- Istenem Scott, mi a fene volt ez? - léptem hozzá idegesen.
- Semmi. Csak olyan mint máskor. De a vérzés nem akart elállni...
- Abba kell hagynod ezt a dolgot, mielőtt belehalsz! - mondtam és nem tudtam pontosan, a drogozásra, vagy a fellépéseken való önvagdosásra gondolok.
- Hülyeség! Mit kell mindent túl spiláznod, csak egy karcolás! - rikkantotta fölényesen Doug.
Úgy néztem rá, mint egy gyilkosra.
- Mikor fogod már végre befejezni?! - ordítottam rá.
Feszült és döbbent csend támadt, aminek Nicky vetett véget.
- Talán jobb, ha mi most megyünk...
- De hát most jöttünk...- puffogott Doug.
- Majd később beugrunk még. Na gyertek. - indult az ajtó irányába Nicky.
Robbie és Heath egyetértően bólogattak.
- Gyógyulj meg haver! - kacsintott Robbie Scottra és mind elhagyták a kórtermet.
Amint kimentek, magam alá húztam egy széket és leültem Scott ágya mellé.
- Elmondani nem tudom, mennyire unom ezt a seggfej Doug-ot...- morogtam.
- Megijedtél? - kérdezte halkan Scott, ahogy méregetett.
- Hát persze, még szép! Halálra rémisztettél. Ha száz évig élek, akkor sem értem majd meg, hogy miért kell ez! Milyen perverz, elferdült gondolatok vannak benned olyankor a színpadon...
- Perverz...- mosolyodott el a szavaim hallatán Scott.
- Persze az idióta Doug haverod szerint ez csak egy kis karcolás, de szerintem kimerültél és pihenned kellene.- jegyeztem meg.
- És szerinted ez a többieknek is tetszene? - kérdezte fáradt hangon Scott.
- Nem nagyon érdekel hogy mit hisznek! Mi több, hidegen hagy. Pihenned kell és leszoknod a kábítószerről. - vágtam a szavába ingerülten.
- Ugyan...- ellenkezett Scott.
- Nem hagyom, hogy ellent mondj nekem! Most az egyszer ebben a rohadt életben hallgatni fogsz rám Scott Neel! Eddig nem szóltam, tétlenül néztem ahogy magadat pusztítod, de elég volt!
- Mikor engednek ki innen? - kérdezte Scott nem oda illően.
- Egyelőre itt maradsz. A kórházban van rehabilitációs program, részt veszel rajta és elhagyod a káros szenvedélyeket. - rendelkeztem szigorúan.
- Ezt komolyan mondod?! - meresztett nagy szemeket Scott.
- A legkomolyabban! A feleséged vagyok és látom hogy nagy a baj. Nagyon nagy. Tehát lépni kell. Kérlek tarts ki, higgy végre magadban és egy jobb élet reményében! - gyengéden megfogtam Scott kezét, aki csak vállat vont kelletlenül.
- Nem ígérek semmit Ana...ez egy hülye ötlet, nincs nekem semmi bajom...
- Scott kérlek, csak próbáld meg! - sóhajtottam fel kétségbeesve.
Scott ugyanolyan kétségbeesetten bólintott.
- Meglátom, jó?!
De nekem ez a bizonytalan ígéret is sokat jelentett. Beszéltem Nickyvel, aki szintén egyet értett az egész dologgal, ahogy Heath és Robbie is. Doug hisztije pedig nem érdekelt, sem a fenyegetései. Tudtam, csak a szája jár.
Az együttes így téli pihenőre vonult. Scott pedig elkezdte az elvonókúrát. Eleinte nagyon nem tetszett neki, abba akarta hagyni, de aztán magam is meglepődtem milyen gyorsan tudott lemondani arról, ami eddig az élete szerves részét képezte.
Én dolgoztam, hajtottam, munka után pedig rohantam be hozzá a kórházba, hogy minél többet legyek vele és erőt adjak neki ezáltal.
Szinte észre sem vettem az idő gyors múlását. Elérkezett a tél. Scott december elején hagyhatta el a rehabilitációt.
Nagy pelyhekben esett a hó, mikor csomagokkal felszerelkezve, elindultunk haza, a lakásunkba.
- Mikor bejöttem még nem volt ilyen hideg.- jegyezte meg Scott vacogva.
- Jó pár hét eltelt Scott.- ingattam a fejem.
- Nem érzékeltem bent az évszakokat, azt sem tudtam néha este van e, vagy reggel. Kemény volt.- biccentett Scott.
- Tudom. De túl vagy rajta. És egy hős vagy. Az én hősöm...- mosolyodtam el.
Scott is elmosolyodott és csendben ballagtunk tovább egymás mellett. Nem volt nagyon mit mondania, a jó erős fájdalom csillapítóktól teljesen tompa volt.
Két fiatal tizenhárom-tizennégy év körüli punk gyerek messziről kiabált utána.
- Hé, hé! Te vagy Scott ugye? Az Örömrombolók basszusgitárosa?
- Igen. - állt meg Scott az út közepén.
- Király vagy! Szeretünk titeket haver és a zenéteket is! - lelkendezett a két kisgyerek.
Scott oda integetett neki, majd folytattuk az utunkat.
Hazaérve, enni adtunk a macskának.
- Jól megnőttél. - simogatta meg az állatot Scott. Nekem nem tűnt fel hogy nőtt volna a macska, de Scott több hét távollét után rögtön kiszúrta.
A macska dorombolni kezdett, Scott pedig mosolyogva húzta az ölébe.
Istenem! Olyan volt mint egy gyerek! Csakhogy ő már nagyon nem volt az, sok szenvedést, tragédiát átélt és talán ha ismét gyerek lehetne, nem is ezt az utat választaná...Vagy kitudja...
Nekem mennem kellett dolgozni, meg ott volt az esti egyetem. Így keveset voltam otthon. Munka közben szinte folyton azon rágódtam, hogy Scott felforgatja a lakást pénzért, és mire haza érek, ájultan fekszik a padlón, vagy otthon sem lesz.
Dougék természetesen már Scott hazajövetelének másnapján oda pofátlankodtak és jött Nicky is egy üveg méregdrága szeszes itallal, meg egy köteg jövő évi tervel. Egész nap ott dekkoltak, részegedtek és tele füstölték a lakást, óriási rendetlenséget okozva ezzel.
Scott azonban nem ivott, csendben ült, cigarettázott, hallgatta a többiek sületlen vicceit, és olykor bekapkodta a szokásos gyógyszereit.
Így jött el a karácsony...
- Megijedtél? - kérdezte halkan Scott, ahogy méregetett.
- Hát persze, még szép! Halálra rémisztettél. Ha száz évig élek, akkor sem értem majd meg, hogy miért kell ez! Milyen perverz, elferdült gondolatok vannak benned olyankor a színpadon...
- Perverz...- mosolyodott el a szavaim hallatán Scott.
- Persze az idióta Doug haverod szerint ez csak egy kis karcolás, de szerintem kimerültél és pihenned kellene.- jegyeztem meg.
- És szerinted ez a többieknek is tetszene? - kérdezte fáradt hangon Scott.
- Ugyan...- ellenkezett Scott.
- Nem hagyom, hogy ellent mondj nekem! Most az egyszer ebben a rohadt életben hallgatni fogsz rám Scott Neel! Eddig nem szóltam, tétlenül néztem ahogy magadat pusztítod, de elég volt!
- Mikor engednek ki innen? - kérdezte Scott nem oda illően.
- Egyelőre itt maradsz. A kórházban van rehabilitációs program, részt veszel rajta és elhagyod a káros szenvedélyeket. - rendelkeztem szigorúan.
- Ezt komolyan mondod?! - meresztett nagy szemeket Scott.
- A legkomolyabban! A feleséged vagyok és látom hogy nagy a baj. Nagyon nagy. Tehát lépni kell. Kérlek tarts ki, higgy végre magadban és egy jobb élet reményében! - gyengéden megfogtam Scott kezét, aki csak vállat vont kelletlenül.
- Nem ígérek semmit Ana...ez egy hülye ötlet, nincs nekem semmi bajom...
- Scott kérlek, csak próbáld meg! - sóhajtottam fel kétségbeesve.
Scott ugyanolyan kétségbeesetten bólintott.
- Meglátom, jó?!
De nekem ez a bizonytalan ígéret is sokat jelentett. Beszéltem Nickyvel, aki szintén egyet értett az egész dologgal, ahogy Heath és Robbie is. Doug hisztije pedig nem érdekelt, sem a fenyegetései. Tudtam, csak a szája jár.
Az együttes így téli pihenőre vonult. Scott pedig elkezdte az elvonókúrát. Eleinte nagyon nem tetszett neki, abba akarta hagyni, de aztán magam is meglepődtem milyen gyorsan tudott lemondani arról, ami eddig az élete szerves részét képezte.
Én dolgoztam, hajtottam, munka után pedig rohantam be hozzá a kórházba, hogy minél többet legyek vele és erőt adjak neki ezáltal.
Szinte észre sem vettem az idő gyors múlását. Elérkezett a tél. Scott december elején hagyhatta el a rehabilitációt.
Nagy pelyhekben esett a hó, mikor csomagokkal felszerelkezve, elindultunk haza, a lakásunkba.
- Mikor bejöttem még nem volt ilyen hideg.- jegyezte meg Scott vacogva.
- Jó pár hét eltelt Scott.- ingattam a fejem.
- Nem érzékeltem bent az évszakokat, azt sem tudtam néha este van e, vagy reggel. Kemény volt.- biccentett Scott.
- Tudom. De túl vagy rajta. És egy hős vagy. Az én hősöm...- mosolyodtam el.
Scott is elmosolyodott és csendben ballagtunk tovább egymás mellett. Nem volt nagyon mit mondania, a jó erős fájdalom csillapítóktól teljesen tompa volt.
Két fiatal tizenhárom-tizennégy év körüli punk gyerek messziről kiabált utána.
- Hé, hé! Te vagy Scott ugye? Az Örömrombolók basszusgitárosa?
- Igen. - állt meg Scott az út közepén.
- Király vagy! Szeretünk titeket haver és a zenéteket is! - lelkendezett a két kisgyerek.
Scott oda integetett neki, majd folytattuk az utunkat.
Hazaérve, enni adtunk a macskának.
- Jól megnőttél. - simogatta meg az állatot Scott. Nekem nem tűnt fel hogy nőtt volna a macska, de Scott több hét távollét után rögtön kiszúrta.
A macska dorombolni kezdett, Scott pedig mosolyogva húzta az ölébe.
Istenem! Olyan volt mint egy gyerek! Csakhogy ő már nagyon nem volt az, sok szenvedést, tragédiát átélt és talán ha ismét gyerek lehetne, nem is ezt az utat választaná...Vagy kitudja...
Nekem mennem kellett dolgozni, meg ott volt az esti egyetem. Így keveset voltam otthon. Munka közben szinte folyton azon rágódtam, hogy Scott felforgatja a lakást pénzért, és mire haza érek, ájultan fekszik a padlón, vagy otthon sem lesz.
Dougék természetesen már Scott hazajövetelének másnapján oda pofátlankodtak és jött Nicky is egy üveg méregdrága szeszes itallal, meg egy köteg jövő évi tervel. Egész nap ott dekkoltak, részegedtek és tele füstölték a lakást, óriási rendetlenséget okozva ezzel.
Scott azonban nem ivott, csendben ült, cigarettázott, hallgatta a többiek sületlen vicceit, és olykor bekapkodta a szokásos gyógyszereit.
Így jött el a karácsony...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése