Széttört álmok

Vettem egy nagy levegőt, hogy megőrizzem a viszonylagos nyugalmamat.
- Semmit sem bántam meg veled kapcsolatban. Hogy verjem végre a fejedbe?! A kurva életbe, hát szeretlek! Annyira, mint mást senkit a földön! Ha egy percre kijózanodnál és tisztán látnál, drog nélkül, észre vehetnéd, hogy nekem csak te kellesz! De tudod mit hagyjuk, mára befejeztem a bizonygatást, úgysem hiszel nekem!- kiáltottam elkeseredve, mire nyílt Marion szobájának az ajtaja és a nő jelent meg hálóingben, álmosan.
- Mi van gyerekek? Veszekedtek? - kérdezte és fura képpel méregette a földön térdelő fiát.
Scott látva anyja tekintetét, gyorsan felállt a padlóról.
- Minden rendben anya. Tényleg.
- Kicsit hangoskodtunk, elnézést, feküdj csak vissza Marion. - néztem a nőre bocsánat kérően.
- Biztos hogy oké minden? Nem úgy néztek ki...- gyanakodott Marion.
- Igen, csak feküdj már le aludni. - mondta Scott komoran.
Marion vállat vont.
- Hát jó.- és ezzel vissza ment a szobájába.
Én is elindultam Scott szobája felé, de a konyha ajtónál Scott megerintette a vállam.
- Hé Ana, bocsáss meg! Bedühödtem, hülye voltam ! Engem még egy nő sem szeretett, talán még anyám sem igazán. Idegesített az a gyerek, mert én nem tudok vele versenyezni. Ő okos, én meg csak egy szerencsétlen, kurva punk vagyok. Ő tud mit felmutatni, de én csak a gitáromat és az akkordokat amiket a hangszeremből kihozok. Belőle lesz valaki, de én nem tudom hova jutok majd...
- Nem is kell Jacobbal versenyezned, mert őt nem szeretem, semmit sem jelent számomra, te viszont a minden vagy nekem. De hanyagoljuk mára a témát, inkább aludjunk.- vágtam közbe halkan és tettem pár lépést, de utánam szólt.
- Így nem lehet aludni...Kérlek...- Scott olyan szomorúan nézett rám, hogy nem tudtam haragudni. Betapasztottam a száját egy csókkal. Azonnal visszacsókolt és egy másodperc alatt elfelejtettem az egészet. Édes volt a pillanat és édes a megbocsájtás.
Hétfőn Abbie és Bonnie elutaztak az iskolájukba. És elment Jacob is. Az egyetemre. Oda, ahova nekem is lett volna "jegyem", de az egyetem padja az én helyemen üresen kezdte a tanévet. Itt maradtam Eastbourne-ba, mint Mrs. Neel. Elvesztettem az egykor annyira dédelgetett álmomat, a tovább tanulást és nem sokkal ezek után még valamit. Pontosabban valakit, akinek létezéséről nem is tudtam...
Egyik délután elöntött a vér és a hasam szörnyen görcsölni kezdett. Azt hittem, csak a nehéz napok viselnek meg ennyire, így nem kerítettem nagy feneket a dolognak, ledőltem Scott szobájában, de a fájdalom és a vérzés nem enyhült. Később a fürdőszobába menet elszédültem, Marion támogatott fel, aki nem tétovázott, taxit hívott és bekísért a kórházba. Addigra már alig álltam a lábamon. Rögtön megvizsgáltak, de én a vérveszteségtől elég kába voltam, csak eltompultan néztem a körülöttem lévő sürgés-forgást.

- Nagy a baj doktor úr? - kérdeztem erőtlenül.
A középkorú orvos gondterhelten ráncolta a homlokát, ahogy ott állt csupasz alfelem előtt.
- Nagyon sajnálom Mrs. Neel. - mondta végül.
- Mégis mit? - könyököltem fel értetlenül a vizsgálóasztalon.
- Higgye el, még annyi gyermeke lehet amennyit akar. De most sajnos...
- Miről beszél? - hanyatlottam vissza az ágyra.
Az orvos csodálkozva nézett rám.
- Hát a terhességéről. Vagy nem tudta hogy gyereket vár?
- Gyereket várok?! - éreztem hogy elzsibbadok és a fejembe hirtelen áramlik a vér. Könnyes lett a szemem. Gyereket várok...gyereket várok...Nem! Csak gyereket vártam...A vérzés, meg ezek a szörnyű görcsök...Biztos baj van...Hatalmas baj...De hogy lehet, hogy ennyire nem figyeltem magamra?  A nagy kavarodásban azt sem tudtam, mikor menstruáltam utoljára. És ahogy éltem, ahogy éltünk Scott és én...Hiszen alig szeretkeztünk...Persze egy alkalom is épp elég...
- Asszonyom meg kell operálnunk, de ne aggódjon, elaltatjuk. Minden rendben lesz! - igyekezett megnyugtatni az orvos.
Nem sokkal később megműtöttek. Mikor felébredtem az altatásból, már sötét este volt. Csak a kórházi ágyam felett lévő lámpa égett. Scott ült az ágyam mellett, fekete bőrdzsekiben, alatta sötét színű pólóban és az arca fehérebb volt mint a falon lévő csempék. Mereven bámult hol engem, hol az infúziós állványt.
- De jó hogy itt vagy...- suttogtam, amikor végre számra jöttek a szavak.
- Mikor hazajöttem a próbáról anyám ott sírt a konyha asztalnál. Ő mondta el mi történt. Miért nem szóltál?! El akartad vetetni?! - kérdezte Scott furcsán rekedtes, sírásba hajló hangon.

Szinte feljajdultam a feltételezéstől.
- Hogy gondolhatod ezt?! Istenem! Dehogyis! Nem tudtam róla, hogy gyereket várok. Az orvos szerint igen korai terhesség volt és tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de egyszerűen nem vettem észre. Én hülye...Olyan zűrzavar volt körülöttünk, mértéktelen italozások, koncertek, esküvő. Álmomban sem gondoltam volna, hogy máris teherbe esem...
- Pedig ha két ember szereti egymást, megtörténhet. - vágott közbe Scott.
Elmosolyodtam, de közben folytak a könnyeim.
- Annyira sajnálom....
- Talán megváltoztatta volna az életemet! A francba is! Egy kis ember, aki belőlünk lett volna! - motyogta dühösen Scott és szaporán pislogva a padlót bámulta.
- Kérlek hagyd abba, így is elég rosszul érzem magam emiatt! - zokogtam fel.
De Scott folytatta és ezzel mintha kést forgatott volna a szívemben.
- Ha fiú lett, volna Johnnak nevezem el apám után, ha lány, akkor pedig Anastacia lett volna, mint te...
Majd hirtelen elhallgatott, talán hogy vissza fojtsa a könnyeit.
- Sajnálom! Sajnálom, hogy nem adhattam meg ezt neked! - kiáltottam, majd újabb zaklatott sírásban törtem ki.

Scott ekkor hozzám hajolt és gyengéden letörölte a könnycseppeket az arcomról. Megértés csillogott a szemeiben.
- Nem a te hibád Ana! Ha hibás kell, legyek inkább én az. Az ital, meg a drog nem tesz túl jót...- mondta.
- Ne keressünk bűnösöket, az nem old meg semmit és nem forgatja vissza az időt. El kell fogadni, hogy így történt, hogy ezen nem lehet változtatni. Annyira fáj mindenem és olyan fáradt vagyok Scott. - sóhajtottam és a szemeim lassan lecsukódtak. 
- Pihenj csak. - szorította meg a kezemet Scott és velem maradt, amíg el nem aludtam.