Játszd el a dalt, ami sose szólt, vedd fel a fehér gitárt. Játszd el a régi húrokon az utolsó utazást

Nagyon köszönöm a véleményt :) Ana szerette Scottot, őt választotta a családja helyett, eldobta magától az egyetemi terveit, csak hogy együtt lehessenek. Segíteni akart rajta, kitartott mellette amíg bírt és szerintem csak ott követett el hibát, hogy egy adott pillanatban besokallt és lelépett, nem átgondolva a következményeket. Nem biztos, hogy ha ott marad Scott mellett, akkor ez nem következik be, úgy vélem, a kábszereseknél nincs garancia semmire sem. Aki lövi magát, az minden alkalommal orosz rulettet játszik és lehet hogy akkor sem lehetne megmenteni, ha az illető nincs egyedül.
És még van hátra ezzel együtt 3 rész, szóval ne menjetek sehova :)

- Marion, én csak...- dadogtam, de közbevágott.
- Ne, ne szólj, ne mentegetőzz! Fölösleges! Átlátok rajtad! Most már igen. De eddig megtévesztettél. Egy jó családból származó gazdag lány, aki lealacsonyodik hozzánk. Azt hittem benned lányomra lelek. Azonban látom, egy szemét kurva vagy, egy aljas dög! Átkozott legyen a nap, amikor megismerted Scottot! - Marion hangja tele volt gyűlölettel.
- Az volt életem legszebb napja Marion! Szeretem Scottot és borzasztó, hogy nincs már velem. Én segíteni akartam rajta, elvinni egy intézetbe, hogy leszokjon a drogról. Én nem tudtam, hogy késő...
- Hazudsz! Minden szavad hazugság! Soha nem törődtél mással, csak magaddal...
- Ez nem igaz! - szipogtam, de Marion csendre intett.
- És most menj el! Egyedül akarok lenni a fiammal!
- Kérlek Marion, hallgass végig...
- Tűnj el, mielőtt neked megyek és kikaparom a szemed te cafka! Kifelé, nem érted! - kiáltotta Marion ellentmondást nem tűrően, a falak bántóan visszhangozták a kiáltását.
- Bár vissza csinálhatnám...- mondtam még, de rám sem nézett. Tekintete Scott felé meredt.
Elmentem hát, anélkül, hogy rendesen elbúcsúztam volna Scottól.
Ismét egyforma napok következtek, amik nem hoztak semmi újat, semmi jót. Álmatlan éjszakák, nyugtatóval átvészelt nappalok követték egymást. Míg nem elérkezett az a nap, amiről nem sejtettem, hogy fogom túl élni.
Eljött Scott temetésének napja. Nicky és a fiúk dobták rá össze a pénzt. Doug és Marion is megüzente, hogy nem szeretnének ott látni, de ennek ellenére nem tudtam volna otthon maradni. 

Sokan eljöttek a szertartásra. Nicky, Doug, Robbie, Heath, Abbie, Bonnie, Marion. Megjelent Gary is a feleségével, valamint egy csomó ismeretlen punk, akik nyilván a Strangersből és a Pretty Wallból ismerhették Scottot. Néztem a tömeget és arra gondoltam, mit érezne Scott, ha tudná mennyien szeretik.
A családom is ott volt, annak ellenére, hogy alig tudtak róla valamit.
A pap szép beszédet mondott. Mialatt hallgattam, rezignáltság telepedett rám és fura megnyugvás. Hogy Scott már nem szenved tovább ebben a földi létben. Most már ott van ahol a végtelen csendesség. Oda került, ahova az apja, a huga Linda, és meg nem született gyermekünk. Ott már biztos örökre megpihen lázongó lelke. És talán megtalálja azt, amit itt a földön nem sikerült.
A temetés természetesen nem érhetett véget botrány nélkül. Doug, a beszéd és a koporsó leengedése után magánkívül ordítozva akart nekem rontani. Heath és Robbie fogták le, és nyugtatgatták, de egyre csak üvöltözött.
- Te büdös kurva! Megölted a legjobb barátomat! Mondtam hogy ez lesz! A rohadt életbe, csak tizenkilenc éves volt!
- Sajnálom Doug...- suttogtam és minden erőm elhagyott. Marion, Heath és Robbie csak néztek rám vádló szemekkel.
- Sajnálod mi? Na persze...- bólogatott gúnyosan Marion.
- Ajánlom, hogy többé ne kerülj az utamba, mert ha elkaplak, véged...- fenyegetőzött Doug, amint a többiek belé karolva kivezették a temetőből.
- Hát ez a Doug egy hülye! - mondta Bonnie.
- Nem...én megértem a dühét és hogy gyűlöl. Talán én vagyok a hibás. - vágtam a szavába.
- Butaságot beszélsz Ana! - ölelt meg Abbie.
- Mi veled vagyunk, ne vádold magad! - mondta még Bonnie.
Apám lépett ekkor hozzám.
- Indulhatunk Ana?
- Még szeretnék egy kicsit itt maradni, ha nem gond. Csak pár percet kérnék egyedül Scottal. - néztem rá.
Bólintott.
- Rendben. Kint megvárunk. - és anyámmal meg a testvéreimmel az autóhoz indultak. Abbie és Bonnie követték őket.
Lassan eltűnt a tömeg és egyedül maradtam a temetőben. A sírhoz léptem. Telis-tele volt virágokkal. A sárga, vörös és fehér rózsák szirmai reszkettek a szitáló esőben.

A márványtáblán aranyozott betűkkel a név: Scott Neel. És két dátum: 1959.04.16.- 1979.02.23. 

Az élete...
- Nem is tudom mit mondhatnék neked Scott...Azt hiszem itt már elfogytak a szavak...- sóhajtottam nagyot és végig simítottam a táblán.
- Az életemet oda adnám, ha most ismét itt lennél velem, ha megölelnél, ha megcsókolnál! Ha újra a gitárod hangját hallanám! És ha elmondhatnám, mennyire szeretlek!
Könny csordult ki a szememből. Valójában most tudatosult bennem a temetésen, hogy már sosem lesz velem. Csak az emlékeimben őrizhetem meg őt. És ezeknek az emlékeknek szépeknek kell lenniük, nélkülözni minden rosszat és közös rövidke életünk árnyoldalát. Arról kell szólniuk, hogy volt egy Scott nevű punk gyerek. Kócos hajú, örök lázadó. Az Örömrombolók nevű együttes basszusgitárosa. És oda volt értem. Ahogy én is örök lázban égtem miatta.
Fülembe csengett az a mondata, amit azon a szenvedélyes éjszakán mondott nekem: Most már csak veled halok meg! Hát nem így történt. Én élek, de ő már nem. Kegyetlenül fájó dolog ez és sosem fogom magamnak megbocsájtani, hogy talán lehetett volna másként, de én megfutamodtam.
- Nyugodj békében. - mondtam még és a temető kijárata felé indultam. Közben folytak a könnyeim és hatalmas üresség tátongott bennem. Lehet majd ezt az ürességet pótolni? Ha lehet is, sok idő kell hozzá, nagyon sok idő...És mi lesz velem addig?
Másnap visszamentem a Rainbow szállóba. A rendőrség lezárta az ügyet. " Aranylövés " ezt állapították meg. 

Mikor kinyitottam a lakás ajtaját, a macska rontott nekem. Nagyon éhes lehetett már. Adtam neki enni, majd körbejártam a lakást. Semmi sem változott. Minden ugyanúgy volt, mint amikor nagy dühösen elrohantam innen. A földön ott hevert az Örömrombolók lemeze. Az első, ami egyben az utolsó is volt...Felvettem és csak néztem a borítót. Emlékeztem a dalokra és tudtam, hogy évek múltán is fogok. Belém égett kitörölhetetlenül az összes sor, minden ütem.

Fogalmam sem volt, mihez kezdek magammal és hogy lesz ezután. De most nem is tudtam erre gondolni. Ott a lakásban átjártak az emlékek. Lehunytam a szemem és a fejemben egy képzeletbeli gitáron felcsendült az elmúlás szimfóniája.