Szenteste családi körben

Leesett egy csomó hó, korán sötétedett és csúszósak lettek az utak. Karácsony előtt anyám felhívott telefonon és meginvitált minket szentestére. Nem rajongtam az ötletért, de nem volt mit tennem. Csaknem féléve nem láttam a szüleimet, azonkívül Scottot sem ismerték. Éppen itt volt az ideje egy látogatásnak. 
Karácsony este tehát buszra ültünk és meg sem álltunk Newheavenig. Szorította az idegesség a gyomromat és legszívesebben sikítottam volna. Magamban újra és újra gondoltam a viszont látás pillanatait és imádkoztam, hogy apám ne csináljon balhét. Scott is idegesnek látszott, nem szólt egész úton egy árva szót sem, csak kapkodta a nyugtatókat egymás után. Aztán a házhoz vezető gyalogúton elszívott vagy három cigit. Direkt lassan mentem én is és nem bántam volna, ha soha nem érünk oda. 

De egyszer csak megálltunk a kerítés előtt. 
Ott, ahol annak idején Scott állt és aminek másik oldalán álltam én, mikor megkérte a kezemet...
Vettem egy nagy levegőt és Scottra pillantottam. Éppen akkor húzta elő a zsebéből a jól ismert narancssárga színű gyógyszeres üvegcsét. Kérdőn nézett rám.
- Mi az?
- Hogy-hogy mi? Azt tedd el! Épp eléggé be vagy már állva! - mondtam neki szigorúan.
- Baromság! Az orvos írta fel, mert jót tesz. - suttogta dacosan Scott.
- Igen, de nem egy marékkal naponta! Nem akarom, hogy fél kómásan flangálj az apámék házában és csináld a feszültséget, ami így is baromi nagy. Szóval vedd magad takarékra, kérlek! 
Scott villámló szemekkel nézett végig rajtam.
- Cseszd meg! - dühöngött és visszarakta a zsebébe a gyógyszereket.
- Így már jó. - bólintottam és megnyomtam a csengőt, aminek hangja a szívemig hatolt.
Rövidesen hangokat hallottam bentről és megjelent anyám. 

Úgy néztem rá, mintha ezer éve láttam volna utoljára. Ő pedig rögtön a karjába zárt.
- Ó kislányom, Anastacia! Már úgy vártalak titeket! - mondta elérzékenyülve. 
- Szia anya! - köszöntem én is és jól eső érzések bújkáltak bennem. Jó volt ismét anyám ölelő karjaiban. Megható pillanat volt, aminek a realitás vetett véget, hiszen nem ölelkezhettünk ott egész karácsony este.

- Anya, bemutatom Scottot. - bontakoztam ki anyám öleléséből és Scottra mutattam.
- Jóestét. - köszönt Scott.
- Örvendek Scott! Én Debby Riley vagyok, Ana anyukája. Na gyerekek, gyertek be gyorsan. Ana, apád már nagyon vár titeket és az asztalon a vacsora. - tárta szélesre az ajtót anyám.
Apa az előszobában állt. Mögötte Kenny és Jessy. Olyan fura volt ennyi idő után apámat újra látni, de nem sokat változott, talán csak pár ősz hajszállal és néhány ránccal lett neki több...
- Szia apa! - üdvözöltem őt halkan, mire hozzám lépett és ugyanolyan erősen megölelt, mint anya az előbb.
- Ana, édesem, de jó végre látni téged! - mondta és egy csepp haragot nem éreztem a hangjában. Nem kérdezett, nem oktatott ki, csak egyszerűen megölelt.
- Téged is apa...azt hittem, hogy már sosem leszünk így együtt. 

Apám ekkor Scottra nézett. 
- Mike Riley! Isten hozta nálunk. - mutatkozott be szívélyesen, majd a kezét nyújtotta.
- Jóestét. Scott Neel. - viszonozta a kézfogást Scott.
- Ők meg itt Ana testvérei, Jessica és Kenneth. - mutatott a háta mögé apa. 
Jessy biccentett, Kenny pedig gyorsan köszönt egy hellót, aztán csak álltunk ott fél percet az előszobában.
- Na üljünk asztalhoz, a nagyi bent vár mindenkit! - lépett ki a konyhából anyám.
- Helyes, már épp itt volt az ideje. - jegyezte meg apám és elindult befele a testvéreimmel együtt.
Scott tanácstalanul toporgott, bátorítóan rá mosolyogtam.
- Csak nyugi és gyere utánam! 
A vacsora eseménytelenül zajlott le. Scott alig szólt valamit és nagyon látszott rajta, hogy zavarban van. Evés után mindenki átadta az ajándékát, majd a szüleim és nagyi a nappaliba mentek televíziózni. Jessy vissza vonult a szobájába, Kenny pedig megmutatta hogyan dekorálta és alakította át a szobáját. 
Csak ámultam, amikor beléptem, az annak idején repülő és autó modellekkel tele kis halványkék szobába, aminek falán most a brit zászló, Clash, Sex Pistols és Madness poszterek sorakoztak.
- De Kenny...- döbbentem meg.
- Ez igen. - bólintott Scott elismerően, neki nagyon tetszett ez a közeg.
- Mi a fene ütött beléd, gyerek? - kérdeztem és nem ismertem a testvéremre.
- Amikor láttam azt a koncert bejátszást a tv-ben rólatok, az marhára tetszett, az megszólított engem és elhatároztam hogy én is punk leszek! Az egyik haverom Mark Grant már fél éve punk, ő hozott Pistols lemezeket, meg kitűzőket, meg ilyeneket. - mesélte Kenny lelkesen.
- Te megőrültél! Apáék előbb-utóbb leszedik a fejedet! - kortyoltam a pezsgőmbe. 

De Kennyt nem hatottam meg.
- Dehogyis! Nem mernek szemétkedni, mert félnek, hogy én is lécelek ahogy te! És igazuk is van, mert egyszer azt is fogom tenni! Na Isten óvja a királynőt! - ordította Kenny és az ágyára ugrott.
Az este további részében a fiúk punk dalokat hallgattak és énekelgettek, Scott a gitározásról mesélt Kennynek, én meg csendesen szemlélődve megittam fél üveg pezsgőt, amitől zúgott a fejem, de roppant jó kedvem lett és a kezdeti félelmem is szépen szertefoszlott.
A legutolsó busszal indultunk haza. Anya a kerítésig kísért minket. Apa nem jött ki, neki ennyi is elég volt Scottból és bizonyára csak azért volt ilyen kedves, mert tudta hogy máshogy nem tud családi békét teremteni.
- Gyertek el máskor is! - búcsúzott anyám.
- Rendben. Jó éjt és boldog karácsonyt! - intettem még neki pár lépés után.
A hó addigra már szakadni kezdett.
- Na egész rendesek voltak mi? - kérdeztem a buszmegállóba menet.
- Ja. - gyújtott rá Scott.
- Persze, lehet hogy ez képmutatás meg álca, de kit érdekel! Olyanok amilyenek! Ők a szüleim és szeretem őket! Anyádhoz benézzünk? - kérdeztem és megkapaszkodtam egy fa törzsében mert kissé fejembe szállt az alkoholt.
- Inkább ne! Biztos alszik már. - felelte Scott.
Elsöpörtem egy hópelyhet az arcomból.
- Te tudod. - vontam vállat.
Aztán már csak álltunk a sűrű hóesésben a buszra várva.