Most már itt vagy velem...

Ezután az Utazó Punkcirkusz többször vendége volt a különböző tv csatornáknak. Legtöbbször persze a botrányokról volt szó, a szétvert színpadokról, a felháborító viselkedésről, mintsem a zenéről. Doug több másik banda tagjával tönkretett egy szállodai szobát és egy csehót, ezzel szintén napirendre kerültek a televíziónál. Ahol az öt banda járt csak botrány és általános felháborodás volt. Koncertbeli verekedések, sérültek, komoly anyagi károk. 
Marion könnyekig hatódott, amint a tv-ben feltűntek az Örömrombolók és azon belül Scott. 
- Látod, ott a fiam! - sikította és gyönyörködve nézte a fiát, aki legtöbbször izzadt, drogos és véres volt. 
De Marion mindig odáig volt tőle és biztos a pénzre gondolt, ami a turné végével ütheti a markát. Felfordult a gyomrom a pénzközpontúságától és alig vártam hogy végre Scott itt legyen velem.
A munkahelyen szörnyű volt, nem fogadtak be, ellenszenvesen viseltettek irányomban. A munkámban is folyton kivetnivalót találtak, de lehetett is, mert nem tudtam a feladatokra koncentrálni, folyton Scott járt a fejemben. Magamhoz akartam ölelni, újra magam mellett tudni. 
Esténként magányosan ültem a szobában és bámultam ki az ablakon. Néha megfordult a fejemben, hogy inni kéne valami erőset, ami feledteti velem az egyedüllétet, de nagyi szavai jutottak eszembe és letettem erről.
Scott nem telefonált újra, pedig mindig vártam hogy a szomszéd átkopogjon és a telefonhoz hívjon. De Miles nem jött és hosszú heteknek kellett még eltelnie, hogy vége legyen a turnénak és hogy Scott haza érkezzen. Végtelen hosszúnak tűnő heteknek.
Álmos, esős vasárnap hajnal volt. Úgy aludtam, mint akit agyonütöttek. Mostanában általában így volt. Nem voltak álmaim, csak mély, öntudatlan alvás. 

Valaki felém hajolt. Éreztem forró leheletét. Lassan felnyitottam a szemem, mely előtt először összefolyt minden, majd miután tisztulni kezdett a kép, láttam hogy egy alak áll felettem.
Kitapogattam az éjjeli lámpát és felkattintottam.
Ajkamra fagyott a szó.

Scott volt az...de nem ettől némultam el. Alig tudtam felismerni! Te jó Isten, jóságos ég! Borzasztóan nézett ki. Mintha éveket öregedett volna. Beesett szemei alatt fekete karikák, bőre holt sápadt volt, arca enyhén felduzzadt, tele volt sebekkel és karmolásokkal. A nyakán véraláfutás és tűszúrások nyomai éktelenkedtek, hiába volt ott a sok lánc és lakat, nem tudta eltakarni. Haja össze-vissza állt. Ijesztő volt a kép. Rá volt írva, szinte abba sem hagyta a drogozást. Próbáltam mosolyogni, bár nehéz volt, de nem akartam, hogy lássa a döbbenetemet.

- Scott! - kiáltottam és felültem az ágyon.
Fáradt mosoly volt a válasza.
- El sem hiszem! Mondd, hogy nem álmodok?! Itt vagy! Nem vártalak mára, megleptél! - hadartam el gyorsan.
- Hamarabb jöttünk pár nappal...- vont vállat Scott és az ágyam szélére ült.
- Örülök, nagyon örülök! - megszorítottam Scott kezét. Jéghideg volt. Csuklóján vastag kötés. Újabb öngyilkossági kísérlet a színpadon? Istenem...
- Alig térek magamhoz, végre haza jöttél...És mesélj, milyen volt a turné. Nagyon hiányoztál és bevallom kicsit neheztelek rád amiatt az ominózus bejátszás miatt, meg hogy nem hívtál csak egyszer...- vágtam komoly képet , majd elmosolyogtam magam.
- Az egész egy baromság! Nem volt olyan jó mint hiszed. Úgy rángattak minket mint a bábokat. Ez a Dench egy idióta seggfej, de Nicky oda van tőle...tudnám miért...Doug szétverte fél Európát...Ezért hát nem is fizettek ki minket rendesen. De azért akad pénz is, nem kell aggódni.
- Nem érdekel a pénz, csak te érdekelsz! És hogy itt vagy! - suttogtam és megöleltem. Ő is, de erőtlen volt az ölelése. 

- Hé, jó itthon. - sóhajtotta.
- Tudom...És azt is, hogy minden más lesz mától. Tényleg más. Azon leszek, hogy te meg én normális életet éljünk. Így kell lennie! - jelentettem ki.
Scott elhajolt tőlem és furcsa grimaszt vágott, mintha nem hinne a szavaimban. Aztán csak nézett rám a megfáradt, szomorú barna szemeivel. Nézett és nem tudtam mire gondol.
- Mit nézel? - kérdeztem mosolyogva és elsimítottam egy hajtincset az arcomból.
Nem felelt. Helyette felállt és kifele indult.
- Gyere, van kint számodra valami.- mondta.
- Igazán? És mi az? - kíváncsiskodtam. 

Scott vigyorogni kezdett.
- Titok. Ha kijössz, meglátod...
Magamra kaptam a köntösöm és kiszaladtam. Az előszobában, a csomagok sokasága között egy szakadt kartondoboz áll. A dobozban pedig egy koromfekete kiscica nyávogott kétségbeesetten.

Azonnal ölbe vettem.
- Ó, egy cica! Imádom a macskákat. - lelkendeztem.
- Valami barom tette ki őket az autó útra a határhoz közel. Hárman voltak, a másik kettőnek találtunk gazdát, őt meg elhoztam ide.- mesélte Scott.
- Jól tetted, olyan édes. 
A hangokra előbújt Marion is. Amint meglátta Scottot, a nyakába ugrott.
- Az én drágám! - ordította és össze-vissza csókolta. Scott zavartan tolta el magától.
- Végre itt az én fiam! Ugye tudod, hogy mindent el kell majd mondanod? De előbb készítek kaját jó? Az én sztár fiamnak! Láttalak ám a tv-ben! Csúcs voltál, te voltál ott a legjobb! - Marion cigire gyújtott és kivonult a konyhába.
Scott ismét rám nézett és figyelte, ahogy simogatom a kismacskát, aki a simogatásokat dorombolással jutalmazta.
- Anyám kissé meghibbant...- jegyezte meg.
- Nagyon oda van, azt hiszi mostantól kezdve kő gazdagok leszünk. - mondtam.
Scott elhúzta a száját.
- Hát rosszul hiszi. De nem jöttem üres zsebbel. Tudom is mi a tervem a pénzel...