- Na és mi az elképzelésed? - kérdeztem kíváncsian.
- Itt hagyjuk ezt a házat Ana! Máshova költözünk. Épp elég volt itt lakni, szerintem.- jelentette be Scott.
Eléggé meglepődtem, fél percig szóhoz sem jutottam.
- Húha...erre nem számítottam. De szerinted anyád elmenne innen?
- Anyám nem szerepel a tervben. Csak ketten mennénk. Na, benne vagy? - nézett rám Scott válaszra várva.
Előbb gondterhelt arcomra mosoly futott. Így már más volt az egész dolog.
- Scott, ez remek ötlet! - derültem fel.
- Örülök, hogy te is így gondolod.
- Hát persze, hogy így gondolom. Hiszem, hogy most már jobb lesz minden és ahova te mész, megyek én is. De a macskát viszem! - jelentettem ki vidáman és arcon csókoltam Scottot.
Az egész költözés váratlanul ért és az igazat megvallva, nem is nagyon hittem benne, mert napokig nem történt semmi. Azt gondoltam, ez is csak Scott drogos fellángolása. De aztán hirtelen beindultak a dolgok. Scott bejelentette Marionnak, hogy költözünk. Ő persze kisebb fajta idegösszeomlást kapott a hír hallatán, műsírással és műhisztivel fűszerezve. Rossz volt nézni. De mikor Scott egy elég szép összeget nyújtott át neki, hirtelen megváltozott a véleménye a költözésünkről, olyannyira hogy teljes mellszélességgel mellénk állt ez ügyben.
Scott nem halogatta sokáig a lakás keresgélést, megnézett párat és közölte, hogy meg van amit kerestünk, ami mindkettőnknek megfelelő lesz. És én hittem neki. Mire észbe kaptam, már megjelentek a költöztető emberek és vitték a holminkat.
Eastbourne túlsó felébe a Rainbow szállóban béreltünk ki egy lakást, a hatodik emeleten. Elég jó állapotú lakás volt. Két szobával, telefonnal, beépített szekrényekkel, jó nagy erkéllyel és klassz piros-fehér konyha bútorral.
- Aha. - mondta Scott szűkszavúan és a fürdőszobába ment.
Megilletődve álltam a lakás közepén, a kibontatlan dobozok és lepedővel lefedett bútoraink között. Hatalmasnak tűntek a falak, ahogy a nap beragyogta a rózsa mintás tapétát. A szívem ujjongott, és szilárdan hittem a boldogságunkban. Most már csak jó következhetett!
- Nagyon szép lesz, ha majd berendezzük! Jó lesz itt nekünk Scott, jól megleszünk. El sem hiszem, hogy te meg én mától itt lakunk, hogy itt a közös otthonunk ! Jövőre talán megpróbálkozhatnánk újra a kisbabával. Mit gondolsz? - kérdeztem, és szemeim előtt megjelent egy szépen elrendezett baba szoba, benne vidám gyereksereggel.
- Hé Scott, hallasz ? - kiáltottam, de választ, vagy reakciót nem kaptam.
A fürdőszobába mentem és az ajtónál megtorpantam. Scott a gyér megvilágítás mellett akarta belőni magát. A vízcsapra pakolva az öngyújtó, kanál és a heroin, elszorított vénája teljesen kiemelkedett a karjából, láttam szinte ahogy lüktetett. Elzsibbadt a fejem. Az utóbbi napokban nem láttam a szerhez nyúlni, a pakolás, költözés lefoglalta az időnket, teljesen elfelejtettem ezt az egészet.
Drogok...A boldogság útjába teljesen beférkőztek...Az előbbi nagy tervek mind a semmibe hullottak és helyüket újra elfoglalta a tanácstalanság.
- Ne csináld kérlek! - suttogtam alig hallhatóan.
- Miért? Aggódsz? - nézett rám Scott, aztán magába döfte a tűt. Felszisszentem és mintha én is éreztem volna a fájdalmát.
- Ne kérdezz hülyeségeket! Tudod hogy aggódok! Ezt nem lehet örökké csinálni. Ez megöl téged Scott. Meggyilkol. Le kell szoknod. Sürgősen. - mondtam dühösen.
- Le akartam szokni. Egyszer próbáltam. Nem ment. Akkor azt gondoltam hogy ez a vég. Mikor egy reggel nem bírtam megmozdítani a karomat, a lábamat...Kurvára azt hittem vége mindennek! Aztán Doug hozott anyagot és rendbe jött minden. - mesélte Scott és kihúzta karjából a tűt. A szeme megint a semmibe révedt és valami kielégülés féle látszott az arcán. Megborzongtam, ha ránéztem.
- Az akkor volt. Akkor nem sikerült. De most ismét megpróbálhatnád. Én itt vagyok, veled vagyok. Csak ne add fel! - kértem erőtlenül. És a sírás fojtogatott.
Scott kezéből kiesett az injekcióstű, egyenest a fürdőszoba padlójára. Undorral rúgtam arrébb.
- Nem szólsz semmit?! - kérdeztem, mikor láttam, hogy Scott csak furcsán bámul rám.
Eltelt pár perc mire válaszolt.
- Az ilyesmihez idő kell Ana. Ennek fejben kell eldőlnie. És nincs garancia hogy sikerül...
- Dehogyisnem, csak hidd el! Higgy magadban, higgy magunkban! Mindenben segítek! Csak legyen ez az utolsó lövés! - kértem tőle, majd hozzá léptem és szorosan átöleltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése