Életünk szilánkjai

- Kell egy pár új dologra. Hiszen, ismét folytatjuk a zenélést. - hazudta Scott szemrebbenés nélkül.
Nyilvánvalóan nem erre kellett neki a pénz, és ezt mind ketten jól tudtuk. Dühös lettem.
- A francokat! Tudom, hogy drogra kell! Mondd, miért hazudsz nekem?! És miért tömöd magadba azt a szemetet?! - kiáltottam fel.
Scott idegesen forgatta a kezében a pénzt.
- Te paranoiás vagy! Nem tudom miről beszélsz...
És gúnyos mosoly suhant át az arcán. Gyűlöltem, amikor hülyének nézett, de az utóbbi időben a kábítószer miatt elég sokszor megtette. Kitéptem a kezéből a bankjegyeket.
- Mit csinálsz? - kérdezte és úgy nézett rám, mint egy vadállat a vadász puskája előtt.
- Ezt a pénzt másra költjük. - jelentettem ki.
Scott a kezem után kapott.
- Kérlek, add vissza a pénzt, Ana! 
- Soha! Elég ebből a baromságból! Elviszlek egy szanatóriumba, ahol tényleg meggyógyítanak! Igen, még a héten elviszlek! - mondtam határozottan.
- De én nem akarok meggyógyulni! Add ide a pénzt! - nyújtotta a kezét felém Scott elkeseredetten. 

Megráztam a fejemet.
- Segíteni akarok neked, hát nem látod?! És fogok is. Élni fogsz, méghozzá józanul. Képes vagyok érted bármire. És tudom, hogy te is képes vagy elhagyni a heroint...
Scott arcvonásai hirtelen megváltoztak. Elsápadt és a szeme könnyes lett. Neki dőlt az előszoba falnak.
- Nem...én nem tudok máshogy élni! Ne csináld...csak ezt ne...Könyörgök, add vissza a pénzt...
- Nem tehetem...- vágtam közbe és vártam a reakciót. 

Mindenre felkészültem, hogy Scott meg üt, vagy fellök és erőszakosan vissza szerzi a Mariontól kapott pénzt, de ehelyett zokogni kezdett. 
Szívettépően és hangosan. 

Magam is ledöbbentem, ahogy néztem.
- Miért vagy ilyen velem Ana?! Ennyire gyűlölsz?! 
- Épp ellenkezőleg Scott. Szeretlek! - sóhajtottam fel.
De Scottot nem hatották meg a szavaim. Csak hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Szeretsz mi? Azért bántasz, mert szeretsz? Jó duma...Nem bírom már így! Meddig kell még szenvednem? Istenem, add hogy megdögöljek! Hát miért nem hagyod, hogy megdögöljek?! - ordította fuldokolva a könnyek között.
Leforrázva bámultam rá és az első gondolatom az volt, hogy tényleg vissza adom neki a pénzt, de aztán meggondoltam magam. A heroin beszélt belőle, nem dőlhettem be neki, azzal csak újabb szöget ütöttem volna a koporsójába. Segítenem kellett rajta és nem a narkózásban támogatni.
- Hát ez gyönyörű Scott! Tudod mit, akkor dögölj meg! Oldd meg a problémádat így! Dögölj meg! Milyen egyszerű is az élet, nem? - ordítottam neki vissza és berohantam a fürdőszobába. Bezárkóztam és a pénzt a fürdőköpenyem zsebébe rejtettem. Majd csak ültem ott a szennyestartó kosár tetején sirdogálva és vártam, hogy kint besötétedjen. 

Scott dörömbölt az ajtón egy ideig, aztán csend lett. Mikor kijöttem a fürdő szobából, Scott már aludt. Az ágy mellett a jól ismert narancssárga nyugtatósüveg, szinte üresen. Keserűen elmosolyodtam. Elérte amit akart. Kábulat....minden áron...
Másnap reggel csak pár szót váltottunk. Mivel későn feküdtem le, elaludtam és kapkodnom kellett. A tegnapiak miatt nyúzott és fáradt voltam. De készülnöm kellett a munkába. Ő is ment a kikötőbe.
- Munka után mész a próbára? - kérdeztem, mikor megjelent a konyha ajtóban.
- Igen...- válaszolta nagy sokára. Szörnyen nézett ki. És alig állt a lábán. Megkapaszkodott az egyik konyhai székben, hogy el ne dőljön. A cigaretta nagyon reszketett a kezében, ahogy ő maga is. 
- Nézd Scott, amit tegnap mondtam a drog szanatóriumról, szóval én komolyan gondoltam. Még a héten elmegyünk oda.
Scott legyintett.
- Ez hülyeség! Heroin kell nekem...az a kurva heroin...Más nem! 
Folyt róla a veríték és egyszerre reszketett, mert fázott, pedig több pulóver és dzseki is volt rajta. Falfehér volt, szája cserepes és vértelen, a szeme alatt karikák.

- Nem engedem, hogy feladd! Te nem adhatod fel! - szólaltam meg, de Scott csak gúnyosan elhúzta a száját. Elnyomta a cigarettáját, közben kiborította a hamu tartót és az asztal tiszta hamu lett.
- Picsába...- suttogta.
- Hagyd... - léptem oda, hogy letakarítsam.
- Már feladtam Ana. - mondta Scott, amint figyelte a mozdulataimat.
- Hogy mondhatod ezt?! Segítek neked, csak engedd meg! Nem várok tovább. Már holnap elmegyünk egy szanatóriumba! - ígértem neki. Nem mondott erre semmit, a szemei másodpercekre le - le csukódtak.
- Én nem érek rá, mennem kell. Vár a munka. - támolygott az ajtó felé. 
- Hé Scott, nem lenne jobb, ha ma itthon maradnál? - kiáltottam utána, de ő már addigra elhagyta a lakást.
Munka után egyetemre kellett volna mennem, de a tankönyveimet az esti idegesség és a reggeli kapkodás miatt otthon felejtettem, így haza kellett ugranom érte. 
Fájdalom hasított a gyomromba, amint mentem felfele a lépcsőkön a hatodikra. Mikor az ajtóhoz léptem, észre vettem hogy nyitva van. Talán Scott mégis meggondolta magát és nem ment dolgozni? 

Beléptem a lakásba. Csend volt.
- Scott itthon vagy? - kiáltottam az előszobába lépve. De válasz nem jött. 
- Scott? - kérdeztem ismét, de semmi reakció.
Halkan becsuktam a bejárati ajtót és elindultam a szoba elé. Bár ne léptem volna be sohasem. A látottaktól ugyanis földbe gyökerezett a lábam...