Az utolsó hangjegy 2/2

Nagyon szépen köszönöm a kommentet. A sztorinak teljesen valóság alapja nincs, talán csak néhány párbeszédet hoztam a való életemből. A srác akivel anno jártam, él és virul, hol iszik, hol nem, hol van csaja, hol nem. Kb. 2 éve beszéltem vele utoljára, akkor a fővárosban lakott.
És akkor elérkeztünk a történet végére, itt a legutolsó rész, ami talán valamiféle lezárást adhat az egésznek, hogy ne legyen annyira drámai és amiből látszik, hogy Ana igazán szerette Scottot. Meg szeretném köszönni kommenteket drága, drága olvasómnak. Örülök, hogy itt volt és remélem a jövőben is jön majd még olvasni az agyszüleményeimet. 
Utolsó rész tessék. 
És köszönök mindent :)

És mi lett a többiekkel? Fura, hogy a temetés után soha többet nem láttam a fiúkat, mégis tudok róluk. 

Az Örömrombolók Scott halála után feloszlott.

Doug teljesen padlóra került, mértéktelenül inni és kábítószerezni kezdett. Helyzetéből Nicky akarta felsegíteni, akivel egy átmulatott éjszaka utána váratlanul összejöttek és másfél hónapig élettársi viszonyban éltek Nicky házában. Nicky be akarta indítani Doug szólókarrierjét, de a fiú nem tudott lemondani a káros szenvedélyekről, ezért Nickyvel szakítottak. Dougot szülei egy szanatóriumba vitték. Miután onnan kijött egy ideig a nevelő apja üveg házában dolgozott, majd Manchesterbe ment szerencsét próbálni. Itt ismerkedett meg egy nála hét évvel idősebb nővel, akit feleségül vett és 1987-ben egy lányuk született.

Heath a banda felbomlása után Brightonba költözött és kitanulta a pincér szakmát. Hamarosan saját kocsmát nyitott, ami máig működik. Heath nem nősült meg, 1990 óta élettársával és közös gyerekeikkel él.

Robbie most is Eastbourne-ban lakik. A banda megszűnés után az unokaöccse Mark együttesében zenélt egy ideig amolyan beugró zenészként. 1982-től saját együttest alapított, de sikerek hiányában ez a csapat 1984 elején feloszlott. Robbie teljesen visszavonult a zenei élettől. Dolgozni kezdett és jelenleg is egy gyár munkása. Felesége szintén itt dolgozik, két gyermekük van.

Nicky a Douggal való szakítás után elhagyta a várost és próbált visszatérni a fia életébe. Miután ez nem vezetett sikerre,  Londonba ment és a bankszakmában próbált érvényesülni, de ez a terve is csődöt mondott, így 1980-tól csatlakozott egy vallási szektához.

És a barátnőim sorsa ?

Bonnie élete kísértetiesen hasonlatos volt az enyémhez. Hát igen...a szerelem vak...Bonnie a második évben otthagyta a vallásos iskolát és öt hónap ismeretség után hozzáment egy Geoffrey Smith nevű fiúhoz, akivel azonban egy év múlva külön is váltak a fiú sorozatos nő és drog ügyei miatt. Bonnie ezután befejezte az iskolát és dolgozni kezdett. Jelenleg egy templomban orgonista. Férje John állat és növény termesztéssel foglalkozik. Seaford-ban laknak és van egy fiuk.

Abbie lediplomázott és 1987-ben férjhez ment egy David nevű sráchoz, akivel közös vállalkozásba kezdtek. Fiuk David 1988-ban, ikerlányaik Liza és Katy 1991-ben születtek. Mivel Crawley-ben laknak ők is, a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

Jacob McName két diplomát is szerzett. Soha sem nősült meg. A szüleivel él Newheavenben.

Marion nem bírta egyedül és 1979 decemberében Garyhez és a feleségéhez költözött Polgate-be. 1981-ben Garyéknek lányuk született, akit Lindának neveztek el.

A szüleim a mai napig ott laknak Newheavenben a családi házban. Mindketten élvezik a nyugdíjas éveiket.

A hugom Jessica valóra váltotta a szüleink álmát és egyetemet végzett Londonban. Újság író lett egy kulturális lapnál. Első házassága válással végződött, aztán ismét férjhez ment. Férjével, fiával és lányával Londonban élnek.

Az öcsém Kenny ha lehet, nálam is durvább dolgokat művelt. Scott halála után is punk maradt. Nem végezte el az iskolát, inkább mindenfelé csavargott és autószerelő segédnek állt.  Liverpoolba ment, ahol teherbe ejtett egy tizenöt éves Carol nevű lányt. Egy fiuk született, de két év múlva szakítottak. Kenny ezután egy ideig minden felé lakott és megismerte az élet árnyoldalát is. Gondjai lettek az alkohollal, de ebből szerencsésen kilábalt. Jó útra tért és új életet kezdett. Jelenleg Folkestonban lakik és egy műszaki boltban eladó. Élettársával már régóta együtt vannak, közös gyermekük nem született, de együtt nevelik az élettársa előző házasságából született fiát.

Victor Dench jó magaviselete miatt hamarabb szabadult a börtönből. Ismét be akart kerülni az élvonalba, de börtönviselt múltja miatt nem került a csúcsra. Nápolyban telepedett le és máig ott él.

És hogy mi történt a Pretty Wallal? 1984-ben bezárták egy súlyos tömegverekedés miatt. Egy év múlva újra megnyitotta kapuit, de a punk korszak lassú elmúlásával ez a klub is a csőd szélére került. Hamarosan végleg bezárt és helyén ékszer kereskedés nyílt.

Remélem nem hagytam ki senkit. Ez minden amit róluk tudok és mondhatok.
Ki így, ki úgy, de élünk. Mert nekünk megadatott.
Élünk és emlékezünk. A múlt néha engem is elragad, és hagyom is hogy elragadjon. Már nem tölt el úgy fájdalommal mint régen, de tudom, még mindig szeretem Scottot. Úgy, ahogy soha senkit nem fogok majd szeretni. Ez a szerelem örök. Ez nem múlik el. Csak az ő szemében láttam azt a lángolást, ami rabul ejtett azon a forró nyáron és amit soha nem fogok elfelejteni. Évente többször kijárok a sírjához, mert kell hogy mindig az emlékeimben legyen. Kell, hogy az a mindent felemésztő láng ne aludjon ki, hogy égjen tovább. Ha máshol nem, a lelkemben.
Anastacia Riley-Brown vagyok és ez az én történetem.

Az utolsó hangjegy 2/1

Köszönöm a kommentet, örültem neki. Amúgy én is a rossz fiúkat szeretem, de annyira nem buli egy szenvedély beteggel együtt lenni. Tapasztalat. Együtt èltem egy sráccal, akinek komoly gondjai voltak az alkohollal (5 elvonón volt túl sikertelenül) és a gyógyszerekkel. A kapcsolatunkban egy darabig nem ivott, de aztán újra kezdte és hiába akartam segíteni, nem tudtam, nem ment. Na de ennyit rólam. Jön az utolsó előtti rész. 

Ne sirass a fejfámnál állva!

Nem vagyok ott,
Nem alszom.
Ezernyi fúvó szél vagyok,
A hó gyémántragyogása vagyok.
Az érett magba zárt napsugár vagyok.
Őszi eső vagyok.
Ha nyugodt reggelen felébredsz,
Az égre kelő madarak
Fürge szárnycsapása vagyok.
A csillagok éji fénye vagyok.
Ne sirass a fejfámnál állva!
Nem vagyok ott,
Nem alszom.

1994.04.16. Eastbourne-i temető.

Hát újra itt vagyok...Mint minden évben 1979 óta. Egy újabb születésnap, amit Scott már nem érhetett meg. 

Harmincöt éves lenne és néha bele gondolok milyenné vált volna mostanra, ha nem ragadja el a halál?

Vajon együtt lennénk ma is, lennének gyerekeink, hol élnénk, mi lett volna Scott zenei pálya futásából, kinőtte volna a punk korszakát?
Sajnos ezekre a kérdésekre nem adhat már választ. Ő már nem. Meghalt és vele együtt kicsit meghaltam én is.
Hosszú időnek kellett eltelnie, míg teljesen feldolgoztam a halálát és beismertem, hogy nem én öltem meg őt, hanem a heroin. De addig megjártam a magam földi poklát.
A temetés után nem találtam a helyem, úgy éreztem Scott elvesztésével félemberré váltam. Önmagamat okoltam és inni kezdtem. Nem bírtam a Rainbow szállóban maradni, ott ahol minden Scottra emlékeztetett. Átköltöztem egy másik lakásba, egy kis garzonba és estéim az emlékekben való elmerülésben és italozásban teltek. Hamarosan elbocsájtottak a munkahelyemről is. De nem érdekelt semmi és senki. Lassan kicsúszott a talaj a lábam alól, kifogytam a pénzből, nem bírtam fent tartani magam, kilakoltattak a lakásból is. Vissza költöztem tehát Newheavenbe, a szülői házba. A családom látta, hogy baj van és próbáltak segíteni egyre nagyobb depressziómon és alkoholizmusomon, de nekik sem ment. Addigra már csak önmagam árnyéka voltam, aki kétségbe esetten vergődött. Nem akartam meghalni, de mindenemet oda adtam volna ha Scott visszatér. Ezért ittam, hogy legalább a részeg álmaimban újra láthassam. Egy alkoholmérgezést követően bekerültem egy londoni szanatóriumba, ahol közel fél évet töltöttem el. És rájöttem, nem járható út az amit én bolyongok. Érdekes emberekkel ismerkedtem meg, drámai sorsok szem és fültanúja voltam és közben leszoktam az alkoholról. Ott ismertem meg egy Timmy nevű srácot, aki szinte szakasztott mása volt Scottnak. Ugyanúgy nézett ki, ugyanolyan zenét hallgatott és ugyanúgy pusztította magát. Egyszerre jöttünk ki az elvonóról és úgy gondoltuk megpróbáljuk együtt. De két hónap múlva különváltak útjaink. Ő nem Scott volt, nem az akire szükségem lett volna, viszont ismét neki állt inni. 

Én tiszta akartam maradni ezért véget vetettem a kapcsolatunknak és 1980 elején ismét haza mentem Newheavenbe. Elhatároztam, hogy teljesen új életet kezdek. Dolgozni kezdtem és közben beíratkoztam az egyetemre is. Lettek új barátaim, új céljaim, már nem éreztem annyira magányosnak magam.

1981-ben megismerkedtem egy Martin Brown nevű fiúval, aki két évvel volt idősebb nálam, egy gyárban dolgozott és esti egyetemen tanult. Első perctől kezdve szimpatikusnak találtuk egymást és rövidesen járni kezdtünk. Tudtam, Scott sem akarná, hogy egyedül és szomorúan éljem az életemet. Martinban pedig lelkitársra leltem, ő megértette és elfogadta a múltamat, nem kérdezősködött, nem faggatózott, hagyta hogy meséljek ha akarok. A kapcsolatunk hamar komolyra fordult és 1982 nyarán összeházasodtunk. Ezután pár hónapig Sheffieldben laktunk, majd Crawley városában telepedtünk le. Boldogok voltunk és később még boldogabbak lettünk, mert Martin által megismerhettem az anyaság érzését. Két csodálatos kislány anyukája vagyok, Davina 1985-ben, Leona 1988-ban született. Most is Crawley-ben lakunk és éljük az egyszerű emberek hétköznapjait.

Játszd el a dalt, ami sose szólt, vedd fel a fehér gitárt. Játszd el a régi húrokon az utolsó utazást

Nagyon köszönöm a véleményt :) Ana szerette Scottot, őt választotta a családja helyett, eldobta magától az egyetemi terveit, csak hogy együtt lehessenek. Segíteni akart rajta, kitartott mellette amíg bírt és szerintem csak ott követett el hibát, hogy egy adott pillanatban besokallt és lelépett, nem átgondolva a következményeket. Nem biztos, hogy ha ott marad Scott mellett, akkor ez nem következik be, úgy vélem, a kábszereseknél nincs garancia semmire sem. Aki lövi magát, az minden alkalommal orosz rulettet játszik és lehet hogy akkor sem lehetne megmenteni, ha az illető nincs egyedül.
És még van hátra ezzel együtt 3 rész, szóval ne menjetek sehova :)

- Marion, én csak...- dadogtam, de közbevágott.
- Ne, ne szólj, ne mentegetőzz! Fölösleges! Átlátok rajtad! Most már igen. De eddig megtévesztettél. Egy jó családból származó gazdag lány, aki lealacsonyodik hozzánk. Azt hittem benned lányomra lelek. Azonban látom, egy szemét kurva vagy, egy aljas dög! Átkozott legyen a nap, amikor megismerted Scottot! - Marion hangja tele volt gyűlölettel.
- Az volt életem legszebb napja Marion! Szeretem Scottot és borzasztó, hogy nincs már velem. Én segíteni akartam rajta, elvinni egy intézetbe, hogy leszokjon a drogról. Én nem tudtam, hogy késő...
- Hazudsz! Minden szavad hazugság! Soha nem törődtél mással, csak magaddal...
- Ez nem igaz! - szipogtam, de Marion csendre intett.
- És most menj el! Egyedül akarok lenni a fiammal!
- Kérlek Marion, hallgass végig...
- Tűnj el, mielőtt neked megyek és kikaparom a szemed te cafka! Kifelé, nem érted! - kiáltotta Marion ellentmondást nem tűrően, a falak bántóan visszhangozták a kiáltását.
- Bár vissza csinálhatnám...- mondtam még, de rám sem nézett. Tekintete Scott felé meredt.
Elmentem hát, anélkül, hogy rendesen elbúcsúztam volna Scottól.
Ismét egyforma napok következtek, amik nem hoztak semmi újat, semmi jót. Álmatlan éjszakák, nyugtatóval átvészelt nappalok követték egymást. Míg nem elérkezett az a nap, amiről nem sejtettem, hogy fogom túl élni.
Eljött Scott temetésének napja. Nicky és a fiúk dobták rá össze a pénzt. Doug és Marion is megüzente, hogy nem szeretnének ott látni, de ennek ellenére nem tudtam volna otthon maradni. 

Sokan eljöttek a szertartásra. Nicky, Doug, Robbie, Heath, Abbie, Bonnie, Marion. Megjelent Gary is a feleségével, valamint egy csomó ismeretlen punk, akik nyilván a Strangersből és a Pretty Wallból ismerhették Scottot. Néztem a tömeget és arra gondoltam, mit érezne Scott, ha tudná mennyien szeretik.
A családom is ott volt, annak ellenére, hogy alig tudtak róla valamit.
A pap szép beszédet mondott. Mialatt hallgattam, rezignáltság telepedett rám és fura megnyugvás. Hogy Scott már nem szenved tovább ebben a földi létben. Most már ott van ahol a végtelen csendesség. Oda került, ahova az apja, a huga Linda, és meg nem született gyermekünk. Ott már biztos örökre megpihen lázongó lelke. És talán megtalálja azt, amit itt a földön nem sikerült.
A temetés természetesen nem érhetett véget botrány nélkül. Doug, a beszéd és a koporsó leengedése után magánkívül ordítozva akart nekem rontani. Heath és Robbie fogták le, és nyugtatgatták, de egyre csak üvöltözött.
- Te büdös kurva! Megölted a legjobb barátomat! Mondtam hogy ez lesz! A rohadt életbe, csak tizenkilenc éves volt!
- Sajnálom Doug...- suttogtam és minden erőm elhagyott. Marion, Heath és Robbie csak néztek rám vádló szemekkel.
- Sajnálod mi? Na persze...- bólogatott gúnyosan Marion.
- Ajánlom, hogy többé ne kerülj az utamba, mert ha elkaplak, véged...- fenyegetőzött Doug, amint a többiek belé karolva kivezették a temetőből.
- Hát ez a Doug egy hülye! - mondta Bonnie.
- Nem...én megértem a dühét és hogy gyűlöl. Talán én vagyok a hibás. - vágtam a szavába.
- Butaságot beszélsz Ana! - ölelt meg Abbie.
- Mi veled vagyunk, ne vádold magad! - mondta még Bonnie.
Apám lépett ekkor hozzám.
- Indulhatunk Ana?
- Még szeretnék egy kicsit itt maradni, ha nem gond. Csak pár percet kérnék egyedül Scottal. - néztem rá.
Bólintott.
- Rendben. Kint megvárunk. - és anyámmal meg a testvéreimmel az autóhoz indultak. Abbie és Bonnie követték őket.
Lassan eltűnt a tömeg és egyedül maradtam a temetőben. A sírhoz léptem. Telis-tele volt virágokkal. A sárga, vörös és fehér rózsák szirmai reszkettek a szitáló esőben.

A márványtáblán aranyozott betűkkel a név: Scott Neel. És két dátum: 1959.04.16.- 1979.02.23. 

Az élete...
- Nem is tudom mit mondhatnék neked Scott...Azt hiszem itt már elfogytak a szavak...- sóhajtottam nagyot és végig simítottam a táblán.
- Az életemet oda adnám, ha most ismét itt lennél velem, ha megölelnél, ha megcsókolnál! Ha újra a gitárod hangját hallanám! És ha elmondhatnám, mennyire szeretlek!
Könny csordult ki a szememből. Valójában most tudatosult bennem a temetésen, hogy már sosem lesz velem. Csak az emlékeimben őrizhetem meg őt. És ezeknek az emlékeknek szépeknek kell lenniük, nélkülözni minden rosszat és közös rövidke életünk árnyoldalát. Arról kell szólniuk, hogy volt egy Scott nevű punk gyerek. Kócos hajú, örök lázadó. Az Örömrombolók nevű együttes basszusgitárosa. És oda volt értem. Ahogy én is örök lázban égtem miatta.
Fülembe csengett az a mondata, amit azon a szenvedélyes éjszakán mondott nekem: Most már csak veled halok meg! Hát nem így történt. Én élek, de ő már nem. Kegyetlenül fájó dolog ez és sosem fogom magamnak megbocsájtani, hogy talán lehetett volna másként, de én megfutamodtam.
- Nyugodj békében. - mondtam még és a temető kijárata felé indultam. Közben folytak a könnyeim és hatalmas üresség tátongott bennem. Lehet majd ezt az ürességet pótolni? Ha lehet is, sok idő kell hozzá, nagyon sok idő...És mi lesz velem addig?
Másnap visszamentem a Rainbow szállóba. A rendőrség lezárta az ügyet. " Aranylövés " ezt állapították meg. 

Mikor kinyitottam a lakás ajtaját, a macska rontott nekem. Nagyon éhes lehetett már. Adtam neki enni, majd körbejártam a lakást. Semmi sem változott. Minden ugyanúgy volt, mint amikor nagy dühösen elrohantam innen. A földön ott hevert az Örömrombolók lemeze. Az első, ami egyben az utolsó is volt...Felvettem és csak néztem a borítót. Emlékeztem a dalokra és tudtam, hogy évek múltán is fogok. Belém égett kitörölhetetlenül az összes sor, minden ütem.

Fogalmam sem volt, mihez kezdek magammal és hogy lesz ezután. De most nem is tudtam erre gondolni. Ott a lakásban átjártak az emlékek. Lehunytam a szemem és a fejemben egy képzeletbeli gitáron felcsendült az elmúlás szimfóniája.

A könny, a fájó könny titokban hull az emlékek dombján. De én szerettelek, a magam módján…

Nagyon köszi a kommentet, örültem neki :) Itt is a következő rész. Kommentnek ismét örülnék, érdekelne a vélemény az alábbiakkal kapcsolatban.

- Á Scottról...bevitték az őrsre mi? Képzelem, mit csinált, de tévednek, ha azt hiszik én kifizetem érte az óvadékot. Semmi közöm a drogos ügyeihez. - vágtam a rendőr szavába idegesen.
- Mi nem ezért vagyunk itt.- mondta az egyik rendőr, aztán a másikra nézett, aki átvette tőle a szót.
- Jobb lenne ha leülne...
Izzadtság jelent meg a homlokomon és ismeretlen fájdalom hasított a gyomromba, mellkasomba. Ahogy néztem a két rendőr vészjósló tekintetét, a hideg futott végig a hátamon.
- Miért? Mi történt? - néztem rájuk nagy szemekkel.
- Talán előbb üljön le...
- Nem akarok leülni az Istenért! Mondja már mit akarnak! - rivalltam rá sírásba csukló hangon.
Az egyik rendőr bólintott és halkan megszólalt.
- Mrs. Neel, nagyon sajnálom, hogy tőlünk kell megtudnia, de a férje, Scott Neel az éjjel életét vesztette...
A gyomrom ökölnyire szorult. Hallgattam pár másodpercet, majd felnevettem.
- Jó vicc...Ez nem igaz...Scott igazi túl élő művész, nem halhatott meg! Összetéveszthetik valakivel...Igen, biztosan így van...
- Attól tartok nem, hölgyem. - rázta a fejét az egyik rendőr, a másik fotót vett elő.
- Ez az illető az ön férje, Scott Neel? - tartotta elém a fényképet.
A fotón Scott volt. Mintha csak aludna, bár sápadt volt, de olyan mint aki álmodik. Mint aki él, csak megpihen egy kicsit. Néztem a képet és nem értettem, miért nem mozdul már meg, miért nem nyitódnak fel a barna szemei, miért nem szól...
- Ez nem lehet igaz...- suttogtam magam elé.
Már nem emlékszem tisztán, ezek után mit tettem. Csak emlék foszlányok maradtak meg a fejemben. Amint hisztérikusan üvöltve ugrottam az egyik rendőrnek, kis híján leteperve és kiabálva követeltem, hogy vonja vissza amit az előbb állított, mondja azt, hogy Scott nem halt meg. Aztán lerogytam a földre zokogva és talán kis időre elvesztettem az eszméletemet.
Mikor újra magamhoz tértem, a nappaliban feküdtem, fejemen vizes ruhával. Velem szemben a két rendőr ült.
- Ne hívjunk orvost, Mrs. Neel? - hajolt felém az egyikük.
Bágyadtan néztem körbe. A szemem előtt karikák ugráltak.
- Nem kell...Mi történt?
- Rosszul lett a kertben, mi behoztuk...
- A férjemmel...Scottal mi történt?
- Az elsődleges orvosi vizsgálatok alapján herointúladagolás. - felelte az egyik rendőr halkan.
- Heroin...- ismételtem meg gépiesen az előbb hallottakat.

- A szomszédok értesítettek minket csend háborítás miatt. Állítólag a férje egész éjszaka ordítozott és hangosan hallgatta a zenét. Egy járőrkocsi oda ment, de nem nyitott ajtót senki, így kénytelenek voltak feltörni a zárat, hogy bejussunk a lakásba. Ott találták a szobában a férjét eszméletlenül. Rögtön hívták a mentőket, de már nem tudtak rajta segíteni...
- Értem...- egy könnycsepp gördült le az arcomon.
- Fogadja részvétünket asszonyom...
Fáradtan biccentettem.
- Akarja hogy itt maradjunk? - kérdezte az egyik rendőr.
- Nem szükséges. Nem lesz gond...Menjenek csak...- feleltem és lecsuktam a szememet. Még hallottam a kapu hangját kintről, aztán kitört belőlem a zokogás.
És sírtam akkor is, mikor a családom tagjai haza érkeztek. Scott halála őket is megrázta, bár nem ismerték annyira, talán nem is kedvelték igazán, de sosem kívántak volna neki ilyet.
Próbáltak vigasztalni, de nagyon nem ment nekik, csak körbe ültek és bánatos arcot vágva néztek engem. Nem akartam elhinni hogy Scott, a férjem nincs többé. Olyan valószínűtlen volt az egész. Mikor legutóbb láttam még élt. Élt! És én vagyok a hibás hogy ez történt. Hiszen ő is megmondta, ha elmegyek, meghal. Nem hittem neki, elmentem a lakásból és tragédia történt. Cserben hagytam, az embert, akit mindennél jobban szeretek. A saját önző érdekemet helyeztem előtérbe. Otthagytam, mert nem bírtam tovább nézni az önpusztítását, ahelyett, hogy felkarolom és segítséget nyújtok. Akkor talán máshogy alakul minden...
Gyűlöletet éreztem magam iránt...Pokolian nagy gyűlöletet. És olyan fájdalmat, mint még sohasem. Nem lehetett tiszta fejjel elviselni, felfogni, hogy Scott meghalt, hogy nem létezik! Az állandó sírás felemésztette minden erőmet, pihenni csak erős nyugtatókkal tudtam és akkor is tele voltam gyógyszerekkel, amikor bementem elbúcsúzni Scottól a prosecturára. Apámék el akartak kísérni, de egyedül szerettem volna menni, bár mikor elindultam, nem tudtam, lesz e bennem elég erő belépni a csempékkel körülvett falak közé és ránézni Scott lélek nélküli, halott testére. De valahogy mégis csak bementem és megálltam előtte. Kimondhatatlan érzések kerítettek hatalmukba. Még mindig mintha egy rémálom szereplője lennék. Amiből kell, hogy legyen felébredés...
- Miért? - kérdeztem magamtól, de választ nem adhatott rá senki.
Scott Neel, az Örömrombolók basszus gitárosa, az állandó lázadó, mégis mély érzésű, titokzatos ember, most ott feküdt előttem a fém asztalon. Hideg volt és merev.
Néztem rá és folytak a könnyeim.
- Bocsáss meg szerelmem! Ha ezt meg lehet bocsájtani! Segítenem kellett volna, de ehelyett elmenekültem! Gyáva voltam, de nem gondoltam, hogy ezzel mondom ki a halálos ítéletet feletted! Nem hiszem el, hogy ez megtörtént. Nem hiszem el, hogy sohasem mondhatom neked, mennyire szeretlek! Veled terveztem a jövőt, a családot, egy boldogabb életet. A te nevedet viselem, egy vagyok veled...Ez nem igazság Scott! A punkok nem halnak meg...
- Persze...Nem halnak meg...Még ide mersz jönni azok után, hogy megölted a fiamat?! - Marion állt meg mellettem talpig feketében. Éveket öregedett. A szeme kisírva.

Távoli, üres, hideg

Egy hosszú fejezet a drága kommentelőmnek, további véleménynek nagyon örülnék akármelyik blogomon :)

A lakás fel volt dúlva. Minden a feje tetején állt. A fiókok kiforgatva, a polc lesöpörve, a szőnyeg felhajtogatva. Könyvek, lemezek, mindenféle papírok a földön. Mintha forgószél sújtotta volna a lakást. Scott a rendetlenség leges-legközepén feküdt félmeztelenül. Ha lehet, most még sápadtabb volt mint valaha, a haja össze-vissza állt és úszott az izzadtságban. Nem messze tőle a jól ismert "kellékek", kanál, öngyújtó...
- Itt vagyok Ana...- nyögte erőtlenül. 
- Atya ég, Scott, mi folyik itt? - kérdeztem, mintha nem tudnám. A döbbenet tetőtől-talpig lezsibbasztott.
- Semmi...de igazán...- vigyorodott el Scott kábultan.
- Felforgattad az egész lakást? - néztem körbe.
- Hát...
- Pénzt kerestél ugye? - és válaszra sem várva a fürdő szobába mentem. Ott is rendetlenség fogadott. A fürdőköpenyem a földön hevert. Beletúrtam a zsebébe és üres volt. Megszédültem és erőtlenség fogott el. Kezdett összeállni a kép. Dühösen hajítottam arrébb a fürdőköpenyt és berohantam a szobába.
- Már értem! Megtaláltad a pénzt nem igaz? És heroinra költötted! - kiáltottam.
- Rágalom, nem nyúltam a pénzedhez, helyesebben az az én pénzem volt, csak elvetted tőlem.- morgott Scott és próbált felállni, de sikertelenül. Vissza hanyatlott a padlóra és onnan nézte tovább a rajtam elhatalmasodó dühöt.
Könnyek szöktek a szemembe.
- Segíteni akartam...- mondtam halkan.
- Nem kell a segítséged. Remekül elvagyok. Egy gyógyír van számomra, a zenélés, több nem kell. - jelentette ki Scott.
- A zene? Hiszen felállni sem tudsz, az Istenért...- csóváltam a fejemet és ahogy ott álltam a lakásban a szerte-szét dobált bútorok között hirtelen kietlen lett a szívem és idegennek látszott minden. Csak a mérhetetlen elkeseredés feszítette a lelkemet belülről, de úgy hogy már fájt.
- Hogy lehetsz ilyen aljas? A kurva életbe, hát jót akartam neked, te meg hátba támadsz...- suttogtam.
- Arról beszélhetnénk ki támad hátba kit...- mondta gúnyosan Scott.
- Mégis miről beszélsz? Ezt nem hiszem el.- ezzel a szekrényhez léptem és szélesre tártam az ajtaját. Kivettem az egyik utazó táskát és pár ruhát dobáltam bele. Úgy éreztem, nem bírok tovább ott maradni. 
- Mit csinálsz Ana? - kérdezte Scott látva gyors és dühös mozdulataimat.
- Szerinted? Elmegyek! Győztél! Legyőztél engem és a józan gondolkodást. Legyőzted a normális életet és a boldog jövőt.- ordítottam neki könnyek között.
- Hova mész? - jött az újabb kérdés.
- Nem mindegy az neked? Gondolkodnom kell, időre van szükségem. 
- Ne menj el! 
- Késő! Már túl késő! - kaptam a kezembe a tele pakolt táskámat.
- Ha itt hagysz én...meghalok...- Scott oldalra fordult a padlón. Megálltam az ajtóban és néztem az arcot, ami nekem valamikor az egész világot jelentette. És naívan azt hittem, majd én megváltoztatom, átírom az életét...Nem így történt...Nem éreztem mást, csak csalódottságot. Eddig nem hittem volna, hogy egy pillanat alatt meg lehet csömörleni az egésztől, de akkor mást sem akartam, mint az ajtón kívül lenni. 

Szerettem a férjemet, de úgy éreztem megfulladok a rám szakadt nehéz terhektől és hogy belebuktam az egészbe. Csúfos kudarcot vallottam...
- Meghalsz? Ja igen...de nélkülem...Akármit is csináltam, ügyesen kicsúsztál a kezemből. Hiába a sok szeretet feléd, ha neked a heroin a szeretőd. Egy olyan szerető, akivel én nem tudok versenyezni. Amit ő nyújt hamis illúzió, de neked mégis ez kell...Nézz magadra, romokban az életed, ahogy az enyém is! Nem bírom ezt már tovább csinálni! Szeretlek, de nem nézem végig, ahogy statisztálsz a halálodhoz! - sóhajtottam és lenyomtam az ajtó kilincsét.
- Ana! - kiáltott utánam Scott. A hangja fájdalmas volt és az én szívemet is a kétség tépte, jól teszem e hogy elmegyek, de abban a percben az tűnt a legésszerűbb megoldásnak. Alig láttam a könnyeimen át.
- Szeretlek...Nem hallod? 

- Ahogy én is szeretlek Scott. De ez nem megy így...Ég veled! - ezzel becsuktam magam mögött az ajtót. És nem tudtam, mikor fogok ide újra benyitni...
Leballagtam a lépcsőn, vissza sem néztem. Gépiesen kimentem a busz pályaudvarra, hogy elérjek egy buszt Newheavenbe. Haza a családomhoz. Hiszen, hova máshova mehettem volna? 

A buszon ülve, végig olyan érzésem volt, hogy le kellene szállnom és meg sem állni Eastbourne-ig, a lakásunkig, egyenesen Scott öleléséig. Megbocsájtani neki és újra fel venni a harcot a kábítószer ellen. Az agyam ezt diktálta, de a szívem már túl fáradt és fásult volt ehhez. A buszról leszállva egyenesen apámék házához mentem. Pont ő nyitott ajtót mikor csengettem és értetlenül állt előttem.
- Szia! Hát te?
- Szia apa, bocs, ha zavarok...izé...itt maradhatok éjszakára? - kérdeztem szipogva.
- Hát persze, gyere csak. - tessékelt be gyorsan apám. 
Anyám és a testvéreim is jól meglepődtek és persze el kellett mondanom mi vezérelt ide. Azt hazudtam, hogy össze szólalkoztunk Scottal és jobbnak láttam a felesleges vita elől ide jönni. Ennyit mondtam, a többit elhallgattam. Apámon, bár nem mondta, de látszott az "ugye én előre szóltam..." kifejezés. És örült, hogy ismét együtt a Riley família. Mint ahogy anyám, Kenny és Jessy is. Többet nem is kérdeztek. Megvacsoráztunk, majd evés után mindenki a nappaliba vonult tv-t nézni. Nekem nem volt kedvem. Igazából semmihez sem és nehezen is találtam a helyem újra itt. Ültem a konyhában és néztem ki a sötét tájra az ablakon keresztül. Váratlanul megszólalt a telefon. Össze rezzentem. Reflexből felkaptam a kagylót.
- Hallo.- szóltam bele, de csend volt a vonal végén.
- Hallo...Ki az? Szólaljon meg! - de nem volt reakció.
- Scott, ha te vagy az, szólj már bele! - kértem, de ekkor a hívás megszakadt. A szívem majd kiugrott a helyéről, úgy éreztem, Scott telefonált és nem értettem, miért nem szólt bele. Legalább megnyugodtam volna, hogy nincs baja. A telefonhoz nyúltam, hogy tárcsázzam a számunkat, de a kezem hirtelen megállt a levegőben. Nem tudnék neki mit mondani...
Este viszonylag korán lefeküdtem, de sokáig nem bírtam elaludni, mert a történteken gondolkodtam és folyton Scott járt az eszemben, hogy vajon mit csinál éjszaka. Egyedül, nélkülem. 
A nagyrészt álmatlanul átforgolódott éjjel után Jessy nyitott be a szobámba.
- Ébren vagy már Ana?  - kérdezte suttogva.
- Persze...már régóta...Gyere. - feleltem.
Jessy bejött és leült az ágy szélére.
- Sajnálom ami Scottal történt, de minden házasságban vannak viták...
- Ez azért kicsit több mint vita.- helyesbítettem.
- És mi lesz most? - kérdezte Jessy.
- Nem tudom. És azt sem, hogy jutottam idáig, alig hét hónapnyi házasság után. Istenem! Úgy el vagyok keseredve. Jó lenne mindent újra kezdeni, de nem tudom lehetséges e...- sóhajtottam egy nagyot.
- Ha szereted minden megoldható. És ugye szereted még őt Ana? - ingatta a fejét hugom.
Megint a sírás fojtogatott. Hát persze hogy szerettem! Jobban mint bárki mást, de a drog áthatolhatatlan falat emelt közénk, amit az én segítő szándékom nem bírt lerombolni.
- Én azt hiszem hogy...A francba, már ennyi az idő? Elkések a munkahelyemről! - pillantottam az ébresztőórára és a beszélgetés megszakítva, kiugrottam az ágyból. A fürdőszobában persze jól kisírtam magam, aztán a nem törődömség álarcát felvéve elindultam munkába. 

Ebéd szünetben felhívtam Scottot, de nem vette fel. Reméltem, hogy nincs baj és hogy csak Dougékkal csavarog valahol. Munkaidő után elbuszoztam Newheavenbe. Még senki nem volt otthon és nem volt kedvem ölbetett kézzel ülni az életemen rágódva, ezért neki láttam teregetni a mosógépben talált reggel kimosott ruhákat. 

Amint a ruháskosárból a szárítókötélre pakolgattam a ruhákat, lépteket és halk beszédet hallottam a közelből. Két rendőr állt meg a házunk előtt és tanácstalanul vizsgálgatták a bejárati kaput. 
- Segíthetek ? - kiáltottam oda, amint észre vettem őket.
A rendőrök egymásra néztek, aztán az egyik megszólalt.
- Jónapot. Mi Anastacia Neelt keressük. 

- Én vagyok...- mondtam meglepetten és a kapuhoz mentem.

A két férfi igazolványt vett elő.

- Asszonyom, bemehetnénk? Beszélnünk kell önnel.

- Hogyne...- bólogattam és kinyitottam a kaput. Fogalmam sem volt hirtelen mit akarhatnak tőlem a rendőrök.

- Jöjjenek csak be. - mondtam és vissza mentem a teregetni való ruhákhoz. 

- Ugye nem baj, ha teregetek közben? - kérdeztem, de csak hogy idegességemet elfedjem. 

A rendőrök furcsa képet vágtak.

- Asszonyom, kérem jobb lenne, ha most ránk figyelne egy kicsit...- mondta az egyikük.

- Mi történt? Megijesztenek...- a hangom remegni kezdett.

- A férjéről van szó...

Életünk szilánkjai

- Kell egy pár új dologra. Hiszen, ismét folytatjuk a zenélést. - hazudta Scott szemrebbenés nélkül.
Nyilvánvalóan nem erre kellett neki a pénz, és ezt mind ketten jól tudtuk. Dühös lettem.
- A francokat! Tudom, hogy drogra kell! Mondd, miért hazudsz nekem?! És miért tömöd magadba azt a szemetet?! - kiáltottam fel.
Scott idegesen forgatta a kezében a pénzt.
- Te paranoiás vagy! Nem tudom miről beszélsz...
És gúnyos mosoly suhant át az arcán. Gyűlöltem, amikor hülyének nézett, de az utóbbi időben a kábítószer miatt elég sokszor megtette. Kitéptem a kezéből a bankjegyeket.
- Mit csinálsz? - kérdezte és úgy nézett rám, mint egy vadállat a vadász puskája előtt.
- Ezt a pénzt másra költjük. - jelentettem ki.
Scott a kezem után kapott.
- Kérlek, add vissza a pénzt, Ana! 
- Soha! Elég ebből a baromságból! Elviszlek egy szanatóriumba, ahol tényleg meggyógyítanak! Igen, még a héten elviszlek! - mondtam határozottan.
- De én nem akarok meggyógyulni! Add ide a pénzt! - nyújtotta a kezét felém Scott elkeseredetten. 

Megráztam a fejemet.
- Segíteni akarok neked, hát nem látod?! És fogok is. Élni fogsz, méghozzá józanul. Képes vagyok érted bármire. És tudom, hogy te is képes vagy elhagyni a heroint...
Scott arcvonásai hirtelen megváltoztak. Elsápadt és a szeme könnyes lett. Neki dőlt az előszoba falnak.
- Nem...én nem tudok máshogy élni! Ne csináld...csak ezt ne...Könyörgök, add vissza a pénzt...
- Nem tehetem...- vágtam közbe és vártam a reakciót. 

Mindenre felkészültem, hogy Scott meg üt, vagy fellök és erőszakosan vissza szerzi a Mariontól kapott pénzt, de ehelyett zokogni kezdett. 
Szívettépően és hangosan. 

Magam is ledöbbentem, ahogy néztem.
- Miért vagy ilyen velem Ana?! Ennyire gyűlölsz?! 
- Épp ellenkezőleg Scott. Szeretlek! - sóhajtottam fel.
De Scottot nem hatották meg a szavaim. Csak hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Szeretsz mi? Azért bántasz, mert szeretsz? Jó duma...Nem bírom már így! Meddig kell még szenvednem? Istenem, add hogy megdögöljek! Hát miért nem hagyod, hogy megdögöljek?! - ordította fuldokolva a könnyek között.
Leforrázva bámultam rá és az első gondolatom az volt, hogy tényleg vissza adom neki a pénzt, de aztán meggondoltam magam. A heroin beszélt belőle, nem dőlhettem be neki, azzal csak újabb szöget ütöttem volna a koporsójába. Segítenem kellett rajta és nem a narkózásban támogatni.
- Hát ez gyönyörű Scott! Tudod mit, akkor dögölj meg! Oldd meg a problémádat így! Dögölj meg! Milyen egyszerű is az élet, nem? - ordítottam neki vissza és berohantam a fürdőszobába. Bezárkóztam és a pénzt a fürdőköpenyem zsebébe rejtettem. Majd csak ültem ott a szennyestartó kosár tetején sirdogálva és vártam, hogy kint besötétedjen. 

Scott dörömbölt az ajtón egy ideig, aztán csend lett. Mikor kijöttem a fürdő szobából, Scott már aludt. Az ágy mellett a jól ismert narancssárga nyugtatósüveg, szinte üresen. Keserűen elmosolyodtam. Elérte amit akart. Kábulat....minden áron...
Másnap reggel csak pár szót váltottunk. Mivel későn feküdtem le, elaludtam és kapkodnom kellett. A tegnapiak miatt nyúzott és fáradt voltam. De készülnöm kellett a munkába. Ő is ment a kikötőbe.
- Munka után mész a próbára? - kérdeztem, mikor megjelent a konyha ajtóban.
- Igen...- válaszolta nagy sokára. Szörnyen nézett ki. És alig állt a lábán. Megkapaszkodott az egyik konyhai székben, hogy el ne dőljön. A cigaretta nagyon reszketett a kezében, ahogy ő maga is. 
- Nézd Scott, amit tegnap mondtam a drog szanatóriumról, szóval én komolyan gondoltam. Még a héten elmegyünk oda.
Scott legyintett.
- Ez hülyeség! Heroin kell nekem...az a kurva heroin...Más nem! 
Folyt róla a veríték és egyszerre reszketett, mert fázott, pedig több pulóver és dzseki is volt rajta. Falfehér volt, szája cserepes és vértelen, a szeme alatt karikák.

- Nem engedem, hogy feladd! Te nem adhatod fel! - szólaltam meg, de Scott csak gúnyosan elhúzta a száját. Elnyomta a cigarettáját, közben kiborította a hamu tartót és az asztal tiszta hamu lett.
- Picsába...- suttogta.
- Hagyd... - léptem oda, hogy letakarítsam.
- Már feladtam Ana. - mondta Scott, amint figyelte a mozdulataimat.
- Hogy mondhatod ezt?! Segítek neked, csak engedd meg! Nem várok tovább. Már holnap elmegyünk egy szanatóriumba! - ígértem neki. Nem mondott erre semmit, a szemei másodpercekre le - le csukódtak.
- Én nem érek rá, mennem kell. Vár a munka. - támolygott az ajtó felé. 
- Hé Scott, nem lenne jobb, ha ma itthon maradnál? - kiáltottam utána, de ő már addigra elhagyta a lakást.
Munka után egyetemre kellett volna mennem, de a tankönyveimet az esti idegesség és a reggeli kapkodás miatt otthon felejtettem, így haza kellett ugranom érte. 
Fájdalom hasított a gyomromba, amint mentem felfele a lépcsőkön a hatodikra. Mikor az ajtóhoz léptem, észre vettem hogy nyitva van. Talán Scott mégis meggondolta magát és nem ment dolgozni? 

Beléptem a lakásba. Csend volt.
- Scott itthon vagy? - kiáltottam az előszobába lépve. De válasz nem jött. 
- Scott? - kérdeztem ismét, de semmi reakció.
Halkan becsuktam a bejárati ajtót és elindultam a szoba elé. Bár ne léptem volna be sohasem. A látottaktól ugyanis földbe gyökerezett a lábam...

Hazug igazságok

Scott túlórákat vállalt a kikötőben, hogy több pénzt kapjon. Fogalmam sem volt, honnan szerezte az erőt, hogy még többet dolgozzon, de gondolom hajtotta a szer utáni vágy és másra nemigen tudott gondolni. Az összes pénze kifolyt a kezei közül, mindent kábítószerre költött, közben pedig alig volt otthon. Ha mégis hazajött, kábszeres állapotban ordíttatta a punkzenét a lejátszóból. A hétvégék voltak a legrosszabbak. A banda tagjai általában a Pretty Wallba mentek. Én nem tartottam Scottal, nem láttam értelmét végignézni, ahogy leissza és belövi magát, aztán önkívületben fetreng a színpad előtt, kitudja milyen együttesek dalaira. Ez számomra megalázó lett volna. Ültem tehát a négy fal között a macskával és igyekeztem elterelni a gondolataimat félresiklott életemről. Nem értettem, hova tűnt belőlem a kitartás és az hogy, ha kell mindenre készen ugrok és kirángatom a férjemet ebből az állapotból. Nem akartam már semmit sem. De tényleg semmit. Nem voltak pótcselekvéseim, nem nyúltam az alkoholhoz és nem éreztem depressziósnak magam. Egyszerűen üres voltam. Szörnyen, pokolian üres...
Hiába jöttek fel a lányok és próbáltak jobb kedvre deríteni, az sem hatott rám. Megtettek mindent, de hiába.
- Na Ana, teljesen besavanyodsz! - simított végig a vállamon kedvesen Abbie.
- Gyere le a klubba, olyan ritkán jövünk haza, ilyenkor mind együtt kéne hogy bulizzunk, nem? - nevetett gondtalanul Bonnie.
Volt is nekem kedvem bulizni! A lányok talán sejthették mi az ábra Scottal, de mintha nem jutott volna el a tudatukig. Vagy csak túl természetesnek vették, hogy egy punk zenész heroinnal lövi magát...Nem tudom...
Szóval mindig leráztam a barátnőimet azzal, hogy nincs kedvem menni sehova sem. Így hát lassan elmaradoztak és már csak a levelek jöttek tőlük, de a Pretty Wallba többet nem hívtak.
A napok pedig teltek. És úgy fordultak a dolgok egyre sötétebbre. A drog rossz tulajdonsága, hogy megváltoztatja az ember személyiségét, agresszívvá teszi a használóját. Legalábbis én ezt tapasztaltam. Ez lett Scottal is. Volt, hogy teljesen bedurvult és olyankor tört-zúzott, máskor meg teljes apátiába esett. Néha féltem hogy kárt tesz magában, vagy esetleg bennem, de a szilveszteri pofon után sosem ütött meg ismét. 
Váratlanul azonban a sötétség végén felcsillant a fény, mert Nicky Prescott vissza tért Eastbourneba. Kiderült, hogy meglátogatta a kisfiát és amíg volt férje az új feleségével elutazott, ő vigyázott rá. Újra eljött hát és tele volt pozitív energiával. Doug, Heath, Robbie, Scott, no meg én csak néztünk, amint vanília sárga kiskosztümjében és vadonatúj frizurájával bepördült a garázsba.

- Te hol is voltál pontosan? - kérdezte Scott.
- Ez most teljesen mindegy. - legyintett Nicky.
- És mi lett Denchel? - kíváncsiskodott Robbie.
- Az sem számít! Tele vagyok tervekkel! - újságolta Nicky.
- Helyes...elvégre te lennél a menedzser, vagy mi...- morgott Doug.
- Így van és mindent rendbe fogok hozni. Elsőként keresek stúdiót, intézek új fellépéseket és tárgyalok majd pár rádió igazgatójával is. Az Örömrombolók újra az élvonalba kerül! - hadarta el Nicky.
A fiúk összenéztek és hitetlen mosoly bújkált az arcukon. Ám Scott váratlanul felállt.
- Elnézést, de nekem most el kell mennem...
- Hova? Mi olyan sürgős? - döbbent meg Nicky.
Halk zúgolódás támadt a többiek részéről.
- Maradj a seggeden Neel! A bandáról van szó, aminek te is a tagja vagy! - kiabálta Doug. 

Én sem értettem mi folyik itt, nem tudtam hogy Scott készül valahova. Nekem legalábbis nem említette.
- Dolgom van. Holnap majd jövök! - ezzel Scott kiment a garázsból.
Nicky dühösen csóválta a fejét.
- De...nem sétálgathat csak úgy ki meg be! Ez egy munkamegbeszélés !
- Mi van vele, irtó furcsa...- értetlenkedett Heath.
- Te tudsz valamit Ana? - kérdezte Nicky.
De értelmes válasszal nem tudtam én sem szolgálni.
- Sajnálom...- csak ennyit mondtam és Scott után mentem.
A garázs előtt állt és cigarettázott.
- Mi bajod van Scott? Hova a francba mész? Nicky rém pipa rád és teljesen jogosan...- dühöngtem. 

De Scott nem felelt, hanem elindult az úton.
- Anyámhoz. - mondta végül.
Gyorsan utána mentem.
- Marionhoz? De minek?
- Jössz te is? - kérdezte válasz helyett Scott.
- Hát mehetek éppen, de...- vontam vállat.
- Akkor menjünk. - vágott közbe Scott és többet egy árva szót sem szólt.
Marion kedvesen fogadott, adott enni és folyton locsogott valamiről. Mi meg csak hallgattunk Scottal a konyhaasztalnál ülve. Túl sok mondani valónk nem volt Marion számára, mióta elköltöztünk tőle, eléggé kettéágazott az életünk.

Aztán Scott a szobába félre hívta az anyját.
- Anya, nincs egy kis pénzed kölcsönbe? - kérdezte.
- Na mi az, csak nem megszorultatok anyagilag? - csodálkozott Marion.
- De. Most rossz időszakot élünk, tudod Dench börtönben, Nicky is eltűnt, most került elő...- magyarázta Scott.
- Rossz időszak mi? Volt neked egyáltalán jó időszakod fiam? - gúnyolódott Marion és kelletlen a pénztárcájába nyúlt. Egy kevés pénzt vett ki és Scottnak adta.
- Ennyi van perpillanat...
- Köszönöm. Amint tudom, megadom. - ígérte Scott és zsebre vágta a pénzt.
- És mikor, ha érdeklődhetek erről? Nekem sem a legyek hordják össze... - Marionon látszott hogy nagyon nincs ínyére a kölcsön és azt szívesebben viselte volna, ha Scott támogatja őt anyagilag.
- Nemsokára. Most már minden a régi lesz. Nicky kezébe veszi a banda sorsát. Hamarosan ismét lesz pénz. - felelte Scott.
- Hála égnek, mert már épp itt az ideje. Eleget pakoltad a dobozokat a többi trógerrel a kikötőben. Térj vissza a zenéléshez, az való neked. - helyeselt Marion.

Scott is bólogatott és fura tekintettel nézett maga elé. A kis párbeszédjüknek én is fültanúja voltam és nagyon nem értettem, mire kell Scottnak a pénz, hiszen az én keresetemből szűkösen ugyan, de megélünk. Az volt a sejtésem, hogy ezzel a pénzel is az a terve hogy drogra szórja el. 

Haza érve elő is vettem Scottot.
- Elárulnád, mire kértél pénzt anyádtól?

Újra !

Nicky viszont nem jelentkezett. A Pretty Wall közelébe sem jött. Doug és Heath megunták a várakozást és elmentek a házához, de nem volt otthon. Az egyik szomszéd azt mondta, hosszabb időre vidékre utazott. Így akart kibújni a dolgok alól ? Talán. Nem tudom...
Lassan elolvadt a hó. Januárt írtunk. Pénzzavarba kerültünk. Hogy ki tudjuk fizetni a számláinkat, túlórákat vállaltam az irodában és egyetem helyett is a munkahelyemen rohadtam. A fiúkra is nehéz idők jártak, így Doug a nevelő apja üvegházába ment besegíteni. Scott pedig jobb híján elment Heathal és Robbieval a kikötőbe dobozokat rakodni. 

A munkaidő hosszú volt, reggel 7-től este 7-ig, de Scott szinte sosem ért haza időben. Először csak órákat késett, később már éjszakákat is kimaradozott. 

Hétvégéken pedig mind együtt züllöttek a Pretty Wallban és a színpad előtt ugráltak olyan együttesek zenéjére mint a Kretének vagy a WeWee és a naplopók. Akik most nagyok voltak, de régebben ezek a fiatalok őrjöngtek az Örömrombolók dalaira. Hiába, a szerencse forgandó és mint egy pohár víz könnyen elfolyik...
Talán érzékelhették ezt a fiúk is, mert egyre inkább kezdték magukat sajnálni és elkeseredésükben az önpusztításba menekülni. Scott először csak részegen járt haza. De később, bármennyire is tagadni akarta, láttam az újra feltűnő, félelmetes jeleket, hogy ismét droghoz nyúlt. Láttam a szétszúrt vénákat a karján, láttam zavaros tekintetét és hallottam gyenge mentegetőzését, hogy ő nem szúrt be semmit. Pedig dehogyisnem....

Ismét, újra kábítószerezni kezdett !!! És ez a tény egyszerűen bénítóan hatott rám. Az a pár rövidke hét amíg tiszta volt, a megnyugvást jelentette nekem, de bele szokni sem volt időm a "normális" életbe, mert máris minden kezdődött előlről. Nem tudtam, hol csúszott ki a kezemből az egész, hol siklottam el egy gyanús részlet felett. És én nem tudtam mit is tegyek, kihez forduljak segítségért. Marion nem értett volna meg, szerinte Scott sosem volt narkós, tőle nem számíthattam volna semmire. A családom meg nem is sejtette ezt az egész heroin ügyet. A lányok tudhattak erről, vagyis gondolhatták, de őket lefoglalta az iskola. 

Magam maradtam tehát...És féltem...rettenetesen...

Dolgoznom kellett, többet is mint akartam, különben teljesen eladósodtunk volna. Nem volt időm kellően Scottra figyelni, aki előbb a basszus gitárját adta el, később pedig már mindent, ami neki valaha valamit is jelentett. Próbáltam visszatéríteni a helyes ösvényre, de nem érdekelték a szavaim. Többnyire el volt kábulva és fel sem fogta mit akarok. Értelmesen szinte alig beszéltünk, testi kapcsolat sem volt köztünk. Ha nagy ritkán Scott próbálkozott, már az elején befuccsolt a dolog. Ő akkor csak nézett rám meredt szemmel, majd ment is a fürdőszobába narkóért.
Kétségbe voltam esve, mégsem kértem segítséget senkitől, csak vergődtem az életünkben, mint a partra vetett hal. Őrjítő és tébolyító volt az egész.
A munka helyemen is kezdett még rosszabb lenni a helyzetem.Valaki valahonnan megtudta, hogy a férjem egy drogos punkzenész és persze szétkürtölte. Mindenki ezen csámcsogott az irodában. Láttam Rubyt, ahogy nagy beleéléssel pletykált rólam a munkatársaknak. Ruby mindig is utált engem és örömét lelte hogy alám tehetett. Én meg csak álltam ott és nem is tudtam hirtelen, hogy sírjak vagy nevessek. Egyiket sem tettem végül. Elfordultam és folytattam a munkámat, csináltam amiért fizetnek. Lassan belefásultam az egészbe. Tudtam mi a dolgom és tettem amit kell. Reggel felkeltem és délutánig dolgoztam. Ha lehetőségem volt bementem az egyetemre, aztán este mentem haza és a tv készülék előtt lestem Scott szerencsétlenkedéseit. Kész kabaré volt...egy siralmas kabaré...
Akármennyire is vissza akartam kapni azt a pár hét boldogságot, nem tudtam. Már nem lehetett...Valami elindult és csak száguldott lefelé. Lefelé a lejtőn...

Ez a vég. De minek a kezdete ?

Pillanatnyi döbbent csend támadt.
- Úgy érted hogy sittre került? - érdeklődött óvatosan Heath.
- Igen Heath! Sittre! Kaptárba! Hűvösre! Lehet ezt még máshogy érteni?! - csattant fel Nicky.
- De hát mit csinált az a vén faszfej? - kérdezte Doug.
- Állítólag molesztált egy tizenöt éves kis csajt. A lány meg feldobta Victort a zsaruknál.- felelte bánatos képpel Nicky. Elég jóban voltak Denchel, sőt, állítólag " úgy " is össze jártak. Kitudja...
- Ez beszarás! - vihogott idiótán Doug, de látszott rajta hogy a dühét akarta leplezni a nevetgéléssel.
- És most mi lesz? - kérdeztem.
- Hát...így egyelőre ugrott a stúdió, meg a turné, na meg a koncertek is. Keresnem kell egy másik embert Dench helyett. - válaszolta Nicky.
- És mikorra tudsz szerezni? - nézett rá Scott.
Nicky csak a fejét rázta.
- Nem tudom pontosan Scott. Ehhez idő kell, nem vagyok csodatévő jó tündér, de igyekszem! És majd jelentkezem.- ígérte.
- És addig várjunk ölbe tett kézzel?! - vágott közbe morcosan Robbie.
- Nem tudtok mást tenni fiúk, türelem. - mondta Nicky.
Dench börtönbe kerülése mindent átírt és megváltoztatott. És ezt a fiúk is tudták jól. Nicky ezután elsietett valahova, de mi még ott maradtunk és egymást túl kiabálva témázgattunk azon, hogy történhetett mindez és vajon merre tovább.
Késő este indultunk el a Pretty Wallból. Mindenki dühös és elképedt volt.
- Francba már! - üvöltött Heath és belerúgott egy szemetes kukába.
- Miért érzem azt, hogy az együttesünknek annyi? - tűnődött lehangoltan Robbie. 
Doug elénk pattant.
- Nem, nem! Az lehetetlen! A banda élni fog! Higyjetek ebben! Nicky segít! Talpra állunk és ismét megtöltjük punkokkal a Pretty Wallt, a Strangerst és még más helyeket is! Menni fog ez Victor Dench nélkül is! - mondta teljesen bele élve magát a dolgokba.
A többiek azonban nem nagyon hittek neki.
- De mégis mikor lesz ez Doug? Ne felejtsd el, hogy ahogy telik az idő, úgy felejtenek el minket, jönnek új együttesek a helyünkre. - vonogatta a vállát Robbie.
- Fiúk, hát hova lett a lelkesedés?! A punkok nem halnak meg! A Pretty Wall színpadát nekünk találták ki. Csak legyetek ti is biztosak a bandában! - vágott Robbie szavába Doug és várta volna a kitörő, pozitív reakciót. De csak csalódott és savanyú ábrázatokkal találta szembe magát.

Csendben ballagtunk Scottal mögöttük. Néha Scottra néztem és rossz érzésem támadt. Mintha valami kettétört, elpattant volna...De nem szóltam inkább semmit sem.
Otthon Scott rágyújtott,  leült és kezébe vette a basszus gitárját. Belekezdett az " Egy mocskos élet " című daluk akkordjaiba. Egy darabig messzebbről néztem, ahogy zenél. Fekete haja a szemébe hullott, félmeztelen volt, bőre hófehér, szinte átlátszottak rajta a bordák. Karjait a vágások és tűszúrások hegei csúfították. Valahogy mégis szép volt nekem és most is eltelt a szívem szeretettel, ahogy végig pillantottam rajta.
Odamentem hozzá és mellé ültem az ágyra.
- Ez a Dench jól bekavart magának és nektek is. - jegyeztem meg halkan és zavarban voltam. Sosem hittem volna, hogy egyszer az Örömrombolókat is megérinti a végzet szele.
- Ezzel azt hiszem, itt a vége...- nézett fel a gitárjából Scott.
- Jaj dehogy is! Ez nem igaz! Meglásd, Nicky Prescott pár hét múlva talál megfelelő embert és minden megoldódik! - ráztam szaporán a fejemet. 
Scott erre csak vállat vont és rezignáltan pengette tovább a gitárt, miközben szívta a cigarettáját. Reményvesztettnek látszott. És én sem voltam biztos abban, amit megpróbáltam bebizonyítani neki.

Válaszfalak

- Hallo. - szóltam bele a készülékbe.
- Szép jó estét kislányom. - apám volt a vonal végén.
- Apa! - suttogtam és majdnem elsírtam magam.
- Ugye nem zavarok?
- Te? Dehogyis...- nyeltem a könnyeimet.
- Csak boldog új évet akarok kívánni. Azért most hívlak, mert mindjárt indulunk Hewitték szilveszteri partijára. - mondta apa.
- Az biztos jó lesz. És a többiek?
- Anyád az emeleten tollászkodik, a testvéreid meg a nappaliban nézik a televíziót.
- Értem. - mondtam és keservesen felsóhajtottam. Apám meghallhatta a hangomon, hogy valami nincs rendben.
- Jól vagy Ana? - érdeklődött aggódva.
- Persze...miért? - kérdeztem vissza meglepettséget színlelve.
- Csak olyan érdekes a hangod...
- Kicsit talán fáradt vagyok. De szerencsére mi itthon töltjük ezt az estét Scottal. Nézzük majd a tv-t, játszunk a macskánkkal és csendesen ünneplünk.- vágtam gyorsan apám szavába és igyekeztem a hangomba vidámságot csempészni, hogy ne fogjon gyanút.
- Akkor jó. Most le kell tennem, de boldog új évet nektek. - mondta apám.
- Nektek is apa  és jó éjszakát. - és letettem a kagylót. Épp időben, mert rám tört a vígasztalhatatlan sírás. Körbepillantottam a szobában, de Scott sehol sem volt. Még a bejárati ajtót is nyitva hagyta, olyan sietősen távozott. 

Scott tehát nem hallgatott rám, elment a Pretty Wallba, engem meg egyedül hagyott az év utolsó estéjén. 

Gyönyörű...
Hajnali negyed háromig vártam őt, közben megittam fél üveg pezsgőt, de Scott nem jött. A kanapén aludtam el végül.
Hát így indult nekem az 1979-es esztendő. Könnyek között, szomorúan, magányosan. Scott hajnali hat óra körül érkezett meg. Felriadtam, ahogy belépett a szobába.
- Ébren vagy?  - kérdezte halkan, szinte suttogva.
- Igen. - válaszoltam szűkszavúan. 

Nem akartam beszélgetni. Kiégettnek és csalódottnak éreztem magam. És kimerültnek. Annyira készültem, annyi fogadalmat tettem magamnak egy szebb jövőre vonatkozóan és úgy szerettem volna jól érezni magam kettesben a férjemmel. De mégis így ért az új év. Szótlanul felkapcsoltam a kislámpát. Gyér fény áradt szét a szobában.
- Boldog új évet Ana. - szólalt meg Scott és olyan volt a hangja, mint aki perceken belül elsírja magát. Mégsem éreztem sajnálatot iránta. Gúnyosan bólintottam.
- Az meglesz! 

Scott leült mellém az ágyra és rágyújtott egy cigarettára.
- Nem szúrtam be semmit, ha tudni akarod. Istenre esküszöm! Nem szegtem meg az ígéretemet, nem nyúltam a droghoz. Ittam pár pohárral és beszéltünk a további tervekről. Mert folytatom a zenélést, akárki akármit is mond. Az Örömrombolók az életem és te. De nem hagyom, hogy eltilts a barátaimtól és a punk zenétől. - mondta komolyan.
Örülnöm kellett volna, hogy nem kábítószerezett, de ehelyett megint csak mérhetetlen düh áramlott szét az ereimben.
- A barátok...világos...Folytasd ahol abbahagytad Scott. Sok sikert. - gúnyolódtam. Scott értetlen arccal bámult rám.
- Nem akartalak tegnap megütni. Nagyon megbántam. Nem is tudom mi volt velem tegnap. Én azt hiszem össze zavarodtam...- motyogta zavartan.
Fáradtan legyintettem. Nem volt kedvem hosszasan beszélgetni erről a témáról.
- Hagyd a francba! Már nem haragszom. - mondtam és persze hazudtam.
Mély sebeket hagyott bennem az a pofon, sosem hittem volna hogy meg meri ezt tenni. Először ütött meg, de erről én is tehettem. A félelem, hogy megint rossz útra téved kihozta belőlem a nem éppen szerethető énemet. Scott pedig ezt egy pofonnal "jutalmazta". 
Mit lehetett erre mondani? Megérdemeltem. Részben. De ez a dolog láthatatlan válasz falakat épített körém és nagyon nehezen tértem napirendre felette.
Scott tehát újra folytatta a zenélést, már másnap a garázsba ment próbálni a többiekkel együtt. Újra felcsendültek a régi dalok és Doug új szerzeményei.
Ám a sors váratlan fordulatot hozott, amit magam sem hiszek el, ha nem a saját fülemmel hallok. Munka után lementem a Pretty Wallba, mert gondoltam hogy Scott is ott van. Ott is volt, ahogy Robbie, Heath és Doug is. Nickyt várták, meg Victor Denchet, aki új turnéról és egy kislemezről akart tárgyalni velük. De csak Nicky jött, jó fél órás késéssel. 
Köszönés nélkül belépett, leült és rögtön cigarettára gyújtott.
- Neked is szia. - röhögött Heath.
De Nicky nem szólt semmit, némán fújta a füstöt és meredt maga elé. Sosem láttam így és valószínűleg a többiek sem, mert fura képpel méregették.
- Mi van veled Nicky? - kérdezte Robbie.
- Ezt nem hiszem el! - rázta a fejét elkeseredetten Nicky válasz helyett.
- Mit nem hiszel el?  Miről van szó? - kérdeztem kíváncsian.
- Ilyen nincs! - mondta Nicky bármi más reakció helyett.
- Hé Nicky észnél vagy? Nem tudom mit vettél be, de akármi is az, adhatsz nekem is... - vihogott Doug.
- Elárulnád miről van szó? - könyökölt az asztalra Robbie.
Nicky lassan ránk nézett és mint aki most ébredt fel hosszú álmából úgy pillantott körbe a helyiségben. 
- Képtelenség...- motyogta.
Az érthetetlen viselkedésétől hirtelen feszült lett a hangulat.
- Nicky cseszd meg, ne idegelj, mond már mi van! - csapott az asztalra Doug.
- És hol van Dench? Nem úgy volt hogy ketten jöttök?  - kérdezte Scott.
- Nem fogtok örülni...- szívott a cigijébe Nicky.
- Annak nem örülünk, amit most csinálsz. Ki vele, mi a jó élet van?! - morgott Heath.
Nicky vett egy nagy levegőt és kibökte.
- Hát jó...elmondom...Denchet lecsukták...