Az utolsó hangjegy 2/1

Köszönöm a kommentet, örültem neki. Amúgy én is a rossz fiúkat szeretem, de annyira nem buli egy szenvedély beteggel együtt lenni. Tapasztalat. Együtt èltem egy sráccal, akinek komoly gondjai voltak az alkohollal (5 elvonón volt túl sikertelenül) és a gyógyszerekkel. A kapcsolatunkban egy darabig nem ivott, de aztán újra kezdte és hiába akartam segíteni, nem tudtam, nem ment. Na de ennyit rólam. Jön az utolsó előtti rész. 

Ne sirass a fejfámnál állva!

Nem vagyok ott,
Nem alszom.
Ezernyi fúvó szél vagyok,
A hó gyémántragyogása vagyok.
Az érett magba zárt napsugár vagyok.
Őszi eső vagyok.
Ha nyugodt reggelen felébredsz,
Az égre kelő madarak
Fürge szárnycsapása vagyok.
A csillagok éji fénye vagyok.
Ne sirass a fejfámnál állva!
Nem vagyok ott,
Nem alszom.

1994.04.16. Eastbourne-i temető.

Hát újra itt vagyok...Mint minden évben 1979 óta. Egy újabb születésnap, amit Scott már nem érhetett meg. 

Harmincöt éves lenne és néha bele gondolok milyenné vált volna mostanra, ha nem ragadja el a halál?

Vajon együtt lennénk ma is, lennének gyerekeink, hol élnénk, mi lett volna Scott zenei pálya futásából, kinőtte volna a punk korszakát?
Sajnos ezekre a kérdésekre nem adhat már választ. Ő már nem. Meghalt és vele együtt kicsit meghaltam én is.
Hosszú időnek kellett eltelnie, míg teljesen feldolgoztam a halálát és beismertem, hogy nem én öltem meg őt, hanem a heroin. De addig megjártam a magam földi poklát.
A temetés után nem találtam a helyem, úgy éreztem Scott elvesztésével félemberré váltam. Önmagamat okoltam és inni kezdtem. Nem bírtam a Rainbow szállóban maradni, ott ahol minden Scottra emlékeztetett. Átköltöztem egy másik lakásba, egy kis garzonba és estéim az emlékekben való elmerülésben és italozásban teltek. Hamarosan elbocsájtottak a munkahelyemről is. De nem érdekelt semmi és senki. Lassan kicsúszott a talaj a lábam alól, kifogytam a pénzből, nem bírtam fent tartani magam, kilakoltattak a lakásból is. Vissza költöztem tehát Newheavenbe, a szülői házba. A családom látta, hogy baj van és próbáltak segíteni egyre nagyobb depressziómon és alkoholizmusomon, de nekik sem ment. Addigra már csak önmagam árnyéka voltam, aki kétségbe esetten vergődött. Nem akartam meghalni, de mindenemet oda adtam volna ha Scott visszatér. Ezért ittam, hogy legalább a részeg álmaimban újra láthassam. Egy alkoholmérgezést követően bekerültem egy londoni szanatóriumba, ahol közel fél évet töltöttem el. És rájöttem, nem járható út az amit én bolyongok. Érdekes emberekkel ismerkedtem meg, drámai sorsok szem és fültanúja voltam és közben leszoktam az alkoholról. Ott ismertem meg egy Timmy nevű srácot, aki szinte szakasztott mása volt Scottnak. Ugyanúgy nézett ki, ugyanolyan zenét hallgatott és ugyanúgy pusztította magát. Egyszerre jöttünk ki az elvonóról és úgy gondoltuk megpróbáljuk együtt. De két hónap múlva különváltak útjaink. Ő nem Scott volt, nem az akire szükségem lett volna, viszont ismét neki állt inni. 

Én tiszta akartam maradni ezért véget vetettem a kapcsolatunknak és 1980 elején ismét haza mentem Newheavenbe. Elhatároztam, hogy teljesen új életet kezdek. Dolgozni kezdtem és közben beíratkoztam az egyetemre is. Lettek új barátaim, új céljaim, már nem éreztem annyira magányosnak magam.

1981-ben megismerkedtem egy Martin Brown nevű fiúval, aki két évvel volt idősebb nálam, egy gyárban dolgozott és esti egyetemen tanult. Első perctől kezdve szimpatikusnak találtuk egymást és rövidesen járni kezdtünk. Tudtam, Scott sem akarná, hogy egyedül és szomorúan éljem az életemet. Martinban pedig lelkitársra leltem, ő megértette és elfogadta a múltamat, nem kérdezősködött, nem faggatózott, hagyta hogy meséljek ha akarok. A kapcsolatunk hamar komolyra fordult és 1982 nyarán összeházasodtunk. Ezután pár hónapig Sheffieldben laktunk, majd Crawley városában telepedtünk le. Boldogok voltunk és később még boldogabbak lettünk, mert Martin által megismerhettem az anyaság érzését. Két csodálatos kislány anyukája vagyok, Davina 1985-ben, Leona 1988-ban született. Most is Crawley-ben lakunk és éljük az egyszerű emberek hétköznapjait.