Első lépések, a nehéz vallomás

- Miért akarod, hogy hozzád menjek? -  érdeklődtem, amint elcsitult szívem heves dobogása és amint szóhoz jutottam. 

Vagyis elég sokára.
- Azért mert nem kérhetem örökké arra az Istent, hogy csak még egy napig maradj mellettem! Én nem bírlak megtartani...
- Ki mondta ezt a hülyeséget? - csattantam fel megrökönyödve.
- Tudom. Erre képtelen vagyok. Meg nélküled élni is. Ma összevesztem Douggal a próbán. Nem tudok koncentrálni, semmi nem megy, ha nem vagy velem! Ha nem leszel a feleségem, most mond meg és ne ígérj semmit, ne rázz le, hogy majd átgondolod, majd megbeszéljük! Most szeretném tudni...- Scott olyan szomorúan nézett rám, hogy könnyes lett a szemem. A kerítésen keresztül megszorítottam a kezét. 
- A házasság egy komoly döntés. - mondtam.
- Én nem vagyok bizonytalan. Legalábbis ebben nem! Velem még lány ennyi jót nem tett, mint te.

- Mégis mit tettem?
- Azon az éjszakán...Nickynél...a fürdőszobában...Megtörölted az arcom, gondoskodtál rólam. Te mutattad meg az igazi sexet. Eddig nem tudtam hogy lehet ilyen is. Addig az éjszakáig gyűlöltem az egészet és a lányokat is többnyire...
Természetesen emlékeztem én is arra az estére, felejthetetlen volt. Azóta nem voltunk "úgy" együtt és már nagyon vágytam, hogy újra megtörténjen. Hogy velem legyen és érezzem azt, hogy valaki ekkora szenvedéllyel szeret.
És most Scott itt van, szerelmet vall, megkéri a kezemet. 
És mit feleljek erre én? 

Hogy szeretem?! Igen!
Hogy vele akarok lenni?! Persze! 
Hogy elolvadok a karjai között?! Így van!
Hogy rá gondolok folyton?! Másra sem tudok szinte!
Hogy eddig nem éreztem így senki iránt?! Még sosem! 
Mit is mondhatnék én...
Néztem Scottot, ahogy fázósan zsebre dugta a kezét és várta, hogy reagáljak. Olyan reményvesztettnek látszott. És én sem tudtam mit is lépjek, de valamit cselekednem kellett.
- Várj meg itt! - mondtam neki és bizonytalan léptekkel a ház felé indultam, bár gőzöm nem volt mit fogok tenni miután beléptem az ajtón.
Bent ült a nappaliban mindenki, Jacob is lejött és mindannyian a vetélkedőt lesték a tv-ben. 
- Hol a francban voltál? Nem a vendégeddel kellene törődnöd? - támadt rám apám.
- Beszélni akarok veletek. Mindnyájatokkal! - mondtam válasz helyett.
- Pont most? A szerencsekereket nézzük. - fintorgott anyám.
- Ez tényleg nem várhat. Figyeljetek picit, jó?
Apám kikapcsolta a tv készüléket.
- Parancsolj kislányom, mi nem várhat még húsz percet? - kérdezte gúnyosan. 

Mind rám meredtek, engem meg elfogott a félsz és kilelt a hideg. Hiszen azt sem tudtam mit mondjak, hogy kezdjek bele az egészbe.
- Izé...szóval, az van, hogy megismerkedtem valakivel...
- Hogyan? - vágott közbe anyám.
- Hol? És mikor? Mióta tart a dolog? - halmozott el apám ingerülten kérdésekkel. 

Fenyegetően nézett engem.
- Hát Eastbourne-ban találkoztunk pár hete. - dadogtam.
- Ki az a fickó? - kérdezte Jacob dühösen. 

Az ablak fele mutattam.
- Ott áll kint. Szeretném behívni hogy megismerjétek.
Az egész család az ablakhoz ment és szinte rátapadtak az üvegre.