A könny, a fájó könny titokban hull az emlékek dombján. De én szerettelek, a magam módján…

Nagyon köszi a kommentet, örültem neki :) Itt is a következő rész. Kommentnek ismét örülnék, érdekelne a vélemény az alábbiakkal kapcsolatban.

- Á Scottról...bevitték az őrsre mi? Képzelem, mit csinált, de tévednek, ha azt hiszik én kifizetem érte az óvadékot. Semmi közöm a drogos ügyeihez. - vágtam a rendőr szavába idegesen.
- Mi nem ezért vagyunk itt.- mondta az egyik rendőr, aztán a másikra nézett, aki átvette tőle a szót.
- Jobb lenne ha leülne...
Izzadtság jelent meg a homlokomon és ismeretlen fájdalom hasított a gyomromba, mellkasomba. Ahogy néztem a két rendőr vészjósló tekintetét, a hideg futott végig a hátamon.
- Miért? Mi történt? - néztem rájuk nagy szemekkel.
- Talán előbb üljön le...
- Nem akarok leülni az Istenért! Mondja már mit akarnak! - rivalltam rá sírásba csukló hangon.
Az egyik rendőr bólintott és halkan megszólalt.
- Mrs. Neel, nagyon sajnálom, hogy tőlünk kell megtudnia, de a férje, Scott Neel az éjjel életét vesztette...
A gyomrom ökölnyire szorult. Hallgattam pár másodpercet, majd felnevettem.
- Jó vicc...Ez nem igaz...Scott igazi túl élő művész, nem halhatott meg! Összetéveszthetik valakivel...Igen, biztosan így van...
- Attól tartok nem, hölgyem. - rázta a fejét az egyik rendőr, a másik fotót vett elő.
- Ez az illető az ön férje, Scott Neel? - tartotta elém a fényképet.
A fotón Scott volt. Mintha csak aludna, bár sápadt volt, de olyan mint aki álmodik. Mint aki él, csak megpihen egy kicsit. Néztem a képet és nem értettem, miért nem mozdul már meg, miért nem nyitódnak fel a barna szemei, miért nem szól...
- Ez nem lehet igaz...- suttogtam magam elé.
Már nem emlékszem tisztán, ezek után mit tettem. Csak emlék foszlányok maradtak meg a fejemben. Amint hisztérikusan üvöltve ugrottam az egyik rendőrnek, kis híján leteperve és kiabálva követeltem, hogy vonja vissza amit az előbb állított, mondja azt, hogy Scott nem halt meg. Aztán lerogytam a földre zokogva és talán kis időre elvesztettem az eszméletemet.
Mikor újra magamhoz tértem, a nappaliban feküdtem, fejemen vizes ruhával. Velem szemben a két rendőr ült.
- Ne hívjunk orvost, Mrs. Neel? - hajolt felém az egyikük.
Bágyadtan néztem körbe. A szemem előtt karikák ugráltak.
- Nem kell...Mi történt?
- Rosszul lett a kertben, mi behoztuk...
- A férjemmel...Scottal mi történt?
- Az elsődleges orvosi vizsgálatok alapján herointúladagolás. - felelte az egyik rendőr halkan.
- Heroin...- ismételtem meg gépiesen az előbb hallottakat.

- A szomszédok értesítettek minket csend háborítás miatt. Állítólag a férje egész éjszaka ordítozott és hangosan hallgatta a zenét. Egy járőrkocsi oda ment, de nem nyitott ajtót senki, így kénytelenek voltak feltörni a zárat, hogy bejussunk a lakásba. Ott találták a szobában a férjét eszméletlenül. Rögtön hívták a mentőket, de már nem tudtak rajta segíteni...
- Értem...- egy könnycsepp gördült le az arcomon.
- Fogadja részvétünket asszonyom...
Fáradtan biccentettem.
- Akarja hogy itt maradjunk? - kérdezte az egyik rendőr.
- Nem szükséges. Nem lesz gond...Menjenek csak...- feleltem és lecsuktam a szememet. Még hallottam a kapu hangját kintről, aztán kitört belőlem a zokogás.
És sírtam akkor is, mikor a családom tagjai haza érkeztek. Scott halála őket is megrázta, bár nem ismerték annyira, talán nem is kedvelték igazán, de sosem kívántak volna neki ilyet.
Próbáltak vigasztalni, de nagyon nem ment nekik, csak körbe ültek és bánatos arcot vágva néztek engem. Nem akartam elhinni hogy Scott, a férjem nincs többé. Olyan valószínűtlen volt az egész. Mikor legutóbb láttam még élt. Élt! És én vagyok a hibás hogy ez történt. Hiszen ő is megmondta, ha elmegyek, meghal. Nem hittem neki, elmentem a lakásból és tragédia történt. Cserben hagytam, az embert, akit mindennél jobban szeretek. A saját önző érdekemet helyeztem előtérbe. Otthagytam, mert nem bírtam tovább nézni az önpusztítását, ahelyett, hogy felkarolom és segítséget nyújtok. Akkor talán máshogy alakul minden...
Gyűlöletet éreztem magam iránt...Pokolian nagy gyűlöletet. És olyan fájdalmat, mint még sohasem. Nem lehetett tiszta fejjel elviselni, felfogni, hogy Scott meghalt, hogy nem létezik! Az állandó sírás felemésztette minden erőmet, pihenni csak erős nyugtatókkal tudtam és akkor is tele voltam gyógyszerekkel, amikor bementem elbúcsúzni Scottól a prosecturára. Apámék el akartak kísérni, de egyedül szerettem volna menni, bár mikor elindultam, nem tudtam, lesz e bennem elég erő belépni a csempékkel körülvett falak közé és ránézni Scott lélek nélküli, halott testére. De valahogy mégis csak bementem és megálltam előtte. Kimondhatatlan érzések kerítettek hatalmukba. Még mindig mintha egy rémálom szereplője lennék. Amiből kell, hogy legyen felébredés...
- Miért? - kérdeztem magamtól, de választ nem adhatott rá senki.
Scott Neel, az Örömrombolók basszus gitárosa, az állandó lázadó, mégis mély érzésű, titokzatos ember, most ott feküdt előttem a fém asztalon. Hideg volt és merev.
Néztem rá és folytak a könnyeim.
- Bocsáss meg szerelmem! Ha ezt meg lehet bocsájtani! Segítenem kellett volna, de ehelyett elmenekültem! Gyáva voltam, de nem gondoltam, hogy ezzel mondom ki a halálos ítéletet feletted! Nem hiszem el, hogy ez megtörtént. Nem hiszem el, hogy sohasem mondhatom neked, mennyire szeretlek! Veled terveztem a jövőt, a családot, egy boldogabb életet. A te nevedet viselem, egy vagyok veled...Ez nem igazság Scott! A punkok nem halnak meg...
- Persze...Nem halnak meg...Még ide mersz jönni azok után, hogy megölted a fiamat?! - Marion állt meg mellettem talpig feketében. Éveket öregedett. A szeme kisírva.