Marion megdöbben, Victor udvarol, Nicky nevetgél, Doug makacskodik, avagy zajlik az élet a házunk táján...

Scottra pillantottam, láthatóan élvezte a jelenetet. De nekem már koránt sem volt ilyen mulatságos a dolog. Istenem, már jövő héten elvesz...
- Azt mondtad, elveszed? - dadogta Marion.
- Igen! Most mi van, azt hiszed, hogy a tulajdonod vagyok?! Hogy kiváltságaid lesznek a sikerektől?! Frász, azt csinálok amit akarok! Tizenkilenc éves vagyok és el tudom dönteni mi a jó. Elveszem Anat, de ne félj, én nem Gary vagyok! 
Marion szóhoz sem jutott, de én sem. Csak álltunk ott megkövülve. Helyettünk Scott szólalt meg.
- Öltözz fel, lemezfelvételre kell mennünk! - mondta nekem.

Marion előkapott egy szál cigarettát.
- Ha megbocsátotok...- motyogta és kiviharzott a konyhából.
- Pont ezt vártam tőle. - jegyezte meg fölényesen Scott.

Kis idő múlva már ott voltunk a stúdióban. Pazarul berendezett hely volt. A falon lévő hatalmas fotókon a világ hét csodája, a helyiségben mindenfelé bőrfotelek, díszes szobrok. Nem mindennapi látvány volt az biztos.
A többiek az előcsarnokban álldogáltak és nagyon nem passzoltak az elengánsnak mondható környezetbe.
- Na ne, megmondtam, hogy lányokat nem hozunk ! - fogadott minket elégedetlenül Nicky.
- Már mozdulni sem tudsz a nőd nélkül Neel...- morgott Robbie.
- Elcseszi a felvételt! - tette hozzá helyeslően Heath.
- Pofa be! - vett a védelmébe Scott.
- Igérem csendben leszek! - mondtam, hogy mentsem a helyzetet.
Doug lenézően végigpillantott rajtam.
- Hát jobb is...
- Fogjátok már be, ott jön Victor Dench! Beszélek vele! - és Nicky az ajtó felé vette az irányt. Scott rágyújtott.
- Na ott jön az a seggfej, hánynom kell tőle. - vihogott Doug.
Szó mi szó, Victor tényleg elég selyemfiúsan nézett ki. Drapp zakó, zselézett haj, discos trapéznadrág. Rögtön el kezdett udvarolni Nickynek, aki kislányosan nevetgélve fogadta a férfi bókjait.
- Nekem meg ettől a helytől kell hánynom. - tette hozzá Scott.
Hát igen, a dísztárgyak, padlóvázák, színes lámpák csakugyan nem egy punkcsapathoz illettek. 

Doug keresztbe fonta karját a mellkasán.
- Rohadt egy hely, én mondom...
- Ez van! - vont vállat Heath.
- De nem nekem! Nem fogok énekelni ennek a szemétnek!
- Ne csináld már Doug! Nicky szétrúgja a seggedet! - fintorgott Robbie.
De Doug letorkollta.
- Igazán ezt gondolod?! A tiedet, esetleg! Eldöntöttem, nem éneklek ennek a vén hippinek ! - makacskodott Doug és jéghideg kék szemeivel mereven nézte a mar-már bántóan narancs sárgára mázolt falat. 
Ekkor lépett hozzánk Nicky. Eközben Victor, az üvegfalnál rendezgetett valamit.
- Gyertek a stúdióba ! - szólt Nicky.
- Most is úgy gondolod, hogy nem énekelsz? - kérdezte Dougot halkan Robbie.
Doug pedig röhögve bólogatott. 
A csapat a stúdióba indult, én pedig a falon lévő telefonra pillantottam.
- Nem jössz? - kérdezte Scott.
- De rögtön, csak telefonálok. - feleltem.
- Hé, Scott magánélet később, rád várunk! - kiáltotta ki Nicky a stúdióból. Scott bólintott és ott hagyott. 
Amint egyedül maradtam tárcsáztam. És kérdések özöne lepett el. Vajon milyen éjszakájuk lehetett? Sejtettem...Apám biztos örökre kitagadott, anyám pedig mérhetetlenül szomorú és talán a testvéreim is...
Nem így akartam! Egész máshogy szerettem volna! Te jó ég, de nagyon összekavartam mindent! És nem biztos hogy ezt valaha jóvá lehet majd tenni. 

Pár becsengés után felvették. Apám volt az, biztos éjszakára ment dolgozni, mert nagyon fáradt, megviselt volt a hangja. Nagyot dobbant a szívem amikor meghallottam a hangját.
- Hallo, Mike Riley...
- Apa...én vagyok az Ana. Beszélni szeretnék veletek. Tudom, hogy ami tegnap történt nagy butaság volt, de talán van rá mód hogy tisztázzuk a helyzetet...
Ám ekkor a vonal már csak sípolt.
- Fenébe is. - suttogtam magam elé és levontam a következtetést. Gyűlölnek és nem akarnak rólam tudni.
Miután letettem a kagylót, a stúdióba mentem, a hangfelvétel helyszínére. Ahol fura kép fogadott.