Mikor Marion benyitott a szobába, úgy tűnt mintha időtlen-idők óta lennék az ágyon, kezemben Scott párnájával.
- Szia Ana, milyen volt az első nap? - kérdezte vidáman, közben megigazgatta a hanyagul elhúzott függönyöket az ablakban.
- Szia! Mit mondjak? - tártam szét a karom.
- Csak az igazat! - vágta rá komolyan Marion.
- Szörnyű volt, utálnak engem! Mind utálnak! És annyit bénáztam. Nem tudtam figyelni. Semmire sem tudok figyelni, mióta Scott elment. Úgy hiányzik! Azt sem tudom hol van, mit csinál. Miért nem ír?! - szakadt ki belőlem egy szuszra a sok panasz.
- Azt én nem tudom...- vonogatta a vállát Marion.
- Legalább egy képeslapot küldhetne, hogy minden rendben...
- Jaj, te is tudod Ana, hogy nem ér rá írogatni. Karriert csinál! Fellép, utazgat, hajszolja a pénzt. - mondta Marion.
Utáltam ezt a pénzsóvár szöveget! Mégis mit vár Marion? Hogy a fia egy vagon pénzel tér haza? Baromság...Egy kezdő együttes, nem túl nagy csarnokok, több banda, ráadásul az újságok, tévék már a turné előtt beharangozták hogy az Utazó Punkcirkusz erkölcstelen, botrányos és egyáltalán nem való fiatalságnak. De Marionnak hiába magyaráztam volna ezt, a fejébe vette hogy milliárdos lesz a gyerekéből és ezáltal belőle is.
Nekem a pénz nem jelentett többet szükségletnél, fontosabb lett volna, ha magamhoz ölelhetem Scottot. Piszkosul hiányzott! Esténként csak szorítottam a párnáját és riadtan vettem észre, hogy a számomra mindennél kedvesebb illat lassan eltűnik onnan. Megrémültem és úgy éreztem, Scott is így tűnik el a mindennapjaimból. Félelem és magányosság töltött el. De a remény még mindig élt bennem, hogy hírt kapok felőle. Munkanapok után siettem haza és a tv készüléken lógtam, hátha meglátom a koncertfelvételt. Nap múlt nap után és úgy éltünk Marionnal mint egy anya és a lánya. Ha Marionnak ideje volt, képeket mutatott Garyről, Scottról, a fiatal éveiről Johnnal. Megmutatta a féltve őrzött ruhácskákat ami Lindáé volt. Beavatott élete és múltja majdnem minden részletébe. Akármennyire is nem értettem vele egyet a pénzügyi kérdésekben, sokat jelentett ez és a tudat, hogy mindketten Scott életének részesei vagyunk. Úgy éreztem, csak rá számíthatok ezekben a napokban. Teltek a napok és nem jött hírek Scott felől. Rajtam meg kezdtek mutatkozni a depresszió jelei. Alig akartam kikelni az ágyból, szívem szerint csak aludtam volna. De hát minek is keltem volna fel? Csak a munkahelyem és a ház között ingáztam nap mint nap, ráadásul Scottról sem volt információm. Az órák, napok, mintha ólomlábakon vánszorogtak volna. Nem bírtam már tovább ezt a egyedüllétet, Scott hiányát és a mindennapok egyhangúságát. Tudtam, hogy mit kell tennem és egy szombati napon, amikor Marion sem volt otthon, összeszedtem magamat, vettem a bátorságot és buszra ültem, ami meg sem állt egészen Newheavenig. Lassan lépdeltem a járdán és arra számítottam valaki megszólít, de nyugalom honolt a sok egyforma ház udvarán.
- Szia Ana, milyen volt az első nap? - kérdezte vidáman, közben megigazgatta a hanyagul elhúzott függönyöket az ablakban.
- Szia! Mit mondjak? - tártam szét a karom.
- Csak az igazat! - vágta rá komolyan Marion.
- Szörnyű volt, utálnak engem! Mind utálnak! És annyit bénáztam. Nem tudtam figyelni. Semmire sem tudok figyelni, mióta Scott elment. Úgy hiányzik! Azt sem tudom hol van, mit csinál. Miért nem ír?! - szakadt ki belőlem egy szuszra a sok panasz.
- Azt én nem tudom...- vonogatta a vállát Marion.
- Legalább egy képeslapot küldhetne, hogy minden rendben...
- Jaj, te is tudod Ana, hogy nem ér rá írogatni. Karriert csinál! Fellép, utazgat, hajszolja a pénzt. - mondta Marion.
Utáltam ezt a pénzsóvár szöveget! Mégis mit vár Marion? Hogy a fia egy vagon pénzel tér haza? Baromság...Egy kezdő együttes, nem túl nagy csarnokok, több banda, ráadásul az újságok, tévék már a turné előtt beharangozták hogy az Utazó Punkcirkusz erkölcstelen, botrányos és egyáltalán nem való fiatalságnak. De Marionnak hiába magyaráztam volna ezt, a fejébe vette hogy milliárdos lesz a gyerekéből és ezáltal belőle is.
Nekem a pénz nem jelentett többet szükségletnél, fontosabb lett volna, ha magamhoz ölelhetem Scottot. Piszkosul hiányzott! Esténként csak szorítottam a párnáját és riadtan vettem észre, hogy a számomra mindennél kedvesebb illat lassan eltűnik onnan. Megrémültem és úgy éreztem, Scott is így tűnik el a mindennapjaimból. Félelem és magányosság töltött el. De a remény még mindig élt bennem, hogy hírt kapok felőle. Munkanapok után siettem haza és a tv készüléken lógtam, hátha meglátom a koncertfelvételt. Nap múlt nap után és úgy éltünk Marionnal mint egy anya és a lánya. Ha Marionnak ideje volt, képeket mutatott Garyről, Scottról, a fiatal éveiről Johnnal. Megmutatta a féltve őrzött ruhácskákat ami Lindáé volt. Beavatott élete és múltja majdnem minden részletébe. Akármennyire is nem értettem vele egyet a pénzügyi kérdésekben, sokat jelentett ez és a tudat, hogy mindketten Scott életének részesei vagyunk. Úgy éreztem, csak rá számíthatok ezekben a napokban. Teltek a napok és nem jött hírek Scott felől. Rajtam meg kezdtek mutatkozni a depresszió jelei. Alig akartam kikelni az ágyból, szívem szerint csak aludtam volna. De hát minek is keltem volna fel? Csak a munkahelyem és a ház között ingáztam nap mint nap, ráadásul Scottról sem volt információm. Az órák, napok, mintha ólomlábakon vánszorogtak volna. Nem bírtam már tovább ezt a egyedüllétet, Scott hiányát és a mindennapok egyhangúságát. Tudtam, hogy mit kell tennem és egy szombati napon, amikor Marion sem volt otthon, összeszedtem magamat, vettem a bátorságot és buszra ültem, ami meg sem állt egészen Newheavenig. Lassan lépdeltem a járdán és arra számítottam valaki megszólít, de nyugalom honolt a sok egyforma ház udvarán.
Mikor megálltam a kerítés előtt, gyengeség fogott el és megjelent előttem a kép arról a napról mikor mindenkivel összeveszve, mindent itt hagyva feldúltan viharzottam el Scottal Eastbourneba. Istenem...
A szívem a torkomban dobogott, de gyors mozdulattal megnyomtam a csengőt. Kis ideig semmi mozgolódást nem láttam, majd megjelent Jessy a hugom. Először lassan közeledett, többször megállt, hogy jól látja e amit lát.
- Ana?! - kérdezte hangosan és hitetlenkedve.
Nem feleltem csak bólogattam. Ő pedig futni kezdett felém. Villámgyorsan ott termett, kinyitotta az ajtót és szó nélkül átölelt.
- Te jó ég Ana! - kiáltotta és csak ölelt. Alig tudtam enyhíteni a szorításán.
- De örülök neked Jessy...- dadogtam meghatódva.
- Hát még én! El sem hiszem hogy itt vagy, de rég láttalak! Gyere be, ne álljunk kint! - karolt belém Jessy, de a lábam mintha betonból lett volna, egyszerűen nem mozdult.
- Apa és anya? - kérdeztem.
- Elmentek a nagyihoz. Csak ketten vagyunk Kennyvel. Ne aggódj! - indult Jessy a ház felé. Fellélegeztem, jobb is így. Még mindig nem készültem fel az apával való találkozásra. Gyorsan a hugom után mentem. Mikor beléptem a házba, mintha csak látogatóba jöttem volna úgy hatott rám a hely. Mintha sosem laktam volna itt. Nem gondoltam volna hogy tudok valaha is így érezni a ház iránt, ahol éveket töltöttem. Ismeretlen volt a légkör. A bútorok, a szőnyegek, a függönyök....Már ismeretlen.
Nem feleltem csak bólogattam. Ő pedig futni kezdett felém. Villámgyorsan ott termett, kinyitotta az ajtót és szó nélkül átölelt.
- Te jó ég Ana! - kiáltotta és csak ölelt. Alig tudtam enyhíteni a szorításán.
- De örülök neked Jessy...- dadogtam meghatódva.
- Hát még én! El sem hiszem hogy itt vagy, de rég láttalak! Gyere be, ne álljunk kint! - karolt belém Jessy, de a lábam mintha betonból lett volna, egyszerűen nem mozdult.
- Apa és anya? - kérdeztem.
- Elmentek a nagyihoz. Csak ketten vagyunk Kennyvel. Ne aggódj! - indult Jessy a ház felé. Fellélegeztem, jobb is így. Még mindig nem készültem fel az apával való találkozásra. Gyorsan a hugom után mentem. Mikor beléptem a házba, mintha csak látogatóba jöttem volna úgy hatott rám a hely. Mintha sosem laktam volna itt. Nem gondoltam volna hogy tudok valaha is így érezni a ház iránt, ahol éveket töltöttem. Ismeretlen volt a légkör. A bútorok, a szőnyegek, a függönyök....Már ismeretlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése