Én igyekszem boldog lenni

Egy darabig még álltam ott a fülkében, kezemben a telefonkagylóval, majd elindultam vissza Scottékhoz. Olyan üres voltam belül és annyi mindent el akartam volna még mondani anyámnak.
Leültem a tv elé, bámultam az unalmas esti műsorokat és hamarosan elaludtam. Arra ébredtem, hogy nyílik a szoba ajtaja.
- Marion? - kérdeztem félálomban.
- Én vagyok. - mondta Scott és felkapcsolta a villanyt.
- Mennyi az idő? - pillantottam rá összeszűkített szemekkel.
- Mindjárt hajnali négy. - felelte Scott és leült mellém az ágyra. 
- Hogy sikerült a buli a Strangersben? Jó volt? - érdeklődtem.
- Jó. A közönség úgy hiszem, szeret minket. Csak fáradt vagyok. Kurva fáradt. - felelte Scott. Végignéztem rajta. Halálsápadt volt az arca, szeme alatt sötét karikák, haja és ruhája izzadt, karján friss szúrás nyomok. Úgy nézett ki, mint valami élő halott. Megsimítottam a vállán, aztán odahajtottam a fejem.
- Pihenned kéne...
- Tudom, de nem megy. Folyton a dalaink járnak a fejemben, ahogy szóltak a színpadon, meg a fények, meg a tömeg...Nagyszerű volt! Kár hogy nem láttad. Az a sok ember, ugráltak és énekelték a dalokat. A mi dalainkat! Dench azt ígérte, jövő héten elkezdjük a lemez felvételt. Érted te ezt?!
- Ez a siker Scott...- bólogattam.
- A mi sikerünk. Olyan hihetetlen. Doug teljesen fel van izgulva ettől. Azt mondja, a siker jobb mint a drog.
- És így van? - kérdeztem.
- Fene tudja. - vont vállat Scott. 
Aztán csak hallgattunk nagyokat. Közelebb húzódtam  hozzá és a kezemet a szívére tettem. És csak simogattam őt. Éreztem a bőre melegségét és a nyakában lévő lakat hűvös tapintását. Lehunytam a szemem. Olyan jó, hogy Scott van nekem! Nem bántam, hogy érte feladtam minden mást. Elragadott valami szédítő érzés és boldogan aludtam el.
Az elkövetkezendő napok a közelgő esküvő jegyében teltek. Te jó ég! Valahányszor erre gondoltam, vagy kimondtam, nevetnem kellett. Olyan hihetetlenül hangzott.

Marion intézte a ruhákat, meg az ételt. Kis esküvőt tervezett. Semmi felhajtás, nagy családi kör, csak Scott haverjai. Én pedig természetesen meghívtam Abbiet és Bonniet. És szerettem volna, ha a családom is eljön. 
Csütörtök este fel is hívtam őket.
- Szombaton ráértek? - kérdeztem rögtön a köszönés után.
- Mi, mindannyian? - kérdezett vissza anyám.
- Igen. Szombaton megyek férjhez és szeretném ha ott lennétek. Nagyon szeretném. Ha látnátok...Mégis csak az én esküvőm...
- Ana! Én mindennél jobban szeretnék elmenni, a nagyi és a testvéreid is, de apád még mindig nehezen tér napirendre az egész ügy miatt. Azt hiszem hajthatatlan és nem akar részt venni ebben...Sajnálom...De te, jól meggondoltad? 
Vettem egy nagy levegőt. Idegenül csengett a fülem számára az "én esküvőm" kijelentés. Biztos voltam a szerelemben, de az esküvőmben még mindig nem teljesen.
- Igen anya. Átgondoltam és ezt akarom! - mondtam végül cseppnyi hallgatás után. Halk sóhaj volt a válasz a vonal másik oldalán.
- Legyél boldog kislányom! Én csak ezt szeretném ! És apád is. Hiszen a szüleid vagyunk.
- Boldog leszek...- ígértem és letettem a telefonkagylót. A sírás szorongatta a torkomat. Tehát a családom nélkül kell örök hűséget esküdnöm...
Azok nélkül az emberek nélkül, akik a legeslegfontosabbak számomra. Persze Scotton kívül. 
Mit tehettem?! Próbáltam szoktatni magam a gondolathoz, hogy a Riley család nem lesz jelen az eseményen.