Ígérem !

- Hova mész? - kérdezte Scott a tv-t bámulva.
- Haza. - feleltem.
- Nem maradsz éjszakára? 
- Nem lehet. Apám ki van kattanva rám, az utolsó busszal haza kell mennem. 
Scott fura képet vágott, de nem szólt semmit, sőt kikísért a megállóig. 
- Mikor jön a busz? 
- Mindjárt itt lesz. - pillantottam az órámra.
- Biztos hogy nem maradsz? Lemehetnénk a Pretty Wallba. Egy helyi együttes lép fel, Doug ismeri őket személyesen. Az a nevük, hogy Kretének. Meg a többiek is biztos ott lesznek.
- Most tényleg nem lehet Scott. Talán legközelebb.- mondtam.
A kanyarban feltűnt a busz.
- Ígérem, ha legközelebb felléptek itt leszek! 
- Jó. Most lemegyek a Pretty Wallba iszom valamit és talán Dougék is ott fognak inni. De nem felejtem el amit ígértél! Várni foglak! - Scott a vállamra tette a kezét. Tüskés csukló szorítója volt és ahogy a hideg fém hozzám ért, összerezzentem. 
Scott talán meg akart csókolni, de a busz ekkor fékezett előttünk.
- Na, jön vagy nem? - ordított le nekem a kedvetlen, idős sofőr.
- Megyek! - kiáltottam vissza és Scottra néztem.
- Hamarosan találkozunk! - mondtam még neki.
- Igen...- biccentett és megjelent az a gúnyos vigyor az arcán. Az amúgy gyönyörű arcán, ami azon az emlékezetes éjszakán még szebb volt, mint valaha. Úgy látszott nem hitte egy szavamat sem, nekem meg nem volt időm bizonygatni, hogy komolyan mondom.

Felléptem a buszra, leültem az ablakhoz. Scott pedig elindult a néptelen utcán. Mikor hazaértem, a ház csendbe burkolózva várt. Kezdtem józanabb lenni. Felmentem a szobámba, ledőltem az ágyra és egész éjjel az Örömrombolók zenéje járt a fejemben. 

Másnap éppen reggeli után voltunk, mikor apám a szokásos okító beszédét tartotta, mint mindig mikor együtt eszik a Riley família. 

- A múlt éjjel megint zavargások voltak. Gail Waterson a régi raktár áruházzal szemben lakik, tőle tudom, hogy megint egy átkozott, csürhe banda lépett fel. Azok a ganéjok mindent felforgattak! 

- Mike! Ne beszélj így a gyerekek előtt! - szólt apámra anyám, de apám dühösen legyintett. 

- Te szemellenzőt viselsz Debbie! Nem látod, hova vezet ez?! Hol vannak már azok a békés idők! Mikor a Beatles volt a menő és a szolid házi bulik...
Kenny röhögni kezdett.
- De apa, az tök ciki!
- Nektek minden ciki édes fiam. De ha valamelyiktekről kiderül, hogy egy ilyen koncerten részt vesz, hát én...
Pont ekkor csengettek.
- Ki lehet az ilyenkor? Negyed tíz van. - csóválta rosszallóan a fejét anyám.
- Kimegyek ajtót nyitni. - ugrott fel a hugom Jessica, majd pár másodperc múlva vissza jött.
- Ana, Abbie Barks keres! 
Apám, anyám csak néztek kérdőn rám, én pedig éreztem hogy valami történt, és jó oka volt, amiért Abbie reggel ideállított. 

Nem szóltam semmit, csak gyorsan kimentem.
Abbie ott várt az ajtóban.
- Tudunk pár szót váltani? - tért a tárgyra rögtön.
Becsuktam az ajtót magam mögött.
- Hát persze! De mi a baj? Azt hittem még alszol, hisz gondolom reggel értetek haza Eastbourne-ból...
- Igen...Hú, micsoda éjszaka volt! Ezt akarom neked elmondani! Szóval ülünk a Pretty Wallban. Doug, Heath, Robbie, Bonnie meg én, mikor is bejön Scott....
- Mondta, hogy a Pretty Wallba megy. - bólogattam.
- Na igen, de azt biztos nem mondta, hogy ott úgy be fog rúgni és szívni mint, ha nem lenne holnap. Vagy igen? 
- Te jó ég, mit csinált ? Abbie, mesélj már ! - vágtam barátnőm szavába és éreztem hogy lesz úrrá rajtam az idegesség.