A legszebb szó

Beláttam, nagyikám elől nem lehet elbújni és teljesen igazat adtam neki. Hosszú napok óta csak ittam, elmerültem az alkoholban, ez tényleg nem vezet semmi jóra. És értelmetlen is ez az egész részegeskedés, a italos álmokban való útkeresés. Abban a percben elhatároztam, változtatok ezen! Nem fogok ennyit inni, sőt Scottot is le fogom szoktatni az ivásról. És a drogokról is.
- Rendben nagyi. Így lesz! Ígérem végül. 

Nagyanyám megsimogatta az arcomat.
- Úgy örülök nektek, legyetek boldogok!
Késő este jöttünk el nagyitól. Busz már nem jött, így stoppal jutottunk el Eastbourne-ba. Boldog voltam, mert nagyi elfogadta a házasságomat és tanácsot is adott, hogy éljem tovább helyesen az életemet. Tanácsot, amit meg fogok fogadni. A saját érdekemben. Bár kezdetben biztos nehéz lesz. 
Hazaérve Marion várt minket nagy jókedvűen, kezünkbe nyomott egy-egy pohár italt, miközben szólt valami andalító zene.

- Mi ez? - kérdezte Scott.
- Whisky. - felelte vidáman Marion.
- A zenére gondoltam...
- Az egyik kedvencem! Apáddal mindig ezt hallgattuk még fiatal házasként. - mesélte Marion.
- De apa meghalt. - komorult el Scott arca és fájdalmat láttam rajta akkor..
- És kit érdekel? Mi élünk és hála neked, hamarosan jobban fog menni nekünk mint valaha. - legyintett Marion érzéketlenül.
- Kapcsold le ezt a szart! - ezzel Scott beviharzott a szobájába. Mi meg értetlenül álltunk ott Marionnal.
Scott nem sokat beszélt az apjáról. Mikor először voltam itt nála, akkor mondott pár szót róla, hogy sokat ivott és beteg volt, de mást nem nagyon tudtam John Neelről. Pedig érdekelt volna, milyen ember volt ő és  hogy milyen volt a viszonyuk Scottal. De Scott nem hozta szóba, én meg nem faggatóztam. Mert ő sem kérdezett engem, pedig én meséltem volna a gyermekkoromról, ha érdekelte volna. 
Az első igazán józan éjszakánkon azonban megtört a jég. Beszélgettünk sok mindenről. Nem ittam és ő sem, vagy ha ivott is, estére kijózanodott. A zenekari próbának is hamar vége lett, Marion vacsorát csinált, majd korán bevonult a szobájába. Evés után mi is bementünk Scott szobájába. Szeretkeztünk és utána beszélgettünk. Először hasonlítottunk egy igazi házaspárra. Feküdtünk az ágyban, én Scott mellén és csak hallgattam a szívdobbanásait. A halálról esett szó.
- Hogy halt meg az édesapád? - kérdeztem.

- Ő mindig is megitta a magáét, sörön nevelkedett meg whiskyn. Még kicsi voltam, mikor egy este az ölébe ültetett engem meg Garyt. Munkából jött haza, fizetést kapott ezért ajándékot hozott. Csokoládét meg kisautót. Jókedvű volt és részeg. Azt akarta, hogy igyunk mi is a whiskyjéből. Ittunk, de rossz volt, égette a torkomat, Gary sírva kiszaladt a szobából és én is majdnem bőgtem, de végül megálltam és apám azt mondta férfi vagyok...Hat éves voltam akkor. Négy évvel később apám meghalt. Akkoriban már senki sem látta józanul. Néha napokig elő sem került. Aztán egyszer csak rosszul lett, kórházba kellett vinni és nem is jött ki onnan élve...
- Te jó ég...- suttogtam.
- Anyám hazajött, emlékszem a szobában játszottam, Gary meg leckét írt. Anyám jött, leült a kanapéra és csak ennyit mondott : fiúk, az apátoknak vége! Könnyed volt, szinte már vidám. És én meglepődtem. Azt hittem, ez olyan seb ami nem gyógyul sose, amit nem lehet felfogni és ha mégis megérti ez ember, összetörik és nem tudja abba hagyni a sírást. Haragudtam anyámra amiért így beszélt és magamra is, mert nem voltam ott apámmal az utolsó időkben...
- Nem a te hibád! - pillantottam Scottra.
- Hát nem tudom. Csak azt érzem, van hogy van olyan pillanat, amikor szeretnék apámmal lenni, elmondani neki hogy akármennyit is ivott jó volt míg élt, mert akkor is az apám volt...Az apám...akivel szeretnék találkozni...
- Sajnos ez lehetetlen Scott...
- Tudom. Most már...De mikor a vallásos iskolába jártam Douggal, gyakran esett szó a halálról. Dougnak mostohaapja volt, mert az ő apja is meghalt egy átkozott balesetben, az enyém meg elitta az életét. Mind ketten találkozni akartunk velük és azt beszéltük, hogy meghalunk együtt, elvégre minek ez az élet ha csak a rosszat látjuk körös-körül... - mesélte Scott.
- De hisz ez szörnyű! - dadogtam.
- Egyik délután jól beragasztóztunk és Dougék hátsó kertjében egy fára akartuk felakasztani magunkat, de a szomszédjuk meglátott minket. Így maradtunk életben.- Scott felült az ágyon és cigire gyújtott. A sötétben parázslott a cigarettája.
- Még jó, hogy nem történt baj. - mondtam neki. 
Flegmán megrántotta a vállát.
- Talán igen. De hidd el Ana, nem rajtam múlott ez az egész. Megtettem volna! Akkor nem volt veszteni valóm! Sőt mielőtt megismertelek volna, akkor is eszembe jutott, hogy megteszem, sokszor elképzeltem, hogy felmegyek egy magas épület tetejére és levetem magam onnan. De mióta ismerlek, már egyáltalán nem agyalok efféléken...
- Scott ne rémisztgess! Kérlek ne mondj és gondolj ilyeneket! Én félek, féltelek téged! Az Istenért, csak tizenkilenc éves vagy...- mondtam és már sírtam. Scott felkapcsolta az éjjeli lámpát. Meglepődve láttam, hogy az ő szeme is könnyes. Nem szóltam, csak rázott a zokogás. Helyettem viszont ő szólalt meg.
- Most már csak veled halok meg! Szeretlek!
Ha lehet, még jobban elsírtam magam. Idáig még egyszer sem mondta hogy szeret és akkor, azon a felkavaróan őszinte éjszakán végre elhangzott ez a szó, amit mindig is vártam.
- Én is szeretlek! - öleltem át és nem engedtem el nagyon sokáig.