Koncert. Élmény ? Viszontlátás

- Látnod kellett volna! Teljesen kifordult magából! Megivott egy csomó piát és beszúrt némi anyagot, aztán verekedésbe keveredett valami seggfej szépfiúval! Persze a csapos kihajította.  A bár előtt meg szétvagdosta a karját egy üveg darabbal és azt kiabálta hogy átverted, mert hazamentél! Döbbenetes volt az biztos...
- Szegény Scott! Te jó ég! - összeszorult a szívem és mindennél jobban szerettem volna vele lenni.
- Hát ez van Ana...Mindenesetre, mi holnapután megyünk Bonnie-val Eastbourne-ba. Úgy néz ki, akkor lép fel a banda, ha akarod eljöhetsz te is...
- Persze hogy akarok! - vágtam rá.
Az a két nap tiszta kínszenvedés volt. Legszívesebben azonnal rohantam volna Scotthoz, de így meg kellett várni a keddet, amikor is felléptek. Szerencsére apám aznap éjszakai műszakban volt, így anyámat könnyen meggyőztem. De előtte még le kellett ráznom Jacobot, aki mindenáron el akart vinni magukhoz vacsorára.
Mikorra a Pretty Wallba értünk, az Örömrombolók koncert már javában tartott. 

A nézőtér előtt rengetegen tolongtak, a bárpultnál is tömeg volt. A színpadon, épp a "Felejtsd el !" című szám ment. Doug éles hangon énekelt a mikrofonra támaszkodva. Vörös tincsei égnek meredtek, fehér pulóvere térdéig lógott. Robbie püfölte agresszíven a dobokat, Heath a szólógitárt bűvölte, míg Scott a színpad szélén állt kezében a basszusgitárjával. 
Ruhátlan felsőtestén folyt a vér, az orrából is. Eszelősen vigyorgott, a közönség meg tombolt. Nicky elégedetten bólogatott.
- A közönség imádja a vért! Tehetséges gyerek ez a Scott! Egyéniség! 
Megbénulva néztem a színpadra. Az üvöltő embereket, a hisztérikus hangú Dougot, Scottot, amint magából kivetkőzve ténfergett a fényárban úszó színpadon.
- Nyugodj meg és igyál egyet! Scott miatt meg ne félj, jól tudja, mitől döglik a légy ! - kacsintott rám Nicky és egy pohár italt nyújtott felém.
A koncert végén a fiúk elégedetten levonultak, de előtte Doug egy hangos, " Kapjátok be ! " kiáltással búcsúzott. Majd mind az öltözőbe mentek. Bonnie, Abbie és én is oda igyekeztünk. Nicky akkorra már ott volt.
- Jók voltatok!
- Tudjuk! Mi vagyunk a legjobbak! - kiáltotta Heath magabiztosan és leült egy székre. 

Doug rágyújtott és Nickyhez fordult.
- És mi van a stúdióval? 
- Beszéltem Victor Dench-el, kíváncsi rátok...
- Na ne! Ezt rögtön ki is veheted a fejedből! Én nem játszom annak a vén hippinek! - makacskodott Doug és felrúgta az egyik széket.
- Hát pedig más nincs egyenlőre! - tárta szét a karjait Nicky. Ekkorra értünk be.
- Micsoda tömeg, alig lehet bejutni! Sziasztok fiúk! - köszönt Bonnie.
- Csúcsok voltatok! - tette hozzá Abbie.
Intettem én is, majd egyenesen Scotthoz mentem. 
Az ablaknál állt. Izzadt volt és véres. A bal karján kötés.

- Mondtam, hogy eljövök ! - szólaltam meg köszönés helyett.
- Vártalak. - mosolyodott el Scott. 

Próbáltam nyugodt maradni, de ahogy néztem, egyre jobban kezdett dobogni a szívem és összeszorulni a gyomrom. A pulzusom kétszáz körül lehetett. Scott arca csupa vér volt, ahogy a nyaka és az egész felső teste, de a szemei ugyanúgy szédítően csillogtak, mint utolsó találkozásunkkor.
- Én is vártam, hogy lássalak. - vallottsm be és megcsókoltam. A nyálam fémesen sós lett a vértől és az izzadtságtól. De nem érdekelt, csak az hogy végre a karjaiban tartott.
- Hé, hé, undorító disznók, abbahagynátok végre?! Elhányom magam! - furakodott közénk Doug.
- Takarodj! - lökte meg Dougot röhögve Scott. Teljesen kimelegedtem és kipirultam a csóktól. Az arcom véres lett és a kezeim is, előkaptam egy zsebkendőt, hogy letöröljem.
- Fiúk, beszélhetnénk most már? Igazán fontos lenne! - szólt Nicky komoly képpel. 
- Mondjad, hallgatunk! - vett elő egy sört Robbie.