beatles volt a menő és a szolid házi bulik...
Kenny röhögni kezdett.
- De apa, az tök ciki!
- Nektek minden ciki édes fiam. De ha valamelyiktekről kiderül, hogy egy ilyen koncerten részt vesz, hát én...
Pont ekkor csengettek.
- Ki lehet az ilyenkor? Negyed tíz van. - csóválta rosszallóan a fejét anyám.
- Kimegyek ajtót nyitni. - ugrott fel a hugom Jessica, majd pár másodperc múlva vissza jött.
- Ana, Abbie Barks keres! 
Apám, anyám csak néztek kérdőn rám, én pedig éreztem hogy valami történt, és jó oka volt, amiért Abbie reggel ideállított. 

Nem szóltam semmit, csak gyorsan kimentem.
Abbie ott várt az ajtóban.
- Tudunk pár szót váltani? - tért a tárgyra rögtön.
Becsuktam az ajtót magam mögött.
- Hát persze! De mi a baj? Azt hittem még alszol, hisz gondolom reggel értetek haza Eastbourne-ból...
- Igen...Hú, micsoda éjszaka volt! Ezt akarom neked elmondani! Szóval ülünk a Pretty Wallban. Doug, Heath, Robbie, Bonnie meg én, mikor is bejön Scott....
- Mondta, hogy a Pretty Wallba megy. - bólogattam.
- Na igen, de azt biztos nem mondta, hogy ott úgy be fog rúgni és szívni mint, ha nem lenne holnap. Vagy igen? 
- Te jó ég, mit csinált ? Abbie, mesélj már ! - vágtam barátnőm szavába és éreztem hogy lesz úrrá rajtam az idegesség.

A szerelmes punk dala

Egy darabig a többiekkel mentünk, majd Dougék hangos füttyögése mellett befordultunk egy mellékutcába. Szótlanul ballagtunk egymás mellett, Scott egy követ rugdosott, közben meg zsebre dugott kézzel ment. Én is csak hallgattam. 
Egy barnás-vöröses színű ház előtt álltunk meg. Scott benyitott a vaskapun és felment a lépcsőn. Követtem. Sötét kis előszobán haladtunk keresztül, majd egy szobába értünk. Csiricsáré tapéta, rikító rózsás terítő a kanapén. Scott elővett egy üveg piát és poharakat. Leült a kanapéra és én is leültem.
- Undorító mi? - kérdezte váratlanul.
- Micsoda? 
- A házunk. Itt lakom. Az anyám meg én...
- Ő hol van most? - kérdeztem.
- Nem tudom...Talán éppen az aktuális szeretőjénél. - vont vállat flegmán Scott.

- És az apád? - érdeklődtem, de megbántam ezt a kérdést.
- Az apám meghalt. Kilenc éve. A mája vitte el, túl sokat ivott az öreg, talán megártott neki! - Scott összerezzent és úgy nézett ki menten elsírja magát. De inkább furcsán felnevetett és töltött az italból nekem. Ő maga csak úgy üvegből ivott.
Körbepillantottam a szobában. A nikotintól sárga falakon képek, amiken egy nő volt és két kisfiú. Egy másik képen egy férfi.
- Ő ott az édesapád? - mutattam a képre.
- Ja...John Neel. Hirtelen halt meg. Jó nagy szarban hagyott minket - így mondta anyám. Egész életünkben ilyen csórók maradunk. És így is halunk meg. 
- Hacsak az Örömrombolókkal nem futtok világ sikerre. - vágtam közbe és bele kortyoltam az italba. Jó erős szesz volt, égette a torkom. Scott ivott még, aztán az üveget a földre tette és cigarettát keresett az egyik éjjeliszekrényben.
- Én csak azt hiszem el, hogy élünk, megdöglünk és közben lesütött szemmel, falhoz húzódva járunk mint a patkányok. Hogy az életünk egy nagy szar. Nekünk, az ilyen embereknek kibaszott egyszerű az élete. Esténként a tv előtt butulunk, a kocsmában isszuk el az eszünket vagy a hálószobában játszunk saját magunkal...
- De hisz Nicky Prescott pont most keres nektek stúdiót. A lemez elkészül! Doug, Robbie, Heath nagyon bizakodó. És te? Vagy csak akkor jó ha be vagy lőve?! - néztem egyenesen Scottra. Elkapta a pillantásom ő is. Leült a kanapéra és ölébe vette az italos üveget.
- Mi szegény emberek ilyen szép üresek vagyunk. Kábítjuk magunkat egy szebb életért. Ha józan és tiszta vagyok, minden nap a pokolban érzem magam! Minden átkozott, kurva nap ! Megnéznek az utcán, az ilyeneket megnézik. Kiutálnak maguk közül és suttognak rólam...
- De téged ez nem érdekel...- szóltam közbe, de Scott csak mondta tovább, mintha meg sem hallotta volna a szavaimat. 
- Az egyik koncerten razzia volt. Vagy húsz zsaru és mind kábszert kerestek. Felforgattak mindent és könyékig túrkáltak a seggünkben. Ha meg mondjuk nekik, hogy geci fakabát szétvernek a rohadt gumi botjukkal! Megéri józannak lenni? Ha józanul mindig a pokolban vagyok?! - bámult rám Scott. Újra az italomba kortyoltam, szinte kiittam egy szuszra az összeset. Scott figyelte a mozdulataimat, majd hirtelen megszólalt.
- De a legutóbbi találkozásunkkor a mennyországban voltam.

Fülig vörösödtem. Istenem...Ilyen szépet rég nem mondtak nekem, vagy talán sose mondtak...

Tele voltam kétségekkel, hátha hiba volt vele lefeküdni, de most ismét rám tört a szívdobogás és a heves vágy, hogy megcsókoljam. De nem tettem. Nem mertem.
- Köszönöm! - mondtam végül halkan.
Scott bólintott és gyorsan rágyújtott egy cigarettára.
Sokat beszélgettünk azon az estén. S fogyott az ital is. A cigaretta füst behálózta a szobát. Észre sem vettem és eltelt az idő. Scott anyja nem jött, így tényleg kettesben lehettünk. De nem történt semmi, Scott ült mellettem, szívta a cigiket, itta az italt. Ennyi. Valamikor éjfél után felálltam és készülődni kezdtem.