A nyár utolsó napjaiban már mindenki a saját dolgával volt elfoglalva. Nicky váratlanul elutazott, hogy a fiával tölthessen pár napot, Abbie és Bonnie pedig készültek az iskolára. Belül én is éreztem, hogy tényleg vége a nyárnak, egyre kevesebb volt a napsütés, hidegebbek és csípősebbek voltak a reggelek. Sokat unatkoztam Scottéknál, Marion sem volt mindig ott és így nem volt kihez szólnom. Ilyenkor, ha akadt némi apróm, haza telefonáltam. Végre sikerült beszélnem Kennyvel és Jessyvel is. Apám szerencsére ritkán volt otthon, persze szerettem volna vele is beszélni de nem tudtam, ő mit mondana nekem. Féltem, nem akartam rosszat, bántót hallani. Azt, hogy én egy kis kurva vagyok, aki pár napos ismeretség után összeáll egy senkiházi punkkal. Aki félredobta az egyetemet, az egyetlen egy lehetőséget, hogy érvényesüljön. Jól tudom ezt mondta volna és közben folytak volna a könnyeim.
De neki is...Mert tudtam, hogy apám szeret és én is őt. A történtek ellenére...
Ha nem volt pénzem telefonálásra, lemezeket hallgattam és családi fotó albumokat nézegettem. Persze titokban, nem tudtam mit szólt volna Scott és Marion, hogy engedély nélkül belenézek a korábbi életükbe. Sokat meséltek nekem az albumokban látott fotók. Marion például egész szép nő volt, Gary és Scott pedig eléggé hasonlítottak egymásra. John Neel, az apa megviselt volt, egy munkásember. Láttam a szemében valami szomorút, ami ugyanolyan volt, mint az a fény amit Scott szemében véltem felfedezni. Igen, Scott szeme egy nyitott könyv volt. És a fény benne hol tompább, hol ragyogóbb. Csillogott ha boldog volt, mert ugyan nem mindig mutatta, de boldog volt egy sikeres fellépés után, a jó akkordoknál és ha a karjában tartott. Sajnos akkor is ez a fény gyúlt a szemeiben, ha kábítószerezett.
De ha szomorú volt, eltompultak, szinte kialudtak a fények, olyan üres, elhagyatott lett a tekintete.
Érdekes, a legtöbb képen egy szomorú, vissza húzódó kisgyerek volt látható. Ilyen volt az életben is, csak azokkal viselkedett nyíltabban akiket ismert és akik valamit jelentettek számára.
Szerettem volna még többet megtudni Scottról, a szekrényében, asztalán azonban semmi hasznosat nem találtam. Volt ott sok újság cikk nagy punk zenekarokról, egy üveg teli biztos tűkkel és együttesek felvarrójával, csuklószorítók, fekete ruhák, de ezek nem mondtak róla bővebben semmit.
Aztán az ágy alatt egy régi kartonpapírdobozra bukkantam. A dobozban pedig újságpapírba jól becsomagolva megtaláltam Scott gyerekkori naplóját nyolc évvel korábbról.
A naplóban volt egy kép az apjáról. A lapokon pedig zavaros, néha értelmezhetetlen sorok. De amit megértettem, abból sütött a szeretetvágy és a megbocsátás utáni óhaj. Scott meg akart halni, magát hibáztatta apja haláláért, holott nyilvánvalóan semmi köze nem volt hozzá. John Neel sokat ivott és ez okozta vesztét, de Scott ezt nem fogadta el. Teljesen megdöbbentem az olvasottakon. Hátborzongatóan sötét volt, nyomasztó és félelemkeltő. Scott lelkében hatalmas viharok dúlhattak és Marion ezt észre sem vette. Mert nem akarta, vagy mert nem is érdekelte. Nagyon kiakadtam és pár lap elolvasása után kábultan csuktam be a naplót. És megfogadtam, soha többet nem kutatok Scott holmija között.
Eljött az utolsó hétvége a nyári szünetből. Abbie és Bonnie búcsúbulit szerveztek, melynek helyszíne természetesen a Pretty Wall volt. Dench azonban közbeszólt, mert az Örömrombolókat szombaton is próbára fogta. Így a fiúk későbbre ígérkeztek. A lányokkal negyed kilencre beszéltük meg a találkát a Pretty Wall előtt. Kis késéssel meg is érkeztek, jól betankolva.
- Sziasztok, csak hogy itt vagytok, már szétfagytam. - fogadtam őket kicsit dideregve és egyik lábamról a másikra álldogálva. Hirtelen lehűlt a levegő, én meg túl rövid szoknyát vettem fel.
- Drága barátnőm! - ájult a nyakamba Bonnie.
- És a többiek? - kérdezte Abbie.
- Később jönnek. Próba van. - feleltem.
- Mindig csak a munka...Remélem azért igyekeznek, ez az utolsó szabad hétvégénk. - morgott Abbie.
- És utána megint mehetünk vissza az iskolába. Francba is, hogy utálom a koleszt! Csupa savanyú apácanövendékkel vagyok egy szobába zárva. Képzeljétek, az egyik csaj, akit úgy hívnak hogy Rose folyton vallási dalokat énekel és hozzá gitározik. Tiszta szent fazék, fogadok, még sose csókolózott...- mesélte Bonnie.
- Gitározik?! Akkor jöhet a bandához. - poénkodtam.
- Na még csak az kéne...- legyintett Bonnie.
- Oké lányok, most már menjünk be, elég hideg van. - indultam a bejárat felé, de a barátnőim nem mozdultak.
- Izé, még ne! Még várunk valakit! - árulta el titokzatoskodva Abbie.
Ezen ledöbbentem, a legutóbbi beszélgetésünkkor egy szót sem szóltak, hogy valaki még csatlakozik hozzánk.
- És kit? Ismerem? - kérdeztem kíváncsian.
- Ana, ugye nem fogsz nagyon kiakadni? - kérdezett vissza óvatosan Bonnie.
- Az attól függ. Valami baj van? - néztem a két lányra, de nem tudtam megállapítani miért viselkednek olyan érdekesen.
- Remélem nem fogsz berágni, de Jacobot várjuk. - nyögte ki végül Abbie.
De neki is...Mert tudtam, hogy apám szeret és én is őt. A történtek ellenére...
Ha nem volt pénzem telefonálásra, lemezeket hallgattam és családi fotó albumokat nézegettem. Persze titokban, nem tudtam mit szólt volna Scott és Marion, hogy engedély nélkül belenézek a korábbi életükbe. Sokat meséltek nekem az albumokban látott fotók. Marion például egész szép nő volt, Gary és Scott pedig eléggé hasonlítottak egymásra. John Neel, az apa megviselt volt, egy munkásember. Láttam a szemében valami szomorút, ami ugyanolyan volt, mint az a fény amit Scott szemében véltem felfedezni. Igen, Scott szeme egy nyitott könyv volt. És a fény benne hol tompább, hol ragyogóbb. Csillogott ha boldog volt, mert ugyan nem mindig mutatta, de boldog volt egy sikeres fellépés után, a jó akkordoknál és ha a karjában tartott. Sajnos akkor is ez a fény gyúlt a szemeiben, ha kábítószerezett.
De ha szomorú volt, eltompultak, szinte kialudtak a fények, olyan üres, elhagyatott lett a tekintete.
Érdekes, a legtöbb képen egy szomorú, vissza húzódó kisgyerek volt látható. Ilyen volt az életben is, csak azokkal viselkedett nyíltabban akiket ismert és akik valamit jelentettek számára.
Szerettem volna még többet megtudni Scottról, a szekrényében, asztalán azonban semmi hasznosat nem találtam. Volt ott sok újság cikk nagy punk zenekarokról, egy üveg teli biztos tűkkel és együttesek felvarrójával, csuklószorítók, fekete ruhák, de ezek nem mondtak róla bővebben semmit.
Aztán az ágy alatt egy régi kartonpapírdobozra bukkantam. A dobozban pedig újságpapírba jól becsomagolva megtaláltam Scott gyerekkori naplóját nyolc évvel korábbról.
A naplóban volt egy kép az apjáról. A lapokon pedig zavaros, néha értelmezhetetlen sorok. De amit megértettem, abból sütött a szeretetvágy és a megbocsátás utáni óhaj. Scott meg akart halni, magát hibáztatta apja haláláért, holott nyilvánvalóan semmi köze nem volt hozzá. John Neel sokat ivott és ez okozta vesztét, de Scott ezt nem fogadta el. Teljesen megdöbbentem az olvasottakon. Hátborzongatóan sötét volt, nyomasztó és félelemkeltő. Scott lelkében hatalmas viharok dúlhattak és Marion ezt észre sem vette. Mert nem akarta, vagy mert nem is érdekelte. Nagyon kiakadtam és pár lap elolvasása után kábultan csuktam be a naplót. És megfogadtam, soha többet nem kutatok Scott holmija között.
- Sziasztok, csak hogy itt vagytok, már szétfagytam. - fogadtam őket kicsit dideregve és egyik lábamról a másikra álldogálva. Hirtelen lehűlt a levegő, én meg túl rövid szoknyát vettem fel.
- Drága barátnőm! - ájult a nyakamba Bonnie.
- És a többiek? - kérdezte Abbie.
- Később jönnek. Próba van. - feleltem.
- Mindig csak a munka...Remélem azért igyekeznek, ez az utolsó szabad hétvégénk. - morgott Abbie.
- És utána megint mehetünk vissza az iskolába. Francba is, hogy utálom a koleszt! Csupa savanyú apácanövendékkel vagyok egy szobába zárva. Képzeljétek, az egyik csaj, akit úgy hívnak hogy Rose folyton vallási dalokat énekel és hozzá gitározik. Tiszta szent fazék, fogadok, még sose csókolózott...- mesélte Bonnie.
- Gitározik?! Akkor jöhet a bandához. - poénkodtam.
- Na még csak az kéne...- legyintett Bonnie.
- Oké lányok, most már menjünk be, elég hideg van. - indultam a bejárat felé, de a barátnőim nem mozdultak.
- Izé, még ne! Még várunk valakit! - árulta el titokzatoskodva Abbie.
Ezen ledöbbentem, a legutóbbi beszélgetésünkkor egy szót sem szóltak, hogy valaki még csatlakozik hozzánk.
- És kit? Ismerem? - kérdeztem kíváncsian.
- Ana, ugye nem fogsz nagyon kiakadni? - kérdezett vissza óvatosan Bonnie.
- Az attól függ. Valami baj van? - néztem a két lányra, de nem tudtam megállapítani miért viselkednek olyan érdekesen.
- Remélem nem fogsz berágni, de Jacobot várjuk. - nyögte ki végül Abbie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése