Távoli, üres, hideg

Egy hosszú fejezet a drága kommentelőmnek, további véleménynek nagyon örülnék akármelyik blogomon :)

A lakás fel volt dúlva. Minden a feje tetején állt. A fiókok kiforgatva, a polc lesöpörve, a szőnyeg felhajtogatva. Könyvek, lemezek, mindenféle papírok a földön. Mintha forgószél sújtotta volna a lakást. Scott a rendetlenség leges-legközepén feküdt félmeztelenül. Ha lehet, most még sápadtabb volt mint valaha, a haja össze-vissza állt és úszott az izzadtságban. Nem messze tőle a jól ismert "kellékek", kanál, öngyújtó...
- Itt vagyok Ana...- nyögte erőtlenül. 
- Atya ég, Scott, mi folyik itt? - kérdeztem, mintha nem tudnám. A döbbenet tetőtől-talpig lezsibbasztott.
- Semmi...de igazán...- vigyorodott el Scott kábultan.
- Felforgattad az egész lakást? - néztem körbe.
- Hát...
- Pénzt kerestél ugye? - és válaszra sem várva a fürdő szobába mentem. Ott is rendetlenség fogadott. A fürdőköpenyem a földön hevert. Beletúrtam a zsebébe és üres volt. Megszédültem és erőtlenség fogott el. Kezdett összeállni a kép. Dühösen hajítottam arrébb a fürdőköpenyt és berohantam a szobába.
- Már értem! Megtaláltad a pénzt nem igaz? És heroinra költötted! - kiáltottam.
- Rágalom, nem nyúltam a pénzedhez, helyesebben az az én pénzem volt, csak elvetted tőlem.- morgott Scott és próbált felállni, de sikertelenül. Vissza hanyatlott a padlóra és onnan nézte tovább a rajtam elhatalmasodó dühöt.
Könnyek szöktek a szemembe.
- Segíteni akartam...- mondtam halkan.
- Nem kell a segítséged. Remekül elvagyok. Egy gyógyír van számomra, a zenélés, több nem kell. - jelentette ki Scott.
- A zene? Hiszen felállni sem tudsz, az Istenért...- csóváltam a fejemet és ahogy ott álltam a lakásban a szerte-szét dobált bútorok között hirtelen kietlen lett a szívem és idegennek látszott minden. Csak a mérhetetlen elkeseredés feszítette a lelkemet belülről, de úgy hogy már fájt.
- Hogy lehetsz ilyen aljas? A kurva életbe, hát jót akartam neked, te meg hátba támadsz...- suttogtam.
- Arról beszélhetnénk ki támad hátba kit...- mondta gúnyosan Scott.
- Mégis miről beszélsz? Ezt nem hiszem el.- ezzel a szekrényhez léptem és szélesre tártam az ajtaját. Kivettem az egyik utazó táskát és pár ruhát dobáltam bele. Úgy éreztem, nem bírok tovább ott maradni. 
- Mit csinálsz Ana? - kérdezte Scott látva gyors és dühös mozdulataimat.
- Szerinted? Elmegyek! Győztél! Legyőztél engem és a józan gondolkodást. Legyőzted a normális életet és a boldog jövőt.- ordítottam neki könnyek között.
- Hova mész? - jött az újabb kérdés.
- Nem mindegy az neked? Gondolkodnom kell, időre van szükségem. 
- Ne menj el! 
- Késő! Már túl késő! - kaptam a kezembe a tele pakolt táskámat.
- Ha itt hagysz én...meghalok...- Scott oldalra fordult a padlón. Megálltam az ajtóban és néztem az arcot, ami nekem valamikor az egész világot jelentette. És naívan azt hittem, majd én megváltoztatom, átírom az életét...Nem így történt...Nem éreztem mást, csak csalódottságot. Eddig nem hittem volna, hogy egy pillanat alatt meg lehet csömörleni az egésztől, de akkor mást sem akartam, mint az ajtón kívül lenni. 

Szerettem a férjemet, de úgy éreztem megfulladok a rám szakadt nehéz terhektől és hogy belebuktam az egészbe. Csúfos kudarcot vallottam...
- Meghalsz? Ja igen...de nélkülem...Akármit is csináltam, ügyesen kicsúsztál a kezemből. Hiába a sok szeretet feléd, ha neked a heroin a szeretőd. Egy olyan szerető, akivel én nem tudok versenyezni. Amit ő nyújt hamis illúzió, de neked mégis ez kell...Nézz magadra, romokban az életed, ahogy az enyém is! Nem bírom ezt már tovább csinálni! Szeretlek, de nem nézem végig, ahogy statisztálsz a halálodhoz! - sóhajtottam és lenyomtam az ajtó kilincsét.
- Ana! - kiáltott utánam Scott. A hangja fájdalmas volt és az én szívemet is a kétség tépte, jól teszem e hogy elmegyek, de abban a percben az tűnt a legésszerűbb megoldásnak. Alig láttam a könnyeimen át.
- Szeretlek...Nem hallod? 

- Ahogy én is szeretlek Scott. De ez nem megy így...Ég veled! - ezzel becsuktam magam mögött az ajtót. És nem tudtam, mikor fogok ide újra benyitni...
Leballagtam a lépcsőn, vissza sem néztem. Gépiesen kimentem a busz pályaudvarra, hogy elérjek egy buszt Newheavenbe. Haza a családomhoz. Hiszen, hova máshova mehettem volna? 

A buszon ülve, végig olyan érzésem volt, hogy le kellene szállnom és meg sem állni Eastbourne-ig, a lakásunkig, egyenesen Scott öleléséig. Megbocsájtani neki és újra fel venni a harcot a kábítószer ellen. Az agyam ezt diktálta, de a szívem már túl fáradt és fásult volt ehhez. A buszról leszállva egyenesen apámék házához mentem. Pont ő nyitott ajtót mikor csengettem és értetlenül állt előttem.
- Szia! Hát te?
- Szia apa, bocs, ha zavarok...izé...itt maradhatok éjszakára? - kérdeztem szipogva.
- Hát persze, gyere csak. - tessékelt be gyorsan apám. 
Anyám és a testvéreim is jól meglepődtek és persze el kellett mondanom mi vezérelt ide. Azt hazudtam, hogy össze szólalkoztunk Scottal és jobbnak láttam a felesleges vita elől ide jönni. Ennyit mondtam, a többit elhallgattam. Apámon, bár nem mondta, de látszott az "ugye én előre szóltam..." kifejezés. És örült, hogy ismét együtt a Riley família. Mint ahogy anyám, Kenny és Jessy is. Többet nem is kérdeztek. Megvacsoráztunk, majd evés után mindenki a nappaliba vonult tv-t nézni. Nekem nem volt kedvem. Igazából semmihez sem és nehezen is találtam a helyem újra itt. Ültem a konyhában és néztem ki a sötét tájra az ablakon keresztül. Váratlanul megszólalt a telefon. Össze rezzentem. Reflexből felkaptam a kagylót.
- Hallo.- szóltam bele, de csend volt a vonal végén.
- Hallo...Ki az? Szólaljon meg! - de nem volt reakció.
- Scott, ha te vagy az, szólj már bele! - kértem, de ekkor a hívás megszakadt. A szívem majd kiugrott a helyéről, úgy éreztem, Scott telefonált és nem értettem, miért nem szólt bele. Legalább megnyugodtam volna, hogy nincs baja. A telefonhoz nyúltam, hogy tárcsázzam a számunkat, de a kezem hirtelen megállt a levegőben. Nem tudnék neki mit mondani...
Este viszonylag korán lefeküdtem, de sokáig nem bírtam elaludni, mert a történteken gondolkodtam és folyton Scott járt az eszemben, hogy vajon mit csinál éjszaka. Egyedül, nélkülem. 
A nagyrészt álmatlanul átforgolódott éjjel után Jessy nyitott be a szobámba.
- Ébren vagy már Ana?  - kérdezte suttogva.
- Persze...már régóta...Gyere. - feleltem.
Jessy bejött és leült az ágy szélére.
- Sajnálom ami Scottal történt, de minden házasságban vannak viták...
- Ez azért kicsit több mint vita.- helyesbítettem.
- És mi lesz most? - kérdezte Jessy.
- Nem tudom. És azt sem, hogy jutottam idáig, alig hét hónapnyi házasság után. Istenem! Úgy el vagyok keseredve. Jó lenne mindent újra kezdeni, de nem tudom lehetséges e...- sóhajtottam egy nagyot.
- Ha szereted minden megoldható. És ugye szereted még őt Ana? - ingatta a fejét hugom.
Megint a sírás fojtogatott. Hát persze hogy szerettem! Jobban mint bárki mást, de a drog áthatolhatatlan falat emelt közénk, amit az én segítő szándékom nem bírt lerombolni.
- Én azt hiszem hogy...A francba, már ennyi az idő? Elkések a munkahelyemről! - pillantottam az ébresztőórára és a beszélgetés megszakítva, kiugrottam az ágyból. A fürdőszobában persze jól kisírtam magam, aztán a nem törődömség álarcát felvéve elindultam munkába. 

Ebéd szünetben felhívtam Scottot, de nem vette fel. Reméltem, hogy nincs baj és hogy csak Dougékkal csavarog valahol. Munkaidő után elbuszoztam Newheavenbe. Még senki nem volt otthon és nem volt kedvem ölbetett kézzel ülni az életemen rágódva, ezért neki láttam teregetni a mosógépben talált reggel kimosott ruhákat. 

Amint a ruháskosárból a szárítókötélre pakolgattam a ruhákat, lépteket és halk beszédet hallottam a közelből. Két rendőr állt meg a házunk előtt és tanácstalanul vizsgálgatták a bejárati kaput. 
- Segíthetek ? - kiáltottam oda, amint észre vettem őket.
A rendőrök egymásra néztek, aztán az egyik megszólalt.
- Jónapot. Mi Anastacia Neelt keressük. 

- Én vagyok...- mondtam meglepetten és a kapuhoz mentem.

A két férfi igazolványt vett elő.

- Asszonyom, bemehetnénk? Beszélnünk kell önnel.

- Hogyne...- bólogattam és kinyitottam a kaput. Fogalmam sem volt hirtelen mit akarhatnak tőlem a rendőrök.

- Jöjjenek csak be. - mondtam és vissza mentem a teregetni való ruhákhoz. 

- Ugye nem baj, ha teregetek közben? - kérdeztem, de csak hogy idegességemet elfedjem. 

A rendőrök furcsa képet vágtak.

- Asszonyom, kérem jobb lenne, ha most ránk figyelne egy kicsit...- mondta az egyikük.

- Mi történt? Megijesztenek...- a hangom remegni kezdett.

- A férjéről van szó...