Nélküled...

Mosoly futott az arcomra és láttam, Scott komolyan beszél. Szívem szerint rávágtam volna, hogy igen maradj, maradj velem...
De a józan eszem figyelmeztetett. Nem lehetek ennyire önző.
- Nem kérhetem! Ez a te nagy kalandod. És én nem kavarok bele. Csak az a kérésem, hogy vigyázz magadra, és amikor tudsz jelentkezz. Aggódok érted, féltelek...
Scott kinyitotta az ajtót és összehúzta fekete, szegecsekkel kivert bőr dzsekijét. Lassan felvette a csomagjait. A kintről beszűrődő fényektől megláttam sápadt és szomorú arcát. Az arcot, amibe annak idején halálosan beleszerettem. Jó lett volna sírni, de nem akartam az idejét rabolni, így hát türtőztettem magam.
- Szia! - suttogtam.
- Ne félts engem, tudod, a punkok nem halnak meg. - poénkodott Scott, mert jókedvre akart deríteni, de nem sikerült. Amint becsukta maga mögött az ajtót, máris sajgó fájdalmat éreztem belül, a szívem környékén. 
- Szeretlek Scott! - kiáltottam és az ablakhoz szaladtam, hogy még lássam és utána szóljak, de már nem volt sehol. Már elnyelte a hajnali köd.
Marion reggelivel fogadott. Jókedvű volt. Szinte felszabadult. Telefüstölte a lakást.
- Hát elment az én drága fiam. - mondta elégedetten, mikor a konyhába léptem.
- Igen, már úton van. - dünnyögtem magam elé.
- Az én Scottom! Mindig is tudtam, hogy híres lesz. Ő egy nem mindennapi kölyök. Pedig gyerekként visszahúzódó, magának való volt, nehezen teremtett kapcsolatot bárkivel is. Egyedül ezt a Richardson gyereket tűrte meg maga mellett. Szívták a ragasztót a kis gazfickók. Istenem, ez is hogy elmúlt....- merengett a múlton Marion.
Felháborított a közönyössége és ahogy a fia "elődrogos" múltjáról mesélt. Mintha ez megszokott és helyes lenne a fiatal fiúknál. De nem volt erőm vitatkozni vele. Ültem ott az asztalnál a teám előtt és nem is reagáltam semmit.
- Na meg az apja halála is betett neki. Azért mert John egy alkoholista disznó volt, Scott még ragaszkodott hozzá. És a bátyja Gary is. Tudnám miért...- hallottam ismét Marion hangját a fejem felett.
- Nehéz lehetett apa nélkül felnőniük. - jegyeztem meg.
- Dehogy is! Én mindent megtettem, hogy a fiaim normálisan felnőjenek! Az már más téma, hogy Gary elszúrta az életét mikor összeállt azzal a tetű Jane-el.- fortyant fel Marion.
Sóhajtottam egy nagyot. Szegény Marion, ha tudná mennyire nincs igaza! 
- És most, a sok évi nehéz életért egy teljesen más életet kapunk ajándékba. A gazdagságot! Te nem is sejted Ana, mennyi éve vártam már, hogy ránk mosolyogjon a szerencse! - áradozott Marion.
Most már muszáj voltam szólnom valamit, mert kezdett dühíteni ez a kizárólagos pénzközpontúság. Mintha érzelmek nem is lennének a világon.
- Azért a pénz nem minden! Nekem többet jelentett volna, ha itt marad. A szeretetet nem pótolja a pénz. - mondtam.
- Ez csak duma kicsikém! Fogadok, ugyanúgy fogsz örülni a pénznek, mint én! - hurrogott le Marion.
Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy baromság az egész! És hogy mennyire pénzéhes, de ismét csak hallgattam és Scott arca jelent meg a gondolataimban.
Rossz volt egyedül. Nagyon rossz. Főleg esténként. Feküdtem az ágyon. A takaró, a párna üres és hideg volt Scott nélkül. Éreztem az illatát, ott voltam a szobájában, a holmijai között, ő pedig távol. Hiányzott...mérhetetlenül.

Hallgattam az Örömrombolók lemezt és a basszus hangoknál fájni kezdett a gyomrom. Próbáltam nem sírni, de volt hogy ez nem sikerült. Néha bizony sírtam, hangosan és tehetetlenül.

Közben pedig dolgozni kezdtem a belvárosi irodában, ahova próbaidőre vettek fel. Idegen helyzet volt. Még sohasem dolgoztam, leszámítva a nyári besegítést a szüleim kertjében, vagy az újságkihordást, amit tizenöt évesen pár hétig csináltam. Egy unszimpatikus negyven év körüli nő fogadott az első nap. Ruby Jansonnak hívták. Elém dobott egy halom papírt, hogy gépeljem le. Éreztem, hogy megvetően bámul a hátam mögött míg én az írógépen pötyögtem. És a többiek is az irodában. Látszott az ellenszenv rajtuk irányomban, az első pillanattól. Talán most először bántam meg, hogy nem mentem egyetemre. 

Hát dolgozó nő lettem! Az első munkanap iszonyúan hosszú volt, azt hittem sosem érek haza. Levél nem várt. Pedig mindennap számítottam rá, vagy legalább egy képeslapra. Hogy tudjam, Scott jól van, nem lett baja, nem ártott meg neki a drog és az ital. Borzasztó volt a bizonytalanság.

Beléptem Scott szobájába és felraktam a Házmester halott lemezt, majd levetettem magam az ágyra. Csak úgy magas sarkú cipőben és az elegáns krémszínű kiskosztümömben. Felcsendült jó hangosan a "Királynő, mondd hány fontot ér ?!" című dal. Már kívülről fújtam. Ültem az ágyon és simogattam a helyet, ahol Scott szokott feküdni. Mit nem adtam volna egy csókjáért vagy érintéséért. De hiába, csak a magány szegődött mellém társnak...