Marion, egy furcsa nő

- Miről beszélsz? - kérdeztem vissza, de nem nyitottam ki a szememet.
- Azt mondtad, nem tanulsz, de az a gyerek azt kiabálta utánad, hogy mi lesz az egyetemmel! Miért nem mondtad, hogy terveid vannak?! Miattam hagytál ott mindent?! - Scott hangja dühös és elképedt volt.
- És ha igen?! Leléptem, mert én tudom hogy mit akarok és nem ők! Az egyetem dolgot már rég eldöntöttem, talán nem is lennék oda való, nincs kedvem már az egészhez! De túl fáradt vagyok most ehhez, nem beszélhetnénk meg holnap?!
- A kérdésemre sem válaszoltál! Leszel a feleségem ? - vágott a szavamba Scott.
- Szerinted?! Itt lennék, ha a válaszom az lenne hogy nem? - csattantam fel ingerülten. 

Scott erre nem szólt semmit, én pedig elaludtam
Másnap reggel úgy ébredtem, mint bármelyik átlagos reggel, otthon Newheavenben. De pár perc múlva tudatosult bennem, hogy Scottéknál vagyok. És hogy tegnap otthagytam a családomat egy nagy balhé közepette, hogy új életem legyen. Nem tudtam ők mennyire gyűlölnek engem, de én eléggé utáltam magamat és egy kis bizonyosságot sem éreztem a tettem helyességét illetően.

Fájdalom ébredt a belsőmben és a sírás fojtogatott. Te jó Isten, mit tettem...Felültem az ágyon. A szobába már besütött a nyári nap. Az asztalon lévő órára néztem, negyed 8 volt. Scott már nem feküdt mellettem és mivel kintről hangokat hallottam, felkeltem és a konyhába mentem. Scott meg az anyja már ott reggeliztek.

- Jó reggelt ! - köszöntem halkan és félszegen megálltam az ajtónál.

- Hello! Te vagy Ana? Scott már annyit mesélt rólad! Én Marion vagyok, Scott anyja! - pattant fel az asztaltól egy molett alkatú, göndör, hidrogén szőke hajú nő. A szája és szeme erősen kifestve. Színes pongyolában és rózsaszín bolyhos papucsban kissé fura képet nyújtott.

- Üdvözlöm, Anastacia Riley! - mutatkoztam be.

- Tegnap túl fáradt voltam, ezért korán aludni tértem...
- Ja persze ! - röhögött sokat sejtetően Scott és valójában mindketten tudtuk, hogy nem csak a fáradtság hanem a sok üveg sör is közre játszott Marion korai álmosságában.
- Így van, ha az ember túl hajtja magát. - vágott fia szavába Marion.
Scott elém tolt egy széket.

Leültem.

- Kérsz enni? -kérdezte, de nem tudtam válaszolni, mert Marion lecsapott rám.
- És mióta jártok? Hol találkoztatok? - kérdezősködött, miközben egy tál zabkását szedett nekem.
- Scotték koncertjén ismerkedtünk meg. - feleltem.
- Ó igen! Az én kisfiamból sztár lesz, ő nem egy névtelen senki, ő egy tehetség! - jelentette ki Marion.
- Anya, ne már...- motyogta Scott és elvörösödött.
- De bizony! Egy igazi egyéniség! Fantasztikusan bánik a közönséggel, Doug, Robbie meg Heath kismiskák hozzá képest! Figyeld meg nagy jövő áll előtte...

Döbbenten hallgattam Mariont. Kissé pénzhajhásznak és sikerorientáltnak tűntek a szavai. Kíváncsi voltam, látta e már Scott szétvagdosott karját? Tudja e, hogy kábítószerezik? Vagy ott volt e, mikor még az orrából is folyt a vér?
- Az én kisfiam tudja hogy kell érvényesülni. Nem úgy mint a bátyja, Gary...Jézusom, az egy tuskó! Polegate-be költözött és elvett egy haszontalan ribancot. Most pedig azért gürcöl, hogy azt a lotyó feleségét, Jane-t eltartsa! Micsoda pojáca...
Scott gúnyosan elmosolyodott.
- Anya, ha nem mondtam volna még, jövő héten elveszem feleségül Anat...
Marion ajka szóra nyílt és elsápadt a meglepetéstől.